Az Exit 8 az év nem várt, kis kellemes filmmeglepetése. Nem pusztán az eddigi egyik legjobb videójáték-adaptáció, de tulajdonképpen sokkal jobb „Silent Hill film”, mint a legutóbbi tényleges Silent Hill-film.
HIRDETÉS
A Kotake Create 2023-as, virális sikert aratott minimál-horror játéka, a The Exit 8 egy pszichológiai sétálószimulátor, amiben egyetlen célod van: kiszabadulni egy metróaluljáró hátborzongatóan liminális útvesztőjéből. Mindenféle háttértörténet vagy kontextus nélkül egyszer csak ott találod magad a hófehércsempe és a kattogó neonfények poklában. (Mintha csak a Mátrix – Forradalmak vasútállomásos jelenetének adaptációja lenne. Csak most Neo helyett mi rekedtünk a liminális purgatóriumban.) Majd amikor már negyedjére mész körbe, és újra ott találod magad a kezdeteknél, akkor talán észreveszed a falon szolidan megbújó tájékoztatót, ami elmondja, mit is kéne csinálnod:
- Ne hagyj figyelmen kívül egyetlen anomáliát sem!
- Ha anomáliát látsz: fordulj meg!
- Ha nem találsz anomáliát, akkor haladj tovább!
- Távozz a 8-as kijáraton!
A 0. kijárattól indulsz, és ha hibát vétesz – azaz nem veszel észre/kerülsz ki egy anomáliát – rögtön oda is jutsz vissza. Anomália pedig bármi lehet. Néha egészen triviális dolgok miatt kerülsz vissza a loop elejére: egy máshová felrakott poszter, egy ferdén álló lámpa vagy más színű csempe miatt. Néha pedig a semmiből hozza rád a frászt a játék valami igazán bizarr húzással – mindent eláraszt a véres víz, vagy megjelenik a csempeember. Így bandukolsz a kietlen, uroboroszszerű folyosón, miközben egyre jobban beleörülsz az anomáliák keresgélésébe, és már lassan ott is hibát látsz („ez biztos így állt eddig?”), ahol nincs is. Egészen addig, amíg el nem jutsz a 8-as kijáratig, ahol végre megszabadulsz. Hogy hová? Ki tudja. Még az is lehet, hogy – mint annyiszor már – nem is a Blaha Lujza tér megfelelő oldalán jöttél ki az aluljáróból. Hogy miről szól a The Exit 8 játék, azt nagyjából te döntöd el. Mintha csak egy digitális csempéből rakott Rorschach-tesztben boklásznál.
Na, de hogy lesz egy ilyen, valódi karaktereket és a tényleges sztorit nélkülöző, akár kevesebb, mint fél óra alatt kijátszható játékból egészestés játékfilm?
Genki Kawamura rendező és Kentaro Hirase társíró szinte hibátlanul ragadták meg, hogy mik a játéknak azok a részei, amelyek filmen is működőképesek lehetnek, és mi az, ami hiányzik. Amit átvettek a játékból az az alapszituáció – egy ismeretlen hős egy önmagába visszatérő metróaluljáróból próbál kijutni – és a liminális atmoszféra. Tűpontosan sikerült a játék helyszínét rekreálni, ám ami legalább ennyit ad hozzá a hangulathoz, az a csodálatos hangdizájn. Rég láthattunk olyan horrort, ami ekkora figyelmet szentel a hanghatásokra. A The Exit 8 ijesztőnek szánt durranások, csattanások és fülsiketítő dobogások helyett finom, okosan használt zörejekből és zajokból épít hátborzongató hangatmoszférát. Hiszen még egy üres metróállomásnak is vannak felismerhető hangjai, amiket remekül használ ki/fel a film, hogy megteremtse az elhagyatottság és elveszettség érzetének kétségbeesett feszültségét. Hasonlóan inspirált a zeneválasztás is: a Bolero főtéma gyanánt használt, újra és újra felcsendülő taktusai is meglepően jól szintetizálnak a vizualitással. Hiszen a Bolero egyszerre idézi a nosztalgikus, idilli múltat, miközben van benne egy megfoghatatlan, izgága feszültség is. A dal kettőssége így meglepően jó aláfestése a liminális hangulatnak.
