„Nem értettem, miért lehet valaki hős, ha megölt egy sárkányt” – Interjú Samantha Shannonnal, A Narancsfa-kolostor írójával

Több helyen is említetted, hogy a kedvenc gyerekkönyved a Sárkánylovasok volt, Cornelia Funkétól. Emlékszel még, miért?

Nem emlékszem, hogy a Sárkánylovasok előtt olvastam volna sárkányokról szóló könyvet. Aztán később láttam az egyik kedvenc filmemet, a Sárkányszívet – amire nem hiszem, hogy sokan emlékeznek, de én nagyon szeretem azt a filmet. És nem találtam olyan sárkányos könyvet, ami igazán tetszett volna, mielőtt rátaláltam Cornelia Funke Sárkánylovasok című könyvére. Egyszerűen csodálatosnak találtam, ahogy a szereplők bejárják az egész világot. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas, eposzba illő utazás. Imádtam gyerekként. Később lehetőségem lett volna interjút készíteni Cornelia Funkéval, amikor Londonba jött, de nem tudtam megoldani, mert épp egy másik országban voltam. Majdnem megszakadt emiatt a szívem. Szóval remélem, hogy egy nap találkozhatok vele, mert hatalmas inspiráció a számomra. 

Származhat Funkétól a szembenállás „jó” és „rossz” sárkányok között, illetve maga a sárkánylovasok ötlete?

Nem gondolom, hogy kifejezetten innen származna. Szerintem minden, amit olvasol, valamilyen módon formál íróként, szóval úgy hiszem, talán tudat alatt befolyásolt. De a fő ok, amiért két különböző fajta sárkányról írtam, az az volt, hogy nagyon érdekelt, hogy a különböző mitológiák világszerte mennyire eltérően ábrázolják a sárkányokat. Vannak olyan kultúrák, ahol a sárkányok jóindulatúak, és a vízzel kötik össze őket, máshol meg gonosznak tartják, és inkább a tűzzel és az ördöggel kapcsolják össze őket. Ezt nagyon érdekesnek találtam, és ki akartam találni egy mágikus okot, hogy miért alakult ez ki A Narancsfa-kolostorban. 

Ahogyan az előbb is mondtad, a Sárkányszív volt a kedvenc sárkányos filmed. Számomra ez a valaha készült legjobb film sárkányokról, illetve egy lovag és egy sárkány barátságáról. Az én generációm számára pedig ez volt A FILM a sárkányokról. Vannak hasonló érzéseid?

Igen, ez tetszett a Sárkányszívben, a Bowen és Draco közötti barátság. Igazából ez az egyik oka annak, hogy beszélő sárkányokat írtam A Narancsfa-kolostorba. Nem mindenhol találkozunk beszélő sárkányokkal, lásd például a Trónok harcát, ahol nem beszélnek, mivel sokkal inkább állatias teremtmények. Az, hogy Draco beszélt, hatalmas ihletet jelentett számomra, segített inspirálni a Najimatum és Tané közötti kapcsolatot A Narancsfa-kolostorban. Az is tetszett, hogy a kapcsolatukban mennyi humor is volt.

Így a Csontszüret-sorozatban is van egy kapcsolat egy ember és egy inkább istenhez hasonlító lény, Arcturus között. Hogyan gondolkodna egy halhatatlan? Annyira más lenne, mint ahogy mi, emberek gondolkodunk a korlátozott élettartamunkkal. Ezt nagyon érdekesnek találom.

A kedvenc filmed a Sárkányszív és az egyik kedvenc sztorid a Szent György és a sárkány. Hogyan egyeztethető össze számodra ez a két történet, amikor az egyikben a lovag és a sárkány összebarátkoznak, sőt, tudjuk, milyen áldozatot hoz a sárkány az emberekért, a másikban meg az ember megöli a sárkányt?  

Az, hogy a Szent György és a sárkány a kedvencem, talán túlzás, hiszen nyilvánvalóan rendesen szétboncoltam a sztorit a Narancsfában. De fiatalabb koromban valóban fontos legenda volt a számomra, mivel az anglikán egyházban nőttem fel, és keresztény iskolába jártam. És mivel Szent György Anglia védőszentje, nyilván sokat hallottam róla, amikor iskolába jártam. Van is egy himnusz, amit az Egyesült Királyságban énekelünk, a címe When a Knight Won His Spurs (Amikor egy lovag megnyerte a sarkantyút), ami alapvetően egy lovagról szól, aki járja az országot, és nagy tetteket hajt végre, többek között sárkányokat és óriásokat öl.

