A nagy budapesti zombiapokalipszis igaz és hiteles története #5

Zsuzsi, október 25. 23:35

Az egészről egyáltalán nem Nick Cave tehet. Nem tudom ki, de ez aljas húzás volt. Elvesztettem Macit, és utálom azt, ami most van. Itt ülök a Dongóban néhány Milka csokival. Nem is szeretem a csokit. Dani azt kérte, hogy szerezzek fegyvert. Én?! Fegyvert?! Ez hülye.

Nem érzem magam hibásnak, hogy soha nem faggattam ki a fiúkat, mi az anyámat kell csinálni egy fura járvány esetén. Ők persze tökre rápörögtek erre a zombi-témára. DE ZOMBIK NINCSENEK! A dinó mániától is a falra mászom, de amikor a Walking Dead sorozatot nézte Maci, és meghallottam a krááhákráá-t, kifordultam a szobából, mert nevetséges. Szerintem egyébként Dani és Maci valamilyen szinten élvezik ezt a szitut, fürödnek az önelégültségtől, és hülye jótanácsokkal akarnak ellátni, hogy mit tegyek, ha jönnek a „zombik”…

Össze kell szednem magam. Több változás történt az életemben elég rövid időn belül. Egyrészt reggel óta nincs mellettem Maci, akinek a megrémült tekintetét még elcsíptem, mikor a Jurányi utcába terelték a forgalmat. Ott kellett hagynom, és azóta sem sikerült elérnem telefonon. Viszont megtudtam, hogy Anya nincs többé. Vidéken sokkal rosszabb a helyzet, mint Pesten. Erős vagyok, Farkas vagyok, ahogy Macival szoktuk mondani nehéz helyzetekben. Fel kell dolgoznom, hogy nincs többé anyai támaszom, és azt is, hogy nem tudtam rajta segíteni. Most csak magamra számíthatok.

Mindig azt mondogattam Macinak, amikor a Jurassic Parkban a kisfiú a fa tetején ragad az autóban, hogy ilyen helyzetben, amikor veszély fenyeget, én ott maradnék a seggemen, kicsire összehúznám magam egy sarokban, és megvárnám, hogy megmentsenek. Most tényleg ez a helyzet, itt ülök a sarokban. De a nap folyamán már kiderült, hogy az adrenalin jót tesz nekem. Nem leblokkol, hanem pörget, és elég ügyesen oldom meg a kényes helyzeteket. A Margit hídnál hagytam a kocsit, és gyalog jöttem a Dongóig, ugyanis az előttem lévő autóból kiszállt egy szürke arcú fickó, és ráborult a motorháztetőmre. Egy hangyafasznyit berotyiztam, de úgy döntöttem nem várom meg, hogy kinyissa az ajtót, inkább átmásztam az anyósülésre, és kisprinteltem. A rendőrök, akik mellett elfutottam, kábé ugyanannyira voltak meglepődve, és szerintem beszarva is, mint én, hogy mi ez az egész, miért viselkedik sok ember a hülye zombifilmekben látottakhoz hasonlóan. Megmondom őszintén, futás közben megfordult a fejemben, lehet, hogy Maci egy hasonlóan aljas kis tréfát űz velem, mint amikor megkérte a kezem. Videó is készült a lánykérésről:

Olyan mesteri tervet eszelt ki akkor, amit muszáj überelni? Valami flashmob fog kialakulni a „zombik” és rendőrök között, aztán a kocsisor elején fog várni a Medve, aki már ott áll egy pappal, két gyűrűvel, és a sokkterápia taktikájával élve azonnal összeházasodunk? Láttunk hasonló videókat, de megállapítottuk, hogy azért ez túlzás. És valóban, nem így történt.

A Pozsonyiról a Katona József utcába befordulva kis híján beleütköztem egy tucat szürke arcúba. Ekkor jutott eszembe a Dongó, mint egyedüli menedék. Átrohantam a másik oldalra, és vadul dörömböltem és ráztam az ajtót. Balázs végre odamerészkedett a bejárathoz, és látta, hogy nagyon kell a segítség. A másik oldalon maradt tömeg rájött, hogy akár át is jöhetnének erre az oldalra, és itt is zombulhatnának. Balázs gyorsan beengedett, visszareteszeltük az ajtót, megkínált alkohollal, amit udvariasan visszautasítottam, mondván, hogy nem ettem semmit, és nem igazán iszom, max. pálinkát. Ez nem volt akadály. Egész délután, és este Balázzsal dumáltam, elszopogattam néhány felest, felidéztem, hogy az egyik kisfilmem itt forgattuk. Amíg haza nem ment a családjához, addig elvoltam, de most tök egyedül maradtam. Mivel kint egyfolytában hallatszott a kkrááhákráá, ezért úgy döntöttem alszom néhány órát.

