Nem érdemes kertelni, rögtön in medias res kimondom, a Marvel Moziverzum első szuperhősnőjéről készült film egyben az MCU egyik legérdektelenebb eredettörténete és hősfilmje. Fel van építve, meg van írva, ki van találva, meg van rendezve, viszont semmilyen. Legalább tudjuk, mire számíthat Thanos áprilisban. Spoilermentes kritika következik.
A Marvel Moziverzum (MCU) 2008-as indulása óta elkészült húsz film között volt nagyszerű, jó, közepes és kellemetlen alkotás is. Ám az utóbbi években, főleg a Végtelen Háború után már-már azt hihettük, hogy Feige és Barátai a tíz plusz egy év alatt tökéletesen ráéreztek a közönségkedvenc képregényfilm elkészítésének módjára. Hiszen az elmúlt évek filmesztétikai szempontból rosszabbnak mondható alkotásai is inkább megosztók a kritikusok és a nézők körében, mint egyöntetűen rosszak. Éppen ezért elvárásaim ugyan nem voltak, de erősen reménykedtem abban, hogy a Marvel Kapitány azon túl, hogy elmeséli az új szuperhős eredettörténetét, bemutatja, ki fogja felképelni a barázdált-krumpli állú, istenkomplexusos titánt, na meg ablakot nyit az MCU-s nagy balhék negyedik fázisára is.
Sajnos nem ez történt.
A film cselekménye szerint az erős emlékezetkiesésben szenvedő Carol Danvers (Brie Larson), mint a Kree-birodalom terrorista elhárító (?) Starforce csapatának különleges képességekkel bíró, tehetséges üdvöskéje alig várja, hogy bizonyíthassa rátermettségét csapatvezetőjének, mentorának Yon Roggnak (Jude Law), valamint a birodalmat irányító (vagy csupán monitorozó?) MI-nek, a Legfőbb Intelligenciának. Az egységgel bevetésre küldik, amelynek során le kell számolnia az kree-vel háborúban álló alakváltó, terrorista sejteket működtető Skrullok egy támadó csoportjával. Az akció elcsúszik, Carol fogságba esik, de a tehetséges titanisz persze kitör. Lezúzza a legénység egy részét, felrobbantja a hajót, űrhajósüldözésbe keveredik, majd űrhajó nélkül kényszerleszáll egy videótékában 1995-ben. Összeakad a rafkós, jókedélyű, de nem szemtelen Nick Fury (Samuel L. Jackson) ügynökkel, akivel közösen megpróbálják megakadályozni a szintén Földet ért skrull vezért, Talost (Ben Mendelsohn) abban, hogy megszerezze, amit keres.
Mielőtt olyan messzemenő következtetéseket tennék, mint hogy a Marvel-filmeket is utolérte az anyagfáradás: nem tudnak újat, szebbet, jobbat mutatni már, álljunk meg egy pillanatra.
Az elmúlt évtizedben a stúdiónál egymásnak adták az ajtót a tehetségesebbnél tehetségesebb rendezők, forgatókönyvírók, és úgy tűnt, a kiválasztási folyamatban Feige nem tud hibázni. Ám ebben az esetben elképzelhető, hogy Anna Boden és Ryan Fleck nem biztos, hogy jó választás volt a lassan legendává váló producer részéről.
Ne legyenek kétségeink: a Marvel Kapitány meg van rendezve, el van készítve, de mintha hiányozna belőle az a jó harsányan dobogó, képregényszerető, de legalább a műfajt értő, univerzumépítő szív, ami ennyire sikeressé tette a MCU brandjét.
A Marvel Kapitány inkább untat mint szórakoztat.
A két óra négy perces játékidőt háromnak érezzük, ezt az intervallumot pedig nem a fordulatokkal teljes, izgalmas, látványos cselekmény tölti ki, hanem buddy cop-stílusú jópofizás közepesen vicces humorral, vagy maníros párbeszédek a főszereplő énkeresésével fűszerezve. Azt azért mindenképpen meg kell hagyni, hogy a „joviális”, jókedélyű, lezser Nick Fury kitűnő a filmben. Nagy élmény látni azt a Furyt, aki még nem minden titkok tudója, aki még többnyire nyílt kártyákkal játszik és aki Carol Danvers macskájának gügyög szégyentelenül. Ez annak is köszönhető, hogy Samuel L. Jackson tökéletesen érzi az Igazgató kilencvenes évekbeli laza, de vérprofi énjét, a fiatalabb Fury pedig nagyszerűen harmonizál Brie Larson Carol Danversével. Kettejük interakciói el is viszik a hátukon a két órát.
