A The Exit 8 megmutatja, hogy még egy metróaluljáróból is lehet játék

A jó horror sosem az ijesztgetésről szól. Sokkal fontosabb a hangulatteremtés, a feszültség fenntartása, a stabil nyomasztás. Félni, elvégre, jobb, mint megijedni – még ha eredetileg kicsit mást is jelent ez a mondás, tökéletesen illeszkedik a horror műfajába. Itt jön képbe a liminalitás fogalma. Liminális tereknek nevezünk minden olyan területet, ami valaminek az átmenetét képezi: ilyenek például a folyosók, terek vagy épp termek. A kissé nehezen megfogható fogalom tipikusan annak a példája, amit nehéz körülírni, de ha látjuk, akkor tudjuk, pontosan miről is van szó. A liminalitás pedig egy olyan esztétikát jelöl, ahol ilyen liminális tereket látunk, elnéptelenedve. Mivel tudatunk az ilyen helyszíneket nyüzsgéssel, élettel, zsúfoltsággal köti össze, az emberek hiánya egy különleges, szokatlan, furcsán nyomasztó hangulatot teremt. Gondoljunk üres folyosókra, diákok nélküli tantermekre, elhagyatott szállodalobbikra, üresen maradt játszóterekre. Nos, a The Exit 8 – aminek megjelenése után alig két évvel már filmadaptáció készült – pontosan erre épít. 

A The Exit 8 egy úgynevezett sétaszimulátor: egy olyan játék, amiben nemigen van interakció a környezettel, abban kizárólag csak „sétálunk”. A független szcéna több szuper alkotása is ebben a stílusban készült, ugyanis a környezeti történetmesélés kiváló eszköze, ha csupán a tereptárgyakon, helyszíneken keresztül bontakozik ki a sztori. (Akit esetleg érdekelnek az ilyen címek, nagyon ajánlom a Gone Home-ot, az Everybody’s Gone to the Rapture-t, vagy az interaktívabb Firewatchot és a What Remains of Edith Finchet. Aki pedig bátor, az végignézheti a már elérhetetlen P.T.-t.) A The Exit 8-et azzal csavarta meg az azt fejlesztő Kotake Create, hogy egy „keresd a hibát” mechanika köré szervezte az egészet. (Ezt egyébként a finn I’m on Observation Dutyból merítette.)

A játékmenet így a következő: egy japán metróaluljáróban találjuk magunkat, ahol egy végtelenül ismétlődő folyosóból szeretnénk kijutni. Mindegyik „fordulónál” látszólag ugyanaz a folyosó vár, ugyanazokkal a jelzésekkel, ugyanazokkal a csempékkel, ugyanazzal a szemből érkező férfival. A helyzet azonban az, hogy gyakran anomáliákkal találjuk szembe magunkat. Lehet, hogy a plakátok máshogy jelennek meg; a férfi gyorsabban halad; vagy egy ajtó mögül vérszerű folyadék ömlik ki. Ha ilyet látunk, meg kell fordulnunk, ha pedig minden rendben, mehetünk tovább. A 0. kijáratnál kezdünk, és minden sikeres döntéssel eggyel közelebb jutunk a kiutat jelentő, címadó 8.-hoz.

Az egész játék kb. fél-egy óra alatt teljesíthető, így egy nagyon szórakoztató, kellően szürreális és nyomasztó, de azért mégis magával ragadó és izgalmas élményt jelentő game. Kiválóan megragadja a liminalitás érzését, és próbálunk résen lenni, megkérdőjelezve magunkat, hogy egy-egy tárgy vajon rendeltetésszerűen jelenik-e meg. Egy folytonos bizonytalanságérzet rágja tudatunk peremét, ami miatt a The Exit 8 remekül funkcionál. A játék egyébként akkora siker lett, hogy azóta különböző alkotások lepték el a digitális üzleteket: vannak kiválóak, de bőven akadnak olcsó másolatok is. A programot egyébként adaptálták már VR-ra, és készült folytatása is Platform 8 címmel. 

A The Exit 8 így egy kompakt, de szuper videojáték, amit ráadásul könnyen játszhat bárki, függetlenül attól, hogy milyen rutinja van. Én szülőkkel és nagyszülőkkel is végigjátszattam, ugyanis elég egyszerű ahhoz, hogy bárki hamar belejöjjön. Emellett remek példája annak, hogy egy egyszerű, de jól megvalósított ötlet felesleges túlbonyolítások nélkül is mennyire kiválóan tud működni. Tény, hogy ha kijutunk, akkor a pár, még nem látott anomália levadászásán túl nemigen tudunk mit tenni, de ilyen olcsó árcédulával ez talán egy megbocsátható probléma: