Ha visszatérnél Silent Hillbe, akkor inkább vedd elő a Playstationt

Csak a tisztázás kedvéért: hiába az alcím és a visszatérő rendező, a Silent Hill – Visszatérés nem a 2006-os Silent Hill-film folytatása. Ahhoz – vagy éppen a kettő között készült Silent Hill – Kinyilatkoztatáshoz – nem kötődik semmilyen narratív szállal. A Visszatérés legacy-sequel helyett valójában egy reboot, ami nem pusztán teljesen új karaktereket állít a középpontba, de a címül/helyszínül szolgáló várost (és annak mitológiáját) is jelentősen új alapokra fekteti és átértelmezi. A hátteret ismerve ez annyira azért nem meglepő, hiszen a Silent Hill – Visszatérés valójában a 2001-ben PS2-re megjelent (tavaly a jelen konzolgenerációra egy kifejezetten sikeres remake-t is kapó) Silent Hill 2 adaptációja. Zavaros, tartalmát tekintve szétkókányolt, összebarmolt és elcseszett adaptációja.

Pedig nem indul rosszul. Az „örüljünk az apró győzelmeknek” elvének értelmében már az is egy hatalmas pozitívumnak hat, hogy ellenben a 2012-es Kinyilatkoztatással ez a film ténylegesen filmként, nem pedig egy PS3-as videójáték átvezető animációjának néz ki. Még a színészek is úgy játszanak, mint akik ténylegesen filmben szerepelnek. A rendezői székbe visszatérő Christophe Gans pedig 20 év után sem felejtette el, hogy miként kell Silent Hill városának kinéznie. A film első felében ugyanis néhol tényleg képes úgy eltalálni a hangulatot és néhol a feszültséget is, hogy pár pillanatig tényleg azt érezzük: hazatértünk. Persze ehhez felbecsülhetetlen mértékben járul hozzá (a már játékok zenéjét is szerző) Akira Yamaokának. Az ő zenei aláfestése (most is) az adaptáció messze legjobb eleme. Ha valamennyire egyben van ez a film, az főleg az ő érdeme, mert amúgy nem igazán van egyben.

Persze felhozhatnánk még azt is, hogy a Silent Hill – Visszatérés egy tartalmilag kifejezetten ambiciózus pszichológiai horror. Legalábbis az alapanyag fényében az lehetne. Csak az a gond, hogy egyáltalán nem sikerült konzisztensen és átgondoltan adaptálni a játékot.

A Silent Hill – Visszatérés ugyanis látszólag nem válogat, nem fókuszál az újraértelmezésre, a transzformációra pedig alig-alig tesz érdemi, értelmes kísérletet. Ezek helyett igyekszik mindent belerakni a játékból, csak hát míg az alsóhangon 8-10 órás hosszal bír – a remake pedig bő kétszer ennyivel bírt – addig a film mindössze 106 perces játékidővel rendelkezik. A három forgatókönyvírónak (Gans mellett Sandra Vo-Anh és William Josef Schneider) pedig sajnos nem sikerült megfelelően méretre szabnia a tartalmat.

A szintén Gans által rendezett 2006-os első film, dacára annak, hogy több helyen eltért az első játék cselekményétől, képes volt meglepően pontosan rekreálni annak atmoszféráját úgy, hogy önmagában is komplett, konzisztens alkotás legyen. Ez azonban a Silent Hill – Visszatérésről már nem mondható el. Jó esetben is csak egy groteszk ötletbörze. Sajnos azonban ez a börze főleg sekélyesen kidolgozott, érthetetlen vagy egész egyszerűen unalmas ötletekből lett összetákolva.

Ez pedig sajnos akkor is bőven érezhető, ha nem játszottunk a játékkal. A Silent Hill – Visszatérés problémája nem az, hogy megváltoztatja, módosítja vagy átértelmezi az alapanyag karaktereit és cselekményét. A valódi gond, hogy önmagában, önálló filmként nézve sincsen sok értelme.

A mellékkarakterek véletlenszerűen bukkannak fel, vagy tűnnek el a semmibe. A szörnyek szimbolikája teljesen elveszik. (A sorozat egyik jelképévé vált, hírhedt Piramisfej a játékban a főhős bűntudatának manifesztációja. Erre azonban a filmben egyetlen snittnyi utalás van, ami arra elég, hogy összezavarja a lore-t nem ismerő, a filmet önmagában megfejteni kívánó nézőt.) A végére pedig totálisan követhetetlenné válik, hogy akkor most bármi is igaz volt-e ebből a sztoriból, vagy minden csak a főszereplő gyásztól fűtött lázálma. Ahogyan a finálé moralitása is egészen megdöbbentő, hiszen valami olyasmire fut ki, hogy „add át magad a gyásznak és a bűntudatnak”. Ha pedig majd elkárhoztál valami olyan miatt, amiről tulajdonképpen nem te tehetsz, megkapod az újrakezdés jutalmát.

Súlyosbító tényező, hogy nemcsak a film tartalmi lényege, hanem a horror része is hasonlóan kidolgozatlan. A konstans rohanásban nincs idő a szépen felépített feszültségre. Az ikonikus szörnyeket csak ritmustalanul dobálja az arcunkba a film. Hiába a súlyos, pszichológiai háttér, a félelemkeltés terén nem jut túl a többnyire kiszámítható és hosszú távon unalmas, sematikus jump scare ijesztegetéseknél. Az, hogy a Silent Hill – Visszatérésben a fő félelemforrást fülrepesztően hangos bang és bumm effektek jelentik (hogy azok se maradjanak le az ijedelemről, akik már elaludtak) egész egyszerűen méltatlan a franchise-hoz. Nemcsak a játékokhoz, de akár a húsz évvel ezelőtti filmhez is.

Ez pedig nagy kár, mert a Silent Hill minden idők egyik legmarkánsabb és legfélelmetesebb atmoszférájával bíró horror brandje. Tartalmában pedig olykor legalább annyira mély tud lenni, mint a mindent elfedő és beborító köd. Simán lehetne belőle remek, de legalább jó filmet készíteni. Ám ha valaki visszavágyik a ködbe, az inkább vegye elő valamelyik játékot. Szerencsére – ellentétben az elég nehezen beszerezhető eredetivel – a Silent Hill 2-ből HD remastered kiadás és teljes körű, csodásan kinéző remake is elérhető a jelenlegi konzolokra, amelyek fényében pedig aztán tényleg eléggé okafogyott egy ilyen filmváltozat.

Már csak azért is, mert a Silent Hill – Visszatérés nézése során a legautentikusabb szájlenthill élmény nem a moziban ért, hanem amikor az Etele plázából kilépve, a gyéren megvilágított éjszakában hirtelen a Kelenföldi vasútállomás régi, világháborús díszleteket idéző állomásépülete előtt találtam magam. Na, ott nem volt szükség hangos „BUMM”-ra, hogy megijedjek.