Október 26. 4:14

Nagyon szarul telt az éjszakám, pörgött az agyam. És marhára éhes voltam. Kinéztem a bejáraton, minden csendesnek tűnt. Balázs megmutatott egy hasadékot, ahova a kulcsot rejthetem, ha elmegyek, így bezártam a Dongót. A Margit híd lábához mentem, hátha megtalálom a kocsit. És igen! A rendőrség nem szarakodott, kihozták a hókotrókat, és a Margit hídon félre tolták az elhagyatott kocsisort a járdaszegélyhez, így csinálva maguknak szabad utat középen. A kis piros Corsa ott volt kicsit összetörve, de működő állapotban. És hajnali 4:45 lévén, elkerültem a csúcsforgalmat is, hahaha, akadály nélkül eljutottam az Oktogonig.

Igen, éjszaka arra jutottam, hogy valóban kell szereznem némi önvédelmi eszközt, mert ha nagyobb tömegbe keveredem, muszáj valahogy megvédenem magam. Dani javasolta ezt a Kovách és Fia fegyverboltot, de pontos címet nem adott meg. Hálózati lefedettség nem volt, de a GPS-em még működött, azon kerestem meg a helyet. A Jókai térre érve előre és vissza sétálgattam az utcán, mire leesett, hogy amit keresek, már átalakult valami számítógép-bolttá. Dani és Moha bá (a GPS hangom) jól megszívatott! Danit nem tudom update-elni, de a kurva GPS-emet már rég kellett volna, hogy ne fussak bele ilyen balgaságokba, hogy keresek valamit, ami rég bezárt. Kerestem a GPS-en egy másik fegyverboltot, és csak remélni tudtam, hogy az még megvan. A Madách színház mellett rátaláltam a Magnum Vadászboltra. Eléggé furcsálltam, hogy ennyire nyugodt minden. Bekukucskáltam a kirakatablakon. A bejárati ajtó zárva volt, a fegyverek szépen a helyükön álltak. Senki nem akart még fegyvert szerezni magának? Lehet, hogy Dani tényleg mindenkinél felkészültebb ilyen helyzetekre? Bár az előzmények tükrében kicsit szkeptikussá váltam Dani megbízhatóságát illetően, a józan eszem is azt súgta, kellenek azok a fegyverek. Kopogtam, de semmi mozgást nem láttam. Most komolyan be kell törnöm egy helyre? Még pénz is van nálam, megvenném, ami kell. Lassan negyed hat. Éreztem, hogy a város hamarosan felébred. Ezért muszáj volt cselekednem. „Én egy kibaszott Lara Croft vagyok!!!” – győzködtem magam. „Ugyanolyan jól áll a top és a forrónadrág, csak rövid a hajam, és életemben nem volt még fegyver a kezemben. Ugyan október végén nem lesz rajtam rövidnadrág, de ha Daninak viszek fegyvereket, akkor pulcsiban és kabátban is le akar majd teperni a gyönyörűségtől.”

A kocsiban lévő ablaktörőt használva, ami a biztonsági övet is elvágja, és be lehet vele törni a szélvédőt, a bejárati ajtó üvegére mértem egy közepes erősségű ütést. Pókhálószerűen tört meg az üveg, csak kicsit kellett rásegíteni lábbal, és benn is voltam. Remegtem, mint a nyárfalevél, mert nem vagyok az a Lombroso-alkat, de ez betörés. A polcok roskadásig voltak fegyverekkel, nem tudtam mit kellene választanom. Gondoltam minden fajtából viszek egyet-kettőt, abból baj nem lehet. Elkezdtem kihordani a kisautóba a késeket, tőröket, és sokkolókat. De, állj! Maci azt mondta, hogy a központi idegrendszerüket kell elpusztítani, vagyis szétkúrom a fejüket valamivel. Akkor a kés, sokkoló nem jó. Maradnak a fegyverek, bozótvágók. Roskadásig töltöttem az autót. A boltban hátul találtam egy hangszigetelt szobát, ahol ki lehetett próbálni a fegyvereket, volt céltábla is. Nehezen jöttem rá, hogy működnek, de volt ott egy megtöltött puska, és azzal próbáltam először. Marha nagyot rúgott hátra, azt hittem leszakad a vállam. De harmadik-negyedik próbálkozásra már egészen jól ment. Persze nem emberekre lövöldöztem, de az adrenalintól felpörögtem, és úgy éreztem bárkivel elbánok.