Amikor idősebb lettem, és épp szünetet tartottam a Csontszüret-sorozatban – mert sok gondot okozott a harmadik rész megírása, és a kézirat már elég sokáig a szerkesztőmnél volt –, úgy döntöttem, ezt az időt arra használom fel, hogy írjak egy regényt a sárkányokról, mert mindig is ezt akartam csinálni. Úgy döntöttem, hogy visszanyúlok Szent György legendájához. Többet akartam tudni a karakteréről, de a királylányról is, akit megment a sárkánytól, mert az iskolában soha nem tanultuk meg a nevét, vagy bármi ilyesmit. Utánanéztem a történetnek, és a különböző változatoknak, amelyeket az idők folyamán írtak róla. Több országban is találtam hasonló legendákat, például Lengyelországban van egy, ami arról szól, hogy egy lovag megöl egy sárkányt, és megment egy hercegnőt. Ez egy meglehetősen sötét történet volt, ahol Szent György karakterét elég ijesztőnek találtam (és nem mellesleg elég sok szexizmus és idegengyűlölet is van a történetben). Ekkor döntöttem úgy, hogy valami olyat akarok írni, ami alapvetően arról szól, hogy mi történne, ha a hercegnő lenne az, aki megölné a sárkányt és megmentené Györgyöt, és ő aratná le a babérokat – így jutottam el A Narancsfa-kolostorhoz. Szóval ez egy olyan legenda, amit lenyűgözőnek tartok, de talán nem tartozik a kedvenceim közé, mert most már ismerem a háttértörténetét. 

Több interjúban is említetted, hogy milyen történetek hatottak rád, és előkerült Edmund Spenser is, aki a Tündérkirálynő című költeményében a hat erényességről ír. A Narancsfa-kolostorban is hat szerepel, de nekem úgy tűnt – főképp ha Ead, a kém nézőpontjából követjük az eseményeket –, hogy a Sabran királynő által uralt birodalomban kissé túl komolyan is veszik őket. Mennyire azonosulsz itt Ead nézőpontjával?

Az egyetemen tanultam A tündérkirálynőről, ami az Erzsébet-kori irodalom egy nagyon híres darabja, és Erzsébet királynő dicséretére írták. A Narancsfa udvarát pedig elég erősen inspirálta az Erzsébet-kori történelem. Sabran királynő udvara nagyon Erzsébet korabeli, Sabran maga is kissé Erzsébet királynőre hasonlít, ezért úgy éreztem, hogy A tündérkirálynő megfelelő szöveges utalás lesz. Leginkább Inys vallásának megformálásánál használtam fel: az inysi vallást a lovagi erények vallásának nevezik, és az erényeket, valamint az erényeket képviselő lovagokat a Tündérkirálynő lovagjai ihlették. A tündérkirálynőben rengeteg különböző lovag képviseli a különböző erényeket, például az olyan lovagi erényeket, mint az udvariasság és a mértékletesség. Szóval ez volt a fő inspirációm a regénybeli vallás kialakításához, amit egy kicsit megváltoztattam A Narancsfa-kolostorban. Általában rengeteg különböző erényt társítanak a lovagokhoz, de ezek voltak azok, amelyeket a legérdekesebbnek találtam: a nagylelkűség és az udvariasság, a mértékletesség és az igazságosság. Úgy éreztem, hogy ezek olyan erények, amelyeket a különböző karakterek vallási célokra kiforgathatnak, és ez meg is történik a regényben.

A történetedben nagy szerep jut a kardnak, az Ascalonnak is. Itt csak Richard Johnson hatott rád – hiszen ő nevezte el György kardját Ascalonnak –, vagy azért érezhető Arthur Pendragon és az Excalibur hatása is?

