Valaha, régen egy Névtelennek nevezett tűzokádó sárkány támadt a világra, hogy leigázza az emberiséget. Akkor Sir Galian Berethnet a tenger mélyére száműzte a sárkányt. Azonban létezik egy jóslat, amely szerint, ha nem születik trónörökös, és emiatt a Berethnet-ház elbukik, a Névtelen újra a világra támad. Sabran királynőnek pedig még nincs utódja, így a vész egyre csak közeleg. Így kezdődik Samantha Shannon A Narancsfa-kolostor című regénye, amelynek kapcsán folyamatosan a Trónok harcát emlegetik, és joggal – bár Shannon világa sok szempontból sokkal emberibb, mint Martiné.
Amikor a stabilnak hitt világ a darabjaira hull
Shannon regénye abban nagyon is hasonlít Martinéhoz, hogy legalább három, igen fontos helyszínen futtatja a cselekményt, nagyobb távlatban három világrészen, és legalább három történetszálon, amelyek a szereplők kalandjai miatt kapcsolódnak majd szorosan össze. A Nyugaton Sabran királynő uralkodik, látszólagos békében. Az udvarában a Délről származó udvarhölgy, Ead éli hétköznapi(nak tűnő) életét: hívőnek és átlagos udvarhölgynek álcázza magát, miközben éjjelente a Sabranra támadó orgyilkosokra vadászik. A Nyugaton a szeíki sárkányok épp arra készülnek, hogy lovast válasszanak maguknak, és a gyerekkora óta erre készülő árva lány, Tané a választás előtti utolsó napját tölti.
A Kelet gyűlöli a Nyugatot, és fordítva. Az egyik helyen irtóznak a sárkányoktól – a férgektől -, míg a másikon tisztelik és félik őket. A Névtelen nevű tűzokádó sárkány és leszármazottai nagyjából ezer éve szunnyadnak, így a kényszerű béke szinte állandó.
Csakhogy – létezik egy jóslat. Ha a Berethnet-ház elbukik, a Névtelen felébred és elpusztítja a világot.
Sabran élete így folyamatosan veszélyben van. Eközben Tané a választás előtti éjjel egy, a partra úszó idegen kedvéért kockára teszi a lehetőséget, hogy sárkánylovas lehessen. Így az ő sorsa szintén kérdésessé válik, és ez hosszú távon ugyanolyan bajt okozna, mint Sabran esetleges halála. Utazók pedig arról számolnak be, hogy kisebb tűzokádók, sárkánygyíkok és egyéb, a tűzokádóktól származó szörnyek támadnak az emberekre, ráadásul egyre többen vannak.
És ha ez még nem lenne elég: az Ynis alapját képező mítosz is megkérdőjeleződik, holott több ország teljes hitvilága ezen alapul. Valóban Sir Galian sebesítette meg ezer éve a sárkányt?
Samantha Shannon már az első oldalakon az olvasóra árasztja az általa kitalált világ minden részletét és lakóját, valamint több kódexnyi mitológiát, csak győzzön benne eligazodni az ember.
Erős nők – és férfiak – története
A Shannon által megírt világban üdvösen sok az olyan női karakter, aki nem csak háttérfiguraként szolgál.
Az Inysi Királynőségben legalább ezer éve királynők uralkodnak, a Berethnet-ház leszármazottai, és az udvarban is rengeteg nő dolgozik, akár a királynő testőrségében, akár a hagyományokat ápoló lovagrendben. A trón is anyáról leányra száll, és a házastárs itt valóban csak társi minőségben elfogadott, királyként semmiképp.
Az udvarban kémként jelenlévő Eadet a Délen található Narancsfa-kolostorból küldte ide a rendfőnöknő, hogy megvédje a királynőt a merénylőktől. Ead egyetlen vágya, hogy hazatérve beállhasson a vörös lányok közé, akik képzett harcosok, és a kolostort és a narancsfát őrzik. És a Keleten, Szeíkiben, ahol Tané él, a nők ugyanolyan eséllyel indulnak a sárkánylovas címért, mint a férfiak.
A már ismert élet és a hagyományok felborulását is a három nő szemszögéből láthatjuk: Sabran, Ead és Tané sorsán keresztül élhetjük át, milyen az, ha minden, amiben addig hitt az ember, kérdésessé válik.
