Az Alias képregénysorozat eddig is a Marvel univerzum mocskos, bűnös oldalát mutatta be, miközben áldozatok és szuperhősök kettős tragédiáit is kíméletlenül feltárta. A sorozat zárókötete az érzelmileg megterhelő utazással, Jessica Jones eredettörténetével zárul, amit már jól ismerhetünk a 2015-ben indult Netflix adaptációból. Alias: Jessica Jones képregénykritika.
Az Alias előző két kötetében Jessica Jonest, az Alias nyomozóiroda vezetőjét és egyetlen alkalmazottját kemény, eszes, ám megtört hősként ismertük meg, aki számtalan sérelmet dédelget magában. Az utolsó részben legmélyebben eltemetett traumájával, Killgrave-vel, vagyis a Bíboremberrel kell szembenéznie. A kegyetlen szupergonosz áldozatai keresik fel Jessicát azzal a kéréssel, hogy bírja rá Killgrave-t további bűneinek megvallására. A múltbéli sérülések dacára is elvállalt ügyet csak még inkább nehezíti, amikor a Bíborember megszökik szuperbiztonságosan őrzött cellájából.
Jessica Jones a Marvel Univerzum szennyesebb zugait tárja elénk
Az utolsó Alias egyfajta jó zárókötetként funkcionál, ugyanis számtalan miértre ad kimerítő választ. Mivel az előző kötetek középpontjában – az épp aktuális nyomozás mellett – Jessica Jones ex-szuperhős magánélete állt, így érthetően az ő személye körüli kérdésekre kapunk válaszokat. Miért mar el maga mellől mindenkit? Miért cserélte le az álarcot egy füstös magánnyomozói irodára? Egy jól ismert, több médiumban is sokszor használt módszerrel, a flashbackekkel, vagyis visszaemlékezésekkel tud meg az olvasó többet Jessica múltjáról és szuperhős eredettörténetéről.
A jól bejáratott eszköz a képregény-formátum lehetőségeit kihasználva válik érdekessé.
Michael Gaysos film noiros alakjait és színeit – az adott emléknek megfelelően – más rajzstílus váltja fel. Jessica tinédzserkorát egy, a klasszikus Marvel szuperhősképregényeket idéző rajzstílusból ismerjük meg (főleg Stan Lee-Steve Ditko klasszikus Pókemberjére hajazó designra kell gondolni), a Bosszú Angyalai kötelékében töltött évek és Killgrave rabigája már a 2000-es évek újgenerációs sztorik tarka színvilágában elevenednek meg. Az ártatlan és még sokat reménykedő tinédzserévek a szintén tinédzser Pókember képregényekre jellemző letisztult képi világban jelenik meg, a szuperhősi korszakhoz pedig szintén tökéletesen illeszkednek a harsány, pozitív színek, és a karakterek tökéletesre kipöccintett teste. A történet előrehaladtával azonban a békés és színes képeken is átüt az Aliasra nagyon is jellemző pesszimizmus és mellbevágó realitás.
A jól elkülönített történetek segítségével egyre jobban megértjük a jelenbéli Jessicát. Személyes tragédiája és traumája nem lesz újdonság azoknak, akik látták a Netflix sorozatát. Az Alias is a családi tragédiára, szuperképességek birtoklására és egy bántalmazó kapcsolat következményeire koncentrál. Mindkét verzióban ezekkel küzd Jessica, ám az, ahogyan ezt teszi, merőben eltér a két változatban. Míg a sorozatban a depresszió szarkazmusban, alkoholfogyasztásban és traumaterngerben való folyamatos megmártózásban mutatkozik meg, addig a harmadik Alias kevésbé látványosan, nem kézzel fogható eszközökkel (mint amilyen például a whiskysüveg vagy a berúgott irodaajtó) érzékelteti, mi zajlik épp Jessica fejében.
A totális elzárkózás, az időben való diszorientáció és a nagybetűs biztos személy folyamatos keresése inkább a depresszió hétköznapi életre való hatását emelik ki.
Vagyis a képregény ebben a tekintetben sokkal földhöz ragadottabb nézőpontból nyúl a témához, mint a sorozat, ami inkább a depresszió extrém formáit jeleníti meg – persze ez nem kicsinyíti le a Netflix-adaptáció azon érdemeit, amit a traumaábrázolás terén tett.