Valójában Szent György legendájából származik, méghozzá A történet egy olyan változatából, amelyet az Erzsébet-korszakban írt egy Richard Johnson nevű férfi. Vannak utalások az Excaliburra a könyvben, például van a Sea Innis-en egy Caliber nevű hely, ami az Excalibur másik neve. De igen, a Narancsfát a történetben szereplő kard ihlette, ami azért érdekes, mert ma már sok művészeti alkotáson Szent Györgyöt kard helyett lándzsával látjuk. De a történetnek ebben a változatában egy mágikus kardot használ, amelyet a küklopsz kovácsolt, és amelyet Szent Györgynek egy Kalyba nevű varázslónő adott. És ez azért érdekes, mert Kalyba a történet egyetlen olyan modern változatában sem szerepel, amit megtaláltam. Őt Richard Johnson találta ki, és alapvetően úgy képzelte el, mint egy boszorkányt, aki az erdőben él, és elrabolja Szent Györgyöt, amikor az még egészen fiatal. Felneveli, majd beleszeret, és odaadja neki az Ascalon nevű varázskardot, amivel György megöli a sárkányt. És nagyon érdekelt, hogy hogyan tűnt el ez a nő a legendából, hiszen már egyáltalán nem hallani a történetéről. Ezért vissza akartam őt hozni A Narancsfa-kolostorba. 

Olvastam, hogy akkor jártál Japánban, amikor építetted a Narancsfa világát. Azért utaztál oda, hogy kutass a sztorihoz, vagy fordítva? Elutaztál Japánba, és mindaz, amit ott tapasztaltál, később inspiráció volt a könyvekhez? 

A leginkább azért látogattam el oda, hogy kutassak, főképp azért, mert a Narancsfát egy nagyon globális történetnek akartam megírni, amelybe sok különböző ország és kultúra épül be. Úgy éreztem, hogy ez nagyon fontos, mert Szent György legendája meglehetősen idegengyűlölő, és az angol nacionalisták gyakran felhasználják. Én pedig szerettem volna visszavágni ennek a jelenségnek, és úgy gondoltam, hogy ezt úgy lehet elérni, ha egy nagyon sokszínű szereplőgárda jön össze, hogy megölje a sárkányt. Szóval megnéztem különböző országokat, amelyeknek a politikáját különösen érdekesnek találtam a XVI. és a XVII. században. Ilyen volt például Anglia, és a Spanyolországgal való kapcsolata. Egy másik, amit lenyűgözőnek találtam, az a hollandok és a japánok közötti kereskedelmi partnerség volt ugyanebben a korszakban. A japánoknál ezt az időszakot sakoku-korszaknak nevezik (ekkor zárkóztak el teljesen a külvilágtól), ami magyarul láncra vert országot jelent. Ebben az időszakban nagyon korlátozott volt az utazás, így a legtöbb japán ember nem hagyhatta el Japánt, és a külföldiek sem igazán jöhettek be.  

Ez alól egy kivétel volt, egy kis, mesterséges sziget, Dedzsima, amely Nagaszaki partjainál feküdt. Az akkori hollandoknak ezen a nagyon kicsi szigeten kellett maradniuk. Itt tudtak kapcsolatba lépni a japánokkal, és megtanították egymást a különböző gyógymódokra és egyebekre, vagyis ezen a kis szigeten tanultak egymásról. Ezért döntöttem úgy, hogy hasonló dolgot írok meg a Narancsfában, és így lett egy szigetem, amit Oriszimának neveztem el. Azt gondolhatnánk, hogy a hollandok megpróbáltak hatalmat szerezni maguknak, de nagyon korlátozta őket az, hogy Dedzsimán voltak. Így aztán gyakran kellett elmenniük a sógunhoz, hogy hódoljanak neki, aki néha olyan dolgokat kért tőlük, hogy például mutassanak be neki egy táncot, amely abból az országból származott, ahonnan ők jöttek. Tehát a sógunnak nyilvánvalóan nagy hatalma volt ebben a kapcsolatban, és ezt elég izgalmasnak találtam ahhoz, hogy A Narancsfa-kolostorhoz felhasználjam. A könyvben ábrázolt kultúrák persze nem teljesen olyanok, mint a való világban, mert mindegyiküket A Narancsfa-kolostor világának sajátos kontextusa alakítja. De szerettem volna minél több ilyen helyet meglátogatni, amelyek inspirálnak engem, mint például a Nijo-kastély. És ez nagyon hasznos volt.  

Tavaly jártam Izlandon is, ami amolyan utólagos kutatás volt A leszálló éj napjához, mert a világjárvány idején nem utazhattam. De Izland volt a fő inspiráció az északi országok megírásához a Narancsfában, így ez egy nagyon jó élmény volt, hogy elmehettem megnézni az északi fényeket, érezni a hideget Izlandon – mindez segített elképzelni, milyen lenne Hróth. 