Rajtuk kívül még két férfi jut fontos szerephez a történetben. Egyrészt Loth, akinek az életét szintén rajta kívül álló események borítják fel, így a lovag, aki éles helyzetben még soha nem fogott kardot, folyamatos életveszélyben próbálja megvédeni Sabrant és a királyságot.
Másrészt ott van Niclays Roos doktor, akit Sabran száműzött Oroszimába, egy aprócska szigetre. Roos a történet egyik legnegatívabb figurája, aki folyamatosan gyötrődik a száműzetésben, és más vágya szinte nincs is, csak hogy kiszabaduljon és bosszút állhasson Sabranon.
A nők – látszólagos – szabadsága
Bár Shannon világában a nők látszólag szabadok, és maguk irányíthatják az életüket, a történet előrehaladtával kiderül, hogy ez egyiküknél sincs így, a törvények, a hagyományok, a hitvilág és a viselkedési szabályok igencsak leszűkítik a mozgásterüket.
Egy királynőről azt feltételezné az ember, ha egy egész ország fölött uralkodik, szabadságában áll szinte bármit megtenni. Sabran, a Berethnet-ház eddigi legutolsó leszármazottjának sorsa ennek épp az ellenkezőjét mutatja. Királynőként addig stabil a helyzete, míg képes megfoganni és lányt szülni. Emiatt nem választhat szabadon párt sem, mert azt is a hitvilág és a politika szabja meg, kihez érdemes hozzámennie. Emellett, mivel a jóslat szerint a Névtelen akkor ébred fel, ha a Berethnet-ház elbukik, kétfelől is szorongatják. A saját népe olyan szorosan védi, hogy alig kap levegőt, az ellenlábasai viszont folyamatosan orgyilkosokat küldenek rá. És a jóslat miatt egy egész világ lehetséges pusztulásának terhe nyomja a vállát. Így hát nem csoda, hogy Sabran nem egy kedves, vagy könnyen szerethető figura.
Ead szabadsága szintén nagyon látszólagos. A Narancsfa-kolostor szigorú szabályai közül kikerülve talán szabadabban élhetne – ha nem kapta volna azt a feladatot, hogy bármi áron védje meg a királynőt. Ez annál is nehezebb és veszélyesebb a számára, mivel Sabran országában Ead valódi hite eretnekségnek számít, és ha lelepleződne, máglyán végezné. Így Eadnek folyamatosan titkolóznia kell, állandó védekező pozícióba kényszerül, ami igencsak megnehezíti, hogy őszinte kapcsolatokat alakítson ki.
Ráadásul be kell kerülnie Sabran legbelsőbb köreibe, hogy valóban vigyázni tudjon rá, ami nemcsak a többi udvarhölgy és kamarásnő féltékenysége miatt nehéz, hanem az Estifecske nevű kémfőnök folyamatos figyelme miatt is.
Tané szintén nagyon kötött – és sokszor veszélyes – körülmények között él. Minden szavára és tettére figyelnie kell, hogy ne váljon méltatlanná a sárkánylovasi posztra. Ráadásul, szegény árvaként a sok, nemesi származású jelentkező között még kevesebb eséllyel indul.
Sárkányok és gyűlölt mágia
A sárkányok szerepe nagyon különböző a kultúrákban. A Shannon által ábrázolt Nyugaton egyértelműen gyűlölt és rettegett lények, nem véletlen nevezik mindet, válogatás nélkül féregnek. A Keleten ennél differenciáltabb a helyzet, mert bár ott is jelen van a Névtelentől és a társaitól való folyamatos rettegés – ahogy attól is, hogy egyszer felébrednek és elpusztítják az emberek világát -, de közben a sárkányok egy csoportját mélyen tisztelik. Ezek azok a szeíki sárkányok, akik a Névtelen pusztítása után úgy döntöttek, ötvenévente sárkánylovasokat választanak, hogy mindig készen álljanak a közös harcra a tűzokádók és leszármazottaik ellen.
Arra, hogy valaki sárkánylovas lehessen, évekig kell készülni, és még akkor sem biztos, hogy kiválasztják a jelentkezőt. Tané nagy hátránya például az, hogy nem nemesi családból származik, így sokak szerint nem is érdemes arra, hogy lovas lehessen. Amikor egy sárkány mégis kiválasztja, az élete alapvetően megváltozik.
