A csoda kifújt, a szív megmaradt – Wonder Woman 1984

Normális esetben az idei év a női főszereplős, nők által rendezett képregényfilmekről szólt volna – a Ragadozó madarak (r. Cathy Yan) mellett idén jött volna a Fekete Özvegy (r. Cate Shortland) és az Örökkévalók (r. Chloé Zhao) is –, ebben a trendben pedig fontos szerepet játszott Patty Jenkins, aki megcsinálta a képregényfilmek jelenlegi aranykorának első szuperhősnő-történetét. A Batman Superman ellenben debütáló Gal Gadot főszereplésével készülő Wonder Woman az akkoriban csalódást csalódásra halmozó DCEU első kritikailag is sikeres filmje lett, ami nem mellesleg úgy felrobbantotta a mozikasszákat (csaknem 822 millió dollárt hozott világszerte), hogy azzal egyértelmű választ adott a női főszereplős képregényfilmek eladhatóságára vonatkozó kérdésre. A Wonder Woman közel sem hibátlan alkotás (a filmvégi CGI-harc például közutálatnak örvend), de ettől még az elmúlt évtized egyik legemlékezetesebb képregényfilmje. A folytatással kapcsolatban értelemszerűen hatalmasak voltak az elvárások, melyekhez a Wonder Woman 1984 nem is tudott felérni. Azonban ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató.

A Diana Prince-ről szóló különálló filmek nagy előnye, hogy a karakter félisten mivoltának köszönhetően anélkül kaphat önálló sztorikat, hogy igazodni kéne az egyébként is kaotikus DCEU jelenben játszódó filmjeihez. Az első világháború idejére helyezett első film után ezúttal a nyolcvanas években követjük nyomon a Csodanő legújabb világmegmentő akcióját. Miután jelenleg a film- és sorozatiparban tombol a nyolcvanas évek nosztalgia, ez meglehetősen olcsó húzásnak tűnt az alkotók részéről, de az időszak inkább a kiélezett hidegháborús politikai közeg és a reagani kapitalizmusimádat miatt fontos a történet szempontjából. Ezt csalódásként élhetik meg azok, akik Stranger Thingshez hasonló retro hangulatra vágytak, de számomra felüdülés volt, hogy nem telepedett rá a történetre az utalgatáskényszer, és a már közhelyességig használt korabeli slágerek bedobálása helyett Hans Zimmer megbízhatóan grandiózus zenéje szolgál az akció aláfestéseként.

A Chris Pine által alakított és az első részben hősi halált halt Steve Trevor visszatérésének híre óta lehetett sejteni, hogy a Wonder Woman 1984 egy “Vigyázz, mit kívánsz” történet lesz.

A konfliktus katalizátora egy kívánságokat valóra váltó misztikus kő, és aki akár csak egyetlen ilyen történetet is látott életében, az pontosan tudja, hogy ennek nem lehet jó vége. Miután a csodatárgy az olajbizniszbe csúnyán belebukó hantakirály Maxwell Lord kezébe jut, új méreteket ölt a mohóság, Diana pedig a megszokottnál kelletlenebbül veszi fel a harcot, hiszen ő maga is megkapta (pontosabban visszakapta), amire mindennél jobban vágyott: élete szerelmét.

A rendezői széket ismét elfoglaló Patty Jenkins együtt jegyzi a forgatókönyvet Geoff Johns-szal (Aquaman) és Dave Callahammal (Godzilla), melynek írása során láthatóan a “jól bevált recepten minek változtatni” elvet követték. Valamilyen formában szinte minden bekerült a folytatásba, ami az első részben működött. A rajongók imádták a Themüszkira szigetén játszódó amazonos harci jeleneteket, így egy tanulsággal szolgáló nagyszabású nyitány visszavisz minket Diana gyerekkorába. Gal Gadot és Chris Pine között elképesztően jól működik a kémia, így némi trükközéssel ebben a filmben is együtt cukiskodhatnak. Az első részben a humor jelentős része abból fakadt, ahogy Diana felfedezte az ismeretlen világot, és most ő lett az, aki a modern világ találmányaira és divatjára rácsodálkozó Steve-t igazítja el a nyolcvanas évek miliőjében.

Wonder Womannek ismét az egész emberiség morális rombadőlését kell megállítania, de ezúttal maga is elcsábul.

Ebben tud leginkább újat mutatni a folytatás: míg Diana az első filmjében fizikailag és erkölcsileg is sebezhetetlen példaképként tűnt fel, a folytatásban már jobban megmutatkozik az emberi oldala. A szuperereje és a hősies magatartása is megrendül Steve visszatérésének hatására, ez az átélhető esendőség pedig csak közelebb hozza őt a nézőkhöz, ahelyett, hogy rombolná az imidzsét. Azon lehet vitatkozni, hogy degradálja-e a karaktert az egy nagy szerelmén való évtizedeken keresztül tartó rágódás, de a film végére ez a probléma is kap egy feloldást. A jellemének összetettebbé válása mellett Csodanő még néhány új látványos képességgel is gazdagodik, ami ismerős lesz a képregényrajongók számára.