Október 26. 7:01

Elindultam a Blahára, ahol már megjelentek az első kisnyugdíjasok a nyanyatankukkal. Mentek a kisboltokat fosztogatni. Elgurultam egy elég bizarr ütközet mellett, amiben egy idős házaspár és egy másik bácsi vett részt. Mintha egy lassított felvételt néztem volna: a komótosan emelkedő botok, és kiskocsi-kerekek összetűzése, röpülő almák, és konzervek esőjében.

Ahogy a körútról rákanyarodtam a Rákóczi útra, hirtelen lefékeztem. A Blaha és Uránia között egy csapatra lettem figyelmes, akik az Erzsébet-híd felé tartottak, de erősen vonszolták magukat. Félreálltam a Nagy Diófa utcába, onnan gyalog akartam eljutni Danihoz. Magamra vettem a hátsó és első ülésen lévő összes fegyvert és lőszert, de hagytam bőven a csomagtartóban is. Elindultam Dani lakása felé, ami pont az Urániával szemben van. Érzékeltem, hogy ha megfordulnak, akkor megláthatnak, ezért az épület falához tapadva próbáltam zajtalanul eljutni a kapuhoz. A fegyverek rohadt nehezek lettek, egyre gyorsabban vettem a levegőt. Épp arra gondoltam, hogy utálom a horrorfilmeket, utálom azt az érzést, amikor valaki próbál menekülni, és egy hajszálon függ, hogy bejut-e a menedéket adó helyre. Ebben a pillanatban az egyik figura pont rám nézett.

– Picsába! – sikoltottam.

A kapukód alig jutott eszembe, bepötyögtem kétszer, a csapat megindult felém. Gyűlölök így félni, remegett kezem-lábam. Bejutottam. Rohantam fel a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. A fegyverek súlyát nem éreztem, csak az ajtóhoz akartam elérni. Hallottam, hogy egy bejutott, pont az, aki rám nézett. Ismerős volt és nem is volt szürke az arca, csak totál véres a feje. Kopogtam Dani ajtaján.

– Daniii! Azonnal nyisd ki azt a kurva ajtót!

Egyre erősebben hallottam a lihegést a lépcsőfordulóból, és tök ijesztően krákogta, hogy még nem változott át. Jah persze… Beugrottam a liftbe, megtámasztottam a lábammal, hogy be ne csukódjon, megnyomtam a gombot felfelé. Felhúztam a ravaszt, és ahogy próbáltam korábban a céltáblára lőni, most azzal a magabiztossággal céloztam a lépcsőforduló felé. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, elsütöttem a fegyvert. A liftben próbáltam lassítani a szívdobogásomon, mélyeket lélegeztem.

A liftajtó kinyílt, nem hallottam semmi neszt, ezért odatettem egy fegyvert az érzékelőhöz, hogy ne csukódjon be. A fegyvereket végre leengedtem, és leomlottam a sarokba. Egy-két perccel később hallottam, hogy Dani szólongat.

– Fel! Gyere fel!- irányítottam.

Mikor végre odaért, benézett a liftajtón, és nagyon elkezdett röhögni, hogy ülök egy nagy kupac fegyver alatt, és könnyes szemmel csak ennyit tudok mondani:

– Én vagyok Lara Croft! Marha éhes vagyok, ugye van kajád?

Odalépett, és megölelt. Talán a tegnap óta tartó szörnyű egyedüllétem, vagy hogy abban a pillanatban megmentőmként tekintettem rá, az okozta a pillanatnyi elmezavart, de megcsókoltam. Ahogy megtörtént tudtam, hogy ez hülyeség volt. Elkezdtem magyarázkodni, láttam rajta, hogy nagyon zavarba jött. Mire leértünk a lakáshoz, kialakult egy furcsa csend közöttünk. Csak annyit mondott, hogy Mátéra lőttem rá, aki most benn van a nappaliban, és a fejsérülése lehet, hogy harapás, ezért csak óvatosan.

Mikor beléptünk, Máté szunyókálásból ébredt a kanapén. Jó nagy ívben elkerülve a konyhába mentem és feltéptem a hűtőt. Terülj-terülj asztalkám várt. Miközben melegítettem a kaját, hallottam Máté káromkodását. Majd Dani kijött, és mondta, hogy Máté nem lesz zombi, azonban megváltoztak az étkezési szokásai, valami macskahusiról beszélt össze-vissza. A feszültség tapintható volt közöttünk.

– Beszéljünk? – kérdeztem.
– Jó lenne. – sóhajtott.

Ekkor megszólalt a telefonom, Maci volt az.

– Kurva gyorsan kellene jönni értem, mert kábé fél órányi levegőm van. Az Astoriánál vagyunk a metróalagútban. Van itt egy bunker jobb kéz felől a Széll Kálmán felé. Véletlenül bezártuk magunkat.

– Kivel vagy?

Megszakadt.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!