A teljes történet egyik legszerethetőb része is Tané és a „tiszteletre méltó” Najimatun, a tóvidéki sárkány kapcsolatának bemutatása.
Az, ahogyan a sárkányok kiválasztják a lovasukat, a tisztelet és a szeretet, amelyet a lovasok a sárkányuk iránt tanúsítanak, kevés, sárkányok és emberek kapcsolatáról szóló regényben olvasható. És nemcsak Tané mutat hihetetlen mély tiszteletet a sárkány iránt, aki hajlandó felvenni a hátára, de az évszázadok óta élő Najimatun is tiszteli, sőt, szereti a törvények és szabályok közt olykor bukdácsoló Tanét.
A sárkányok különböző megítélése, akár Keleten és Nyugaton, akár az egyes birodalmakban és mitológiákban, nem csak Shannon történetében alapvető vezérmotívum. Erre jó példa Naomi Novik sorozata, amely az Őfelsége sárkányával kezdődik, amelyben a sárkányokat Nyugaton hátasnak és harci eszköznek tekintik a legtöbben, míg Keleten igen mély spirituális hagyományok és tisztelet övezi őket.
A Narancsfa-kolostorban a mágia megítélése is ugyanilyen vegyes a különböző országokban. Ennek a legjobb példája az egyszerre imádott és gyűlölt narancsfa, amit a kolostor minden lakója vallásos imádattal őriz a betolakodóktól. Maga a fa szintén mitikus teremtmény, amely csak az arra méltónak ad gyümölcsöt. A narancs pedig felébreszti a kiválasztott testében a mágiát, a varázslatos tüzet, amivel nemcsak sokkal jobban harcolhat, de mágiát is űzhet az ember.
Shannon ráadásul ezt a motívumot is ügyesen megkeveri, ugyanis az általa megírt mítoszok szerint valahol létezik egy eperfa is, amely hasonló mágikus képességekkel rendelkezik, mint a narancsfa, és ugyanúgy évszázados legendák kapcsolódnak hozzá.
Az írónő egyébként végig ezzel a kettősséggel játszik.
A Kelet és Nyugat ellentétével, két ékkővel, amelyek segíthetnek a sárkányok elpusztításában, két fával, kétféle sárkányfajjal, és két, harcra született nővel, akik szöges ellentétei egymásnak: Eaddel és Tanéval. És ahogyan a két ékkőnek, úgy a két nőnek is össze kellene fognia – nem beszélve Keletről és Nyugatról -, ha meg akarják akadályozni az ismert világok pusztulását.
Anya vagy Leány?
Amitől még nagyon erős és fontos Shannon regénye, az a mitológiai/vallási köntös, amelybe a teljes történetet bújtatta. És aztán ennek a köntösnek a totális kifordítása, amikor az írónő megmutatja, mekkora ostobaság azért gyűlölködni, háborúzni és embereket máglyára küldeni, mert ugyanannak az éremnek a két eltérő oldalát imádják.
A Nyugaton (azaz az „Erényességben”) az a hit, sőt, a királynőség alapja is, hogy amikor a Névtelen és a kisebb tűzokádó sárkányok a világra támadtak, lányokat áldoztak fel nekik. Amikor azonban a király lányát, Klotildét akarták feláldozni, jött a hős szabadító, Sir Galian Berethnet, megmentette a Leányt, és így lett belőle vallás- és királyságalapító, tulajdonképpen isten, miközben Klotilde csak a hálás szűz volt mellette, a gyenge nő.
Ezzel szemben a Délen – ahol a kolostor is található – a női hármasság (lány, anya, banya) másik arcát imádják, az Anyát, és minden egyes monda arról szól, hogy a szabadító hős az első sárkány láttán olyan állapotba került, ami enyhén szólva lehetetlenné tette, hogy harcoljon a sárkánnyal. Így maga Klotilde volt az, aki szembeszállt a Névtelennel, megsebezte és a mélybe zárta őket. Így alapvetően ő a Berethnetnek tulajdonított királynői vérvonal alapítója is. És ha ez a változat elterjedne, az alapjaiban rázna meg több királyságot, tehát nyilvánvaló, hogy eretnekségnek kell nyilvánítani az egészet, és minden Anya-hívőt máglyán elégetni.