Van a történeteidnek önálló élete? Amikor megtervezel egy teljes történetszálat, előfordul, hogy a cselekmény más irányba akar menni? Engeded ilyenkor? És előfordult már, hogy akkor a teljes sztori leállt? Ha igen, történt hasonló a Narancsfánál vagy A leszálló éj napjában? 

Nem hiszem, hogy valaha is pontosan ragaszkodtam volna egy szinopszishoz. Úgy tervezem meg a könyveket, hogy írok egy alap összefoglalót arról, hogy szerintem mi fog történni, aztán fejezetenként lebontom, és minden fejezethez írok egy kis összefoglalót. Ez lehetővé teszi számomra, hogy el tudjam képzelni a cselekmény ívét. Néha a történet más irányba halad, de néha csak azért, mert időközben megváltoztam. Például a Csontszüret egy nagyon hosszú sorozat. Hét könyvből áll, és 19 évesen kezdtem el írni, most pedig 32 éves vagyok, és ez idő alatt elég sokat változtam. Volt néhány olyan ötletem a sorozathoz az elején, amit utólag már nem igazán akartam megvalósítani. Például az ötödik könyvben lett volna egy egész cselekményszál, amely nem került bele a kész könyvbe, egyszerűen azért, mert úgy gondoltam, hogy nem illik a karakterhez. Néha megpróbálom rávenni a szereplőket, hogy tegyenek meg valamit, de ők ellenállnak ennek – számomra ez mutatja, hogy egy karakter erős. Például amikor megpróbálom rávenni Paige-et (a Csontszüretben), hogy tegyen meg valamit, és erre ő azt mondja: Nem, én ezt nem tenném meg. Úgy érzem, hogy a karakter ekkor felgyorsul, mintha saját életet élne. Én annyit dolgoztam rajtuk, amennyit csak tudtam, és most már maguktól is tovább tudnak haladni.

Szóval szerintem ez a fajta tervezés egy jó dolog. Viszont elképesztőnek találom, amikor az írók úgy kezdenek írni egy történetet, hogy fogalmuk sincs, mit csinálnak, és hagyják, hogy a cselekmény csak úgy folyjon, amerre akar. Nekem bizonyos fokú tervezésre szükségem van, mert vagy egy olyan könyvet írok, mint a Narancsfa, ami egy önálló történet, tehát egyetlen történeti ívnek kell létrejönnie egyetlen könyvben, ami bizonyos fokú tervezést igényel, vagy olyat, mint a Csontszüret, amely egy hosszú sorozat.

Viszont az is jó, ha hagyunk egy kis teret a rugalmasságnak, mert ha túl merev a tervünk, akkor, úgy érzem, túlságosan erőltetjük a szereplőket egy olyan irányba, ahová talán nem is akarnak menni. Olyan, mintha előre elgondoltad volna, hogy egy karakter meg fog halni, de amikor eljutsz a narratíva ezen pontjához, nem éreznéd helyesnek az ötletet. Szerintem jó, ha hagyunk magunknak egy kis mozgásteret, hogy továbbléphessünk és meggondolhassuk magunkat. Röviden, számomra ez több dolog kombinációja. Írok, tervezek, de hagyok egy kis teret a spontaneitásnak is.

Amikor megírsz egy karaktert, azzal is tisztában vagy, ha meghal még a cselekmény során? Hogy viseled, ha egy szeretett karaktertől meg kell válnod ily módon?

Ez a karaktertől függ. Mindig nagyon szomorú vagyok, amikor a szereplőim meghalnak, néhányuk miatt tényleg nagyon feldúlt vagyok, például a következő könyvemben, a Sötét tükörben is meghal egy karakter. Nagyon feldühített, de el is érzékenyültem miatta, mert egyáltalán nem élvezem a karakterek megölését. Van egy vicc, hogy az írók az olvasók könnyeit isszák, és szeretjük puszta szórakozásból megölni a szereplőinket, de én nagyon kötődöm a karaktereimhez, és átérzem a fájdalmukat, a veszteségüket.

