Deadpool intertextuális ámokfutása

Deadpool egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy át tudja törni a negyedik falat. Máshogy kifejezve, képes kiszólni az olvasókhoz (de akár az írókhoz és a rajzolókhoz is), tehát tisztában van fikciós mivoltával. Ez a különleges képesség azonban a kötet nyitó fejezetében, a Deadpool kinyírja a Marvel-univerzumot című sztoriban durva eseményeket szül. Deadpool ugyanis megunja, hogy ő és bajtársai csupán bábok a mindenható Alkotók kezében, és úgy dönt, felszabadítja őket, ám ez a művelet egyet jelent a mészárlással – sorra koncolja fel társait, hogy többet senki ne használhassa a Marvel-hősöket saját kénye-kedve szerint.

Ez a képregény egy igazi bűnös élvezet. A Marvel legnagyobb alakjai teljesen esélytelenek Poolal szemben, és egyáltalán nem hősiesen, hanem kifejezetten szánalmas módon, gonosz poénok kíséretében harapnak fűbe. A mű legérdekesebb része azonban az, hogy a már említett kiszólás-képesség ezúttal nemcsak poénokat ad, hanem némileg gondolkodóba is ejt.

Deadpoolnak ugyanis igaza van, és emiatt képes rávilágítani a mainstream szuperhősképregények árnyoldalára.

A hősök valóban csak önkényesen ide-oda tologatott bábok az írók kezében, akiket nagy csinnadrattával megölnek, aztán pár szám után – természetesen – feltámasztják őket (és ezt sokaknál nem is egyszer teszik meg). Vagy egy zsebből előhúzott, eddig soha nem látott családtag behozásával (például: Wolverine: Origins), egy halottnak hitt szereplő visszatérésével (Amerika Kapitány: A Tél Katonája), vagy új eredetsztorival (Pókember misztikus hülyéskedései a 2000-es évek elején) lepik meg karaktereiket, és ezek a húzások csak igen ritkán sülnek el jól (lásd az említett Amerika Kapitány-sztorit). Többnyire súlytalanok, röhejesek és bűzlenek az izzadságszagtól, az adott széria élvezeti értékét nem tornásszák fel, maximum csak az eladott példányszámokat növelik (lásd még a ’90-es évek egyik legfelfújtabb semmijét, a Klónsztorit).

Persze a Deadpool kinyírja a Marvel-univerzumot is csak egy közönséges szuperhőssztori, hiszen tudjuk, hogy minden rendben lesz, igazából egyik figurának sem lesz baja (már csak azért sem, mert a mű nem is a Marvel fő univerzumában játszódik, hanem egy alternatív valóságban), de azért jó megtapasztalni, hogy a világ egyik legnagyobb képregénykiadója tisztában van a saját korlátaival.

A történet folytatása, a Gyillusztrált kiadás teljesen logikusan építkezik. Deadpool még mindig nem szabadult ki az alkotó atyák karmaiból, ezért a szuperhősöket is inspiráló klasszikus irodalmi hősöket (Sherlock Holmes, Tom Sawyer, Maugli, stb.) igyekszik kinyírni, hiszen ha ők eltűnnek, akkor talán a Marvel-alakok sosem születnek meg.

Noha kétségtelenül izgalmas látni, hogy mennyi régi irodalmi figura hatott a Marvel-univerzum kitalálóira (például a Bosszúállók sokat köszönhetnek a három muskétásnak), és nagyon menő, ahogy Deadpool Sherlock Holmesszal méri össze erejét, a vég nélkülinek látszó kaszabolás egy idő után unalmassá válik.

Hasonló a helyzet az Ölégia záróakkordjával is. A Deadpool kinyírja Deadpoolt temérdek alternatív Deadpoolt sorakoztat fel, amelyek közül nem sokat mutatnak meg premier plánban, úgyhogy ha gyorsan lapozol, rengeteg szellemes Pool-változatról maradhatsz le – felbukkan például Mókus Pool, de egyáltalán nem ő a legelborultabb szerzet a buliban. Ám hiába a parádés Deadpool-sereg, a szünetmentes darálás itt már végképp monotonná válik, és még a szokásos, egyébként remekül lefordított önreflexív Pool-poénok sem segítenek az alkotáson.

Végül pedig egy jó tanács, ami segíthet: ne úgy járj el ezzel a képregénnyel, mint kedvenc zsoldosunk a csimicsangával!

Ne zabáld be egyből, hanem fogyaszd inkább porciókban, és akkor talán nem üli meg a gyomrodat.