Nem pusztán a hangulatot, de a játékmenet lényegét is meglepően jól, pontosan és hatásosan sikerült filmre adaptálni. Persze azáltal, hogy a belső nézetet külsőre cserélték – így már nem „mi” boklászunk az aluljáróban, csupán megfigyelők vagyunk – egészen más a hatás. Sokkal kevésbé személyes és másképpen nyomasztó. Azonban sikerült úgy felépíteni a dramaturgiát, hogy a főszereplő és a néző nagyjából épp olyan tempóban és adagolásban ismeri meg ennek a csempézett purgatóriumnak a szabályait és működését, mint egy első játékos. Illetve olykor nagyon elegánsan, szájbarágás nélkül tudja kihasználni a film az abban rejlő frusztráló suspense-t, hogy a mindent látó szemmel bíró nézőnek olykor több információja van, mint a „játékosnak”.
Mindezek ellenére azonban kétségtelen, hogy a The Exit 8 nem éppen egy filmre tervezett játék. Hiszen egy filmhez szükség van valódi karakterekre és egy tényleges történetre. Ezek pedig egyáltalán nincsenek a játékban. Az teljes mértékben a játékos asszociációjára támaszkodik, hogy ő majd kitalálja, miről is szólt az egész.
Az íróknak viszont sikerült egy viszonylag egyszerű, de a liminális horror koncepciójába remekül illeszkedő értelmezési keretet adni a metróbolyongásnak. Hiszen mi is a liminalitás? Olyan terek, amelyek pusztán az átmenetet szolgálják. Ahogy Marc Augé fogalmaz a Non-Places: An Introduction to Supermodernity című könyvében „nem-helyek”. Egy váróterem, egy reptér, egy irodai folyosó vagy éppen egy aluljáró. Olyan helyek, amelyek nem azért lettek kitalálva, hogy huzamosabb időt töltsünk bennük. Részben épp ezért hátborzongató játék a The Exit 8, mert egy olyan teret tesz meg a játék fő- (és egyetlen) helyszínéül, ami jellegéből adódóan nem erre lett kitalálva. Hiszen a metróaluljáró folyosója normális esetben csak egy átvezető. Két pálya összekötésére szolgáló intermezzo. Csakhogy itt nincs másik pálya.
A liminalitás azonban nemcsak a fizikai, de pszichológiai térben is jelen van.
A köztes szakasz két konkrét lét/lélek-állapot között. Az átváltozás vagy éppen a döntés folyamata. Kawamura filmje pedig nem pusztán vizuálisan, de lelkileg is liminális. A földalatti útvesztő így valójában a – pusztán elveszett emberként hivatkozott – főhős saját döntésképtelenségének labirintusa és az apasággal kapcsolatos kételyeinek manifesztálódása. A túlgondolás útvesztője, amiből csak akkor juthat ki, ha sikerül döntést hoznia.
Mivel egy hős bolyongása bő 90 percben kissé monoton lenne, az Exit 8 kénytelen más szereplőket is behozni. Igaz, az ő történetük, kóválygásuk és esetleges tragédiájuk inkább csak azért van, hogy aláhúzza a főszereplő drámáját. Ám így is kellő változatosságot adnak a filmnek, miközben szépen árnyalják és kiteljesítik a központi témát.
Egy férfi csapdába esik egy misztikus, saját szabályokkal és bizarr karakterekkel teli liminális térben, és csak úgy szabadulhat meg onnan, ha szembenéz magával és legyőzi a saját belső démonjait. Ez egészen úgy hangzik, mint egy Silent Hill-epizód. Bár ez a film egy másik játékot adaptál, mégis klasszisokkal jobban adja vissza a Konami túlélőhorror-sorozatára jellemző melankolikus félelmet, mint a legutóbbi tényleges Silent Hill mozi.
Köszönhetően az erőteljes egyedi atmoszférájának és a szépen megfogalmazott, kellően átgondolt tartalmának, az Exit 8 nem pusztán az év első, igazán kellemes filmmeglepetése, de az egyik legjobb videójátékadaptáció is.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