Néha tényleg megpróbálom megakadályozni, hogy egy karakter meghaljon, amivel a szerkesztőm nem ért egyet. A Narancsfában ott volt például Niclays, akit sokan nem szeretnek, mert ő tényleg egy nagyon nehéz figura. Emészti a gyász, amit sokszor haraggal fejez ki, ez pedig eléggé megnehezíti a helyzetét. A szerkesztőm pedig úgy érezte, hogy Niclaysnek a végén talán megválthatná magát azzal, hogy valamilyen hősies módon meghal. Énpedig nem tudtam megtenni ezt. Úgy értem, elég későn merült fel a könyv szerkesztése során az ötlet, és több időre lett volna szükségem ahhoz, hogy elgyászoljam őt. Szeretem Niclayst, még akkor is, ha nem szerethető, de nagyon együtt érzek vele. És úgy éreztem, ha megölném, az olyan lenne, mintha bosszút állnék rajta, mintha azért öltem volna meg, mert egy tökéletlen karakter, és megbüntetném azért, mert nem volt elég hősies. De szerintem bizonyos szempontból ő a legemberibb és a legbonyolultabb karakter a történetben. Olyan módon vét hibákat, ahogyan sokan közülünk, csak nem akarjuk beismerni.

Amikor meghalt a nagymamám, néhány évvel azután, hogy ezt a könyvet írtam, ugyanúgy gyászoltam őt, mint Niclays. Nagyon dühös lettem, és bár ez nem szép dolog, de segített abban, hogy jobban együtt tudjak érezni Niclaysszel. Így végül megvédtem őt, és azt mondtam a szerkesztőmnek, hogy szerintem Niclaysnak nem kellene meghalnia. Szerintem jobban illene a karakteréhez, ha valami kissé nevetséges dolgot tenne, például végigaludná az egész csatát, mert ez olyasmi, amit ő tenne. Úgy gondoltam, hogy annak, hogy vezekeljen a rossz dolgokért, amiket tett, ez a módja: végül életben marad, és azon dolgozik, hogy jobb emberré váljon. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a megölése bizonyos szempontból túl nyilvánvaló és kegyetlen lenne. Szóval igen, megvédem a karaktereimet, ha úgy gondolom, megérdemlik, hogy életben maradjanak, és ha mégis meghalnak, az mindig egy cél érdekében történjen. Kell, hogy legyen valami oka annak, ha megölöm őket. Próbálom nem csak a sokkhatás kedvéért megtenni, mert nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. 

A Narancsfa-kolostor egyik legszimpatikusabb figurája, a nők bálványa és leghűségesebb barát Kit esetében is ilyesmi történt?

Ó, valójában visszahoztam Kit-et, feltámasztottuk őt. Látod, ennyire nem szeretem megölni a karaktereket. A Narancsfában két szereplő halt meg, és mindkettőt megpróbáltam visszahozni. A szerkesztőm leült velem beszélni az egyikükről, és azt mondta, hogy ha folyton visszahozod őket, az csökkenti a történet tétjét. Az olvasók azt fogják feltételezni, hogy egyetlen karakter sincs igazán veszélyben. Végül megértettem, ezért úgy döntöttem, hogy mindkettőjüket holtan hagyom. De ez nagyon nehéz volt számomra, mert nagyon szeretem a karakterek többségét.

Úgyhogy jó, ha megvan az egyensúly, például megpróbálok elég karaktert megölni ahhoz, hogy az valódi veszélyérzetet keltsen, de nem akarom csak úgy és csak azért megölni őket, hogy felzaklassam és sokkoljam az olvasókat.

Mennyire volt nehéz a különböző, általad megálmodott népekhez, országokhoz és legendákhoz kitalálni és rendszerbe szervezni új szavakat és kifejezéseket? Van módszered, amivel nekilátsz egy fiktív nép és nyelv kitalálásához?

Sok mindent a fejemben tartok. Sokan azt feltételezik, hogy rengeteg jegyzetfüzetem van, hogy nyomon kövessem, amit csinálok, de nem. A saját könyveimhez kifejezetten nagyon jó memóriám van, viszont máshoz nincs. Annyi információ van a fejemben a saját könyveimről, hogy más dolgokat elfelejtek.

A Narancsfa-kolostornál abból indultam ki, hogy mi lenne, ha a hercegnő megölné a sárkányt, a Csontszüretben pedig abból, hogy mi lenne, ha léteznének tisztánlátók, és a kormány üldözné őket. Mi lenne az oka annak, hogy ez megtörténik. Aztán ezek a kérdések egyre nagyobbá és nagyobbá duzzasztják a világot.