Viszont a címadó főszereplő karakterével és annak ívével már problémák vannak. Larson tökéletes szuperhősnő-alapanyag, de Marvel Kapitány karaktere meglehetősen kiforratlan. Túl gyorsan engedi el kree-ségét és túl hamar válik a föld védelmezőjévé. A forgatókönyv egyszerűen elfelejti lépcsőzetesen építeni őt, helyette hanyag, üveges tekintetekkel, múltba révedő ábrázattal emlékeztet minket arra, hogy Carol Denversnek érzelmei is vannak a szupererői mellett. Bármennyire is imádtam azt a rosszlányos mosolyát, a kelletlen, akcióhős-sablonra épített egysoros fricskáit, olyan ő, mint egy rosszul szervírozott Pete „Maverick” Mitchell a Top Gunból. A játékidő során folyamatosan imbolyog a szimpatikus tökös csaj és az arrogáns ripacs dimenziója között, szerencsére a szimpi csaj javára.
És legalább szerethetően kommunikál a Girl Powerről, nem csúszik el a herekoncoló ultrafeminizmus irányába.
Ügyesen kacsint össze a nőközönséggel, anélkül, hogy megsértene bárkit is – bár ezt a kommentszekció markánsabb, önjelölt férfiidentitás-érdekképviselet frakciója úgy sem fogja megfelelően dekódolni, sem a helyén kezelni.
De a részletnélküliség problémája nem csak főszereplő esetében észrevehető: vegytiszta motivációkkal bíró, jellegtelen, egydimenziós síkban mozgó karakterek a többiek is. Egy pillanatra sem tudjuk átérezni a nyűgjüket, de igazából nem is akarjuk. Valódi főgonoszról pedig nem beszélhetünk, Danversnek nem akad méltó ellenfele: Ben Mendelsohn kielégítően játssza túlegyszerűsített motivációval mozgó Talost, a Jude Law által alakított Yon-Rogg pedig érdektelen. A Marvel Kapitány szörnyen felületesen bánik a konfliktusát szolgáltató alapokkal is: azon túl, hogy a kree-világ fővárosa hasonlít egy cyberpunk fogyasztói disztópiára, valamint a kree fajban vannak kék, fekete és fehér bőrszínűek is, nem tudunk meg semmit a népről, annak helyzetéről. A film nem beszél mélyebben a kree-skrull szembenállásról sem, pedig a narratíva egyetlen igazi fordulata megkívánná a rétegeltséget.
Nincsenek árnyalatok, csupán sablonok, amikbe akár beleláthatjuk a reflexiót egy globális társadalmi problémára, de ehhez is nagyon erős jóindulatra van szükség a néző oldaláról. Szimplán kijelenthető, hogy a Marvel Kapitány cselekményének egyáltalán nincs tétje, bármilyen emocionális súlya, még a Marvel-filmekhez képest sem. Egy egyszerű eredetsztoriról van szó, aminek az a funkciója az, hogy bemutassa, ki az a csaj, aki elseggeli Thanost.
A Marvel Kapitány gyakorlatilag egy kampányfilm, egy eredetsztoriba burkolt erődemonstrációja a hősnőnek.
És amikor azt remélnénk, hogy legalább a retro megmenti a hangulatát, kölcsönöz neki egy kellemes bukét, rájövünk, hogy az egyedüli retro a filmben a díszlet és a ruházat. Hiába az 1995-ös év, a nosztalgia kimerül Samuel L. Jackson CGI-fiatalításában, egy átlyukasztott videótéka homlokzatában, valamint azon, hogy a Windows 95-öt futtató számítógépek nagyon lassan nyitnak meg hangfájlokat, meg a betárcsázós net is néha szarakodik. Nem játszik a film az év, évtized slágereivel, csupán rosszul időzíti a Nirvanát, meg háttérzajként használja Des’ree-t, de nem képes olyan légkörteremtésre, mint James Gunn és az Awesome Mix Vol. 1-2.
Ugyanígy nem sikerült kihasználni hősnőnk képességeit sem, már ami az akciójeleneteket illeti. Rosszul koreografált, kapkodó és unalmas közelharcok jellemzik a filmet, a finálénak számító űrcsata pedig szintén egy ingerszegény bicepszmutogatás, amitől még a filmben feltűnő Ronan, a Vádló is összerottyantja magát.
Minden nagyszabású csinn-bumm a filmben azt ecseteli, hogy Marvel Kapitány olyan erős, hogy beszarsz, ahelyett, hogy érdekes, ötletes és nem utolsósorban játékos lenne.
Tehát a Marvel Kapitányt csak azért érdemes megnézni, hogy tudjuk, ki az a Carol Danvers, és miért jelenthet veszélyt az univerzum gazdaságügyi és népjóléti miniszterére, Thanosra. Ettől függetlenül viszont az MCU a sorban huszonegyedik filmje csak helyenként szórakoztató, de inkább unalmas. Egy fekete-fehér eredetsztori, amiben majdnem sikerült Brie Larsonból egy geek istennőt csinálni. De ez egy Végtelen Háború után és a Végjáték előtt kevés.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.