Akció tekintetében a Wonder Woman 1984 jelentős visszalépés az első filmhez képest. Nem sikerült az ikonikus No Man’s Land jelenetet távolról is megközelítő akciószekvenciát összehozni, miközben pont a béna és sötét CGI-ban fürdő végső nagy küzdelem került bele ebbe a részbe is. A jelenetek grandiózusságát fokozni kívánó lassítások annyira túlhasználtak, hogy egy ponton túl már az ellenkező hatást váltják ki, a látszólag pehelysúllyal ugráló és repkedő szereplők miatt pedig az ütközetek fizikaisága veszik el – és a bemutató kényszercsúszásait kihasználva a VFX-en sem ártott volna még dolgozni kicsit. Azért így is akadnak erős pillanatok, főként Diana fokozatos erővesztésének köszönhetően, ami nagyobb feszültséget kölcsönöz az összecsapásoknak.

A második rész nem tud élni az újdonság varázsával, és olyan értelemben felesleges folytatás, hogy nem tesz hozzá érdemben Diana karakteréhez és történetéhez – de ettől még remek kikapcsolódás, pláne egy látványos blockbusterekben szegény évben.

Gal Gadot továbbra is erre a szerepre született, és ha a celebekkel felénekelt Imagine-videójával nem is, Wonder Womanként képes elhitetni velünk, hogy mindent meg lehet oldani a szeretet és az igazság erejével, Chris Pine pedig lubickol a harcban és morális döntésekben is Dianát lelkesen támogató Steve szerepében. Ketten adják a film szívét, miközben az antagonisták is érdekesebbek a tucatgonoszoknál. Bár már ezerszer láttuk a “szemüveges lúzerből dögös gyilkológép” narratívát, Kristen Wiig képes humort csempészni a poén nélküli dialógusokba is, és remekül működnek a Csodanővel közös jelenetei – amíg fel nem veszi végleges formáját. Esetében kár volt ragaszkodni a képregényes alapokhoz, mivel teljesen indokolatlan a Gepárddá való átalakulása, kinézetre pedig a tavalyi Macskák musical digitális szörnyszülötteire emlékeztet.

Pedro Pascal a mandalóri sisak mögül szabadulva élvezettel ripacskodik a Donald Trumpot és a tévés hittérítőket megidéző showman Maxwell Lord szerepében: csak egy borotvára és egy ronda parókára volt szüksége ahhoz, hogy minden karizmájától megszabadulva megalkossa a képregényes univerzum legtenyérbemászóbb gonosztevőjét. Ewan McGregor nárcisztikus Fekete Maszkja után Pascal túltolt Lordja is biztos kiveri néhány nézőnél a biztosítékot, de mindketten messze érdekesebbek, mint a DCEU morózus és gyakran teljesen CGI antagonistái.

Az első Wonder Woman-film kendőzetlen szentimentalizmusával és optimizmusával kifejezetten üdítően hatott a coolságukat féltő, kötelezően ironikus szuperhősfilmek között, ezt a hagyományt pedig a második rész is folytatja – csak ezúttal kevésbé működik a katarzis.

A folytatások gyakran esnek abba a hibába, hogy minden áron rá akarnak tenni egy lapáttal az első filmre, és bár Steve és Diana szerelmi tragédiája másodjára is működik, a Wonder Woman 1984 érzelmi csúcspontja annyira túlzó és kidolgozatlan, hogy libabőr és meghatottság helyett inkább a giccs érzése járja át a nézőt tőle. Nem kizárt, hogy a monumentálisnak szánt lezárás jobban működik nagyvásznon, és a Wonder Woman 1984 (főként negatív) fogadtatása perdöntő lehet abban, hogy a Warner ragaszkodik-e majd a mozikban és streamingen egyszerre debütáló blockbusterek frissen bejelentett stratégiájához. Hiába, a képregényfilmek természetes közege mégiscsak a nagyvászon és a tömött moziterem, anélkül nemcsak a forgatókönyvi esetlenségek és a hosszú játékidő tűnik fel jobban; a látvány és az érzelmi hatás sem működik ugyanúgy a tévé vagy a laptop képernyőjén.

A Wonder Woman 1984 nem tartozik az utóbbi évek legjobban sikerült képregényfilmjei közé (bár a DCEU rangsorban még így is előkelő helyet foglal el), cselekménye és látványvilága is bőven hagy kívánnivalót maga után. Mégsem tekinthető lelketlen bőrlehúzásnak, mert Jenkins-szék képesek a legösszehánytabb cselekményt is megtölteni szívvel. Remélhetőleg a következő Wonder Woman-film – ami szintén Jenkins rendezésében készül – az első film legjobb elemeinek újrajátszása helyett új szintre emeli a Csodanő karakterét, és nem egy múltba helyezett konfliktus kapcsán próbál majd relevánsnak és elgondolkodtatónak szánt üzeneteket megfogalmazni.

Wonder Woman 1984 – amerikai képregényfilm. Játékidő: 151 perc. Csatorna: HBO Max. Világpremier: 2020. december 25. Hazai megjelenés: 2021. április 1. (HBO GO) Értékelés: 6.5/10 kívánság-raptor