Általában addig építkezem, amíg meg nem lesz a világ váza, aztán elhelyezem benne a karaktereket, mert ők lesznek a világépítés motorjai. Ha például egy utcán sétálnak, akkor el tudom képzelni, hogy látnak valakit, aki ételt árul egy bódéban. És akkor elgondolkodom, hogy milyen ételt is? Vajon honnan származik? Hajlamos vagyok sok kérdést feltenni magamnak, hogy minél nagyobb világot építsek. Minden országról készítek egy listát, és megkérdezem, hogy mi a legfontosabb dolog, amit ez az ország exportál és importál? Miért van szükségük bizonyos dolgok behozatalára? Milyen a hadseregük?

Alapvetően csak rengeteg kérdést teszek fel magamnak, és minél több kérdés megválaszolására kényszerítem magam, annál nagyobb lesz a világ. Az olvasó nem feltétlenül látja a válaszokat ezekre a kérdésekre, mert nem akarom túl sok információval elárasztani őket rögtön a könyv elején. De én tudom a válaszokat, és úgy gondolom, hogy ha a szerző többet tud a világról, az olyan, mint a jéghegy-effektus. Olyan, mintha az olvasó csak a jéghegy tetejét látná, de alatta még mindig rengeteg információ van. És azt hiszem, ettől erősebbnek érződik egy világ, legalábbis remélem, hogy így van.

Mindenesetre a világ minden egyes eleme sajátos mennyiségű munkát igényel. Mint például a nevek rendszere a Narancsfában. Elég sokáig tartott, mire kitaláltam a nyelvekhez egy rendszert, és végül úgy döntöttem, hogy meglévő nyelvek régebbi formáit használom. Tehát a nevek a gót és a sumér nyelvekből, az ójapánból, az óészaki nyelvekből származnak. Van egy nagyméretű doksim a számítógépemen, amiben le van írva, hogy honnan származnak a nevek, mit jelentenek és melyik nyelvből származnak. 

De ettől eltekintve nem vezetek jegyzeteket, én csak a memóriámra hagyatkozom. Igen, ebből a szempontból minden szerző más és más, de én nagyon élvezem a világépítést. Az írásban a jellemábrázolás a kedvenc részem, de a világépítés elég szorosan követi. Egy nagyon óvatos egyensúlyozást jelent aközött, hogy az olvasó elég információt kapjon ahhoz, hogy el tudja képzelni a világot, de ne érezze úgy, hogy belefullad az információkba. Nemrég írtam újra a Csontszüret sorozatot, és láttam, hogy amikor fiatalabb voltam, olyan sok információt pakoltam az első fejezetbe, hogy egyszerűen túltelítettem. Így amikor szerkesztettem, úgy döntöttem, hogy sok információt visszaveszek, hogy az olvasók csak arra koncentrálhassanak, ami abban a pillanatban fontos. Eltartott egy darabig, mire megtanultam, hogyan kell ezt elegánsan csinálni. 

Néha megpróbálok olyan világokat teremteni, ahol azt akarom, hogy az olvasó úgy érezze, ezek a világok már azelőtt is léteztek, hogy a karakterem megérkezett volna oda. Nem akarom, hogy azt érezzék, hogy a világot a karakter és aköré építem, hogy hova mennek és mit csinálnak. Azt akarom, hogy képzeljék el, hogy ez a világ már ezer éve lakott volt, mielőtt a karakterem megérkezett, és azt is, milyen lehet, miután a karakterem távozik. Szerintem elég nagy kísértés lehet, hogy a szereplőd tevékenysége köré építsd fel a világot, de én igyekszem nem ezt tenni. 

Mik a jövőbeli terveid? Min dolgozol jelenleg?

Meg fog jelenni még egy könyv A káosz gyökerei-sorozatból, de utána egy pár évig nem írok hozzá, mert a Csontszüret sorozatra fogok összpontosítani. Annak a következő része a The Dark Mirror lesz (az ötödik kötet), majd ezután elkezdek dolgozni a hatodik könyvön. Még tervezek írni egy teljesen más jellegű történetet egy görög istennőről, Íriszről (szerintem elég menő istenség), majd ezután írom meg a következő A káosz gyökerei-könyvet.

Az interjú 2024. szeptember 26-án készült a PesTexten.