A Hang nélkül: Első nap rendezőjének legújabb munkája egy hasonlóan érzékeny és szívfacsaró film lett – olyannyira, hogy igazából a Robin Hood-mítosz dekonstrukciójára sem lenne feltétlenül szüksége.
HIRDETÉS
Kevés annyira túlhasznált történet létezik, mint Robin Hoodé, pláne ami a mozgóképes adaptációkat illeti: a 2018-as, bőrkabátos-anakronisztikus, képregényfilm-majmolós feldolgozás olyannyira értelmezhetetlen megközelítésbe és színvonalra rángatta le a középkori igazságosztó karakterét, hogy azzal egyúttal minden épkézláb továbbgondolás lehetőségét is csírájában elfojtotta. (Ld. a Paul Greengrass hamarosan érkező filmjének tiszavirág-életű rebrandingjét.) Talán részben ennek is köszönhető az a kisebb közfelháborodás, amivel a közönség Michael Sarnoski alkotását fogadta, elvégre a kortárs film nem csak a dekonstrukció intézményét járatta rojtosra, de egyben kifejezetten rossz ízlésűnek tűnhetett pont egy ilyen oszladozó IP-hullába belerúgni egy “nem is volt hős”-csavarral.
Soha nem volt még ilyen intim a világvége – Hang nélkül: Első nap filmkritika
Pedig Sarnoski zsáner-újraértelmezései messze túlmutatnak az olcsó cinizmuson, ezt már a bosszútörténeteket visszájukra fordító Disznóban is megmutatta, de hasonló komplexitásra törekedett az eredetileg ennél bőven kommerszebb franchise-nak induló Hang nélkül elmúlással és veszteségekkel viaskodó spinoffjában is. Az író-rendező előző két munkájának ars poeticáját vitte magával Robin Hood hattyúdalába is, még ha ez elsőre nem is tűnik így: alapötlete, hogy a szájhagyományba hősként bevonult figura (itt Hugh Jackman alakításában) valójában egy véreskezű bandita volt, akinek öregkorára már csak annyi jut, hogy egykori áldozatainak bosszúszomjas utódai törnek az életére nap mint nap. Azonban a már-már gépiessé váló leszámolások közepette Robin Hood szomjazik a halálra és vele járó feloldozásra – hogy az egykori bajtárs Little John (Bill Skarsgård) felbukkanása felborítsa ezt a status quót.
Tehát bár az első fél óra alapján könnyen tűnhet úgy, hogy egy olyan vériszamos antihős-történettel állunk szemben, amihez képest egy átlagos Trónok harca-epizód aranyos Disney-mesének tűnik, a The Death of Robin Hood szép lassan átlényegül a jól ismert Sarnoski-élménybe, ahol hősünk az erőszakot egyre inkább maga mögött hagyva nem is annyira keresi, mintsem akaratlanul megtalálja az újjászületést. A film szétzilálja a szokott bináris morális viszonyrendszert és a jól ismert megváltástörténet-toposzt, a címszereplő ugyanis istenigazából nem vezekel, és készségesen bűnhődne – ennek dacára kap mégis lehetőséget levetkőzni múltját és egy boldogabb jövőt teremteni.
A mű ezt fűszerezi meg Robin Hood mítoszának gyurmázásával: a cinikus “nem úgy történt, ahogy hitted”-alapvetésen hamar átlép azzal a csavarral, hogy valójában maga Robin Hood sem emlékszik már, mi az igazság saját legendájából, és legfőképp, hogy kit, miért és hogyan gyilkolt meg.
A The Death of Robin Hood egyszerre egy 1247-be teleportált poszt-igazság mozi a hőstörténetek mesterséges voltáról, valamint a főhős emlékezésének tragédiája, ahol tulajdonképpen a tetteinél letaglózóbb azok banalitása saját szemszögéből.
Így a fő kérdés nem is az, hogy mit lehet a mérleg másik serpenyőjébe tenni, hanem hogy egyáltalán mi az az identitás és narratíva, amivel számot vethet élete alkonyán.
Sarnoski művészetének mindig is sarkalatos pontja volt, hogy hogyan lehet megbékélni feldolgozhatatlannak tűnő élettragédiákkal, legyen az egy elhunyt házastárs vagy a a bekövetkező apokalipszisből már-már gúnyt űző gyógyíthatatlan betegség. A The Death of Robin Hood ezen képletet változtatja meg azzal, hogy főhősét nem egy véletlenszerű sorscsapás, hanem egy életen keresztül hozott szándékos döntések mérlege nyomja agyon, ezzel egy elképesztően ambivalens érzelmi örvénybe rántva nézőjét, ahol egyszerre sajnálhatjuk és átkozhatjuk a címszereplő lelki sivárságát, vágyhatunk egy kielégítő bosszúra vagy éppen retteghetünk a szembenézéstől.
Ezen sokrétűség mellett mégis sokszor érezni azt, hogy az író-rendező válaszai nem feltétlenül mások, mint eddig, és ez a filmje már egy kényelmesen ismerős mederbe simul bele. A Robin Hood-mítoszhoz való viszonya pedig ugyan érdekes mellékízt kölcsönöz neki, de végső soron pont úgy elvonja a figyelmet valódi énjéről, ahogyan a Hang nélkül-spinoffját is látványosan csak zavarba hozta a franchise-ba való betagozódás kényszere.
A The Death of Robin Hood-nak szüksége van egy hősre, akit mindannyian hősnek gondolunk, de pusztán csak a hivatkozás kedvéért lesz ő Robin Hood, vagy egyáltalán egy a köztudatban már létező alak.
Sarnoski egyébként kiváló hatáskeltése így erodálódik egy közös kulturális emlékezet szolgájává: a maga kietlenségében pazar északír tájat körbefotózó fényképezés, a küzdelmek könyörtelensége, vagy a kísérleti folkzenéből igazolt Jim Ghedi hátborzongatóan ősi-primitív dallamai önmagukban megkérdőjelezhetetlenek, mégis nehezen vetkőzik le azt a látszatot, hogy a film A zöld lovag vagy Robert Eggers művei teremtette klasszicizáló divatot lovagolja meg
A The Death of Robin Hood így mintha adós maradna egy ígérettel, amit maga sem fogalmazott meg igazán: egy olyan élményt gondol el, ami külsőségeiben, válaszaiban lehetne egy fokkal még különlegesebb. Mindazonáltal Michael Sarnoski újból egy, a kortársait messze túlragyogóan mély érzésű, nehéz témákról gondolkodó remekművet hozott létre, amellyel egyszerre kavarja fel és gyógyítja nézője lelkét.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