A whiskyvedelő detektívnő ismét megmártózik a traumatengerben
Az Alias nagy kérdése azonban nem feltétlen Jessica múltja, és ebből fakadó traumái. Sokkal inkább az, hogy képes-e szembenézni mindazzal, ami miatt elhagyta a szuperhős-pályát? A kérdés megválaszolásához kézenfekvő elővenni Killgrave alakját. A férfit nem csak kikerülhetetlennek tűnő képességei teszik félelmetes ellenféllé (a képregény szerint testéből kipárolgó illatanyag segítségével képes befolyásolni a környezetében lévők akaratát), hanem Jessica traumái is. A férfi akaratának képtelen ellenszegülni, ezért nyolc hónapot kényszerült a Bíboremberrel élni, és ebben az állapotban olyan dolgokra kényszerítette, amiket magától nem tett volna meg. Így nagyon is érthető, miért fél újra találkozni a Bíboremberrel. Ezt a helyzetet nehezen lehet nem párhuzamba hozni a bántalmazó kapcsolatok működésével. Killgrave befolyása alatt lévő Jessica úgy viselkedik mint egy párkapcsolati bántalmazás áldozata. Saját biztonsága érdekében megpróbál megfelelni a bántalmazó elvárásainak, még akkor is, amikor annak látszólag semmi sem jó a másiknak. Nincs olyan pillanat, amikor megszökhetne, szeretteitől pedig teljesen elszigeteli a bántalmazó, így nem remélhet külső segítséget.
Kilépve a képregényből ez a párhuzam segíthet megérteni a bántalmazást, hiszen számos olyan viselkedési mintázat felismerhető Jessica esetében is, ami jellemző a bántalmazások áldozaira is. Például Luke Cage-el való beszélgetésben bevallja, annak ellenére, hogy közvetlen környezete nem hibáztatja őt az elszenvedett eseményekért, magát okolja a Killgrave-ért. A Bíboremberrel való későbbi találkozás megérteti, miért gondolhatja így: a férfi még börtönéből kiszólva is rombolja Jessica önbizalmát. Ennek legérdekesebb és bizonyos szempontból legsúlyosabb példája az, amikor egy képregény szereplőnek titulálja Jessicát. Meta szinten ez igaz is, és a Marveltől sem idegen, hogy a szereplők tudnak saját fiktív mivoltukról (lásd Deadpool: Ölégia).
De a bántalmazás kontextusába helyezve a kijelentés, ebben a világban felér egy verbális bántalmazással, hiszen az adott személy létjogosultságát, sőt létezését kérdőjelezi meg.
Fontos aspektusa a történetnek még az áldozati szerep kérdése is. Jessica Jones annak ellenére válik egy szupergonosz áldozatává, hogy ő maga is emberfeletti képességekkel bír. Ez egy erős tévhitet oszlat el: nincsenek külön áldozattípusok, bárki válhat erőszak célpontjává. Még egy szuperhős is.
A bántalmazott kapcsolatokon túl az Alias a bántalmazás utáni traumatikus állapotot, a posztraumás stressz-szindrómát is átélhetően mutatja be. A korábbi részek is felvázoltak már bizonyos PTSD-tüneteket Jessicánál, a harmadik epizód viszont szinte tökéletes körképet ad erről az állapotról.
A nő viselkedésében leginkább a traumára való emlékezés elkerülése figyelhető meg.
Kerüli az eseményre emlékeztető szituációkat – például Jessica első körben ezért nem akarja elvállalni Killgrave áldozatainak ügyét. Elszigeteli magát az emberektől (többször lerázza az iránta érdeklődőket), gyakran érzi magát kiüresedettnek, és több alkalommal is disszociatív állapotba kerül, vagyis leválasztja magát a jelenről – egy ilyen leválás után köt ki például Luke Cage-nél. Az átélt trauma és az ebből fakadó tünetek súlyos olvasmánnyá teszik az Aliast. De amennyire negatív felütésű a tartalma, épp annyira pozitív a végkimenetele. Jessica Jones szerencsés abban az értelemben, hogy környezete – Carol Danvers, Luke Cage, Matt Murdock, Clay a S.H.I.E.L.D.-ből és Jean Grey – támogatja őt traumájában és annak feldolgozásában, sőt a várható erőszakra is felkészítik. Így lesz képes a magánnyomozó végül elvállalni a Killgrave áldozatok ügyét, és újra szembe nézni a férfival. Bár a való életben a Jessicához hasonló áldozatok mögött nem feltétlen áll támogató háttér, de maga az a mozzanat, hogy igenis szembe lehet nézni a múlttal, reménykeltő.
Az Alias utolsó kötete méltó bemutatása Jessica Jones karakterének, és egyben komoly szándékkal járja körbe a traumatizált áldozat életét. Kemény, mindenféle mismásolást mellőző ábrázolás mellett pozitív üzenetet hordoz magában a történet: életünk tragédiájából is van kiút, és van esély arra, hogy tiszta lappal induljunk.
Tökéletes lezárás ez egy olyan karakternek, akivel eddig nem sok jó dolog történt az életben.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