Miközben egyetlen dologra lenne csak szükség a két nép között: összefogásra, hogy együtt el tudják űzni a sárkányt. És az, ami lehetetlenné teszi ezt, az pont az évszázadokkal korábban kitalált mitikus történet egy önfeláldozó leányról – aminek ráadásul senki sem tudja igazolni a hitelességét.
És ha már társadalmi kérdések – Shannonnál bőven akadnak még olyan témák, amelykre a saját, hétköznapi valóságunkban is bőven találunk példákat. A tudós vagy a harcos az előbbrevaló, melyik érdemel több tiszteletet – és kell-e egyáltalán minőségi különbséget tenni közöttük? A Narancsfa-kolostorban Tané és a barátnője végig csak arra vágynak, hogy sárkánylovasok lehessenek, és ha valakit “csak” tudósnak választanak ki, az azt a kérdést is fölveti, vajon mennyire méltó (mennyire tiszta) az, akit egy sárkány végül nem választott ki. Sabran udvarában a hölgyek szinte vérre menő küzdelmet vívnak azért – persze főképp szavakkal és intrikával -, hogy a királynő legbelső köréhez tartozhassanak, de ha valaki nem nemesnek született, szinte lehetetlen az ilyen típusú felemelkedés. Ez fel is veti a kérdést, vajon mennyire átjárható, vagy mennyire lemerevedett egy rendszer, hol és hogyan van lehetőség az előrejutásra?
A messziről jött idegen motívuma
A történet azzal indul, hogy egy fiatalember, Triam Sulyard megjelenik Oriszimán. Triam fegyvernök volt Sabran udvarában, de elszökött, hogy a jóslat ismeretében beszéljen a hadúrral, és megpróbálja rávenni, kössön szövetséget Sabrannal, különben a világ elpusztul. Egy csempészhajón érkezett, majd kiúszott a tengerpartra, ahonnan Tané és a legjobb barátja juttatja el Roos doktorhoz – mindannyiuk szerencsétlenségére. Ez az igazából jelentéktelennek tűnő esemény dominóként borítja fel előbb Roos és Tané életét, majd fokozatosan kihat nemcsak még több szereplő, de az országok sorsára is.
Ugyanez a motívum, a tengeren át érkező idegen, akinek a partra lépése sorsokat borít fel, sőt, akár társadalmi rendet is, számtalan irodalmi alkotásban kulcsmotívum.
A fantasy regények közül kiemelkedik Raymond E. Feist Mágus-sorozata, amelyben a Midkemia nevű világot forgatja fel egy Résen át érkező idegen hajó. De ott van Ken Follett nagyszabású történelmi regénye, A katedrális is, ahol egy évtizedekkel korábbi hajótörés miatt derült volna fény sok múltbéli bűnre. És említhetnénk A sógunt is, amelyben a portugál kormányost szállító angol hajó feneklik meg Japán partjainál, és Blackthorn, a kormányos, ha akaratlanul is, de belefolyik a sógunátus harcaiba és belviszályaiba.
Trónok harca keleti köntösben?
Sok helyen említik a regénnyel kapcsolatban a Trónok harcát, és nem véletlenül. A hasonlóság alapja lehetne a nagyon alaposan kidolgozott világ, a számtalan kitalált ország és kontinens, amely évszázados történelemmel és hitvilággal rendelkezik, de bővelkedik háborúkban és belső harcokban. Shannon története ugyanilyen részletesen kidolgozott alapokon nyugszik, de egyetlen eleme sem George Martin-utánérzés.
Amiben hasonlít Martin és Shannon regénye, az a hatalmas ív, a változás – bár nem minden esetben fejlődés -, amit nemcsak a szereplők, hanem a történelem, a hitvilág, vagy teljes országok bejárnak.
Ha a szereplőket nézzük, Ead dolga nem könnyebb, mint Tyrioné, Sabran sokszor majdnem olyan kiszolgáltatott, mint Daenerys, és a kémfőnök Estifecske húzásait olvasva néhányszor Lord Varys juthat az olvasó eszébe (csak a „kismadarai” nélkül).
Shannon azt is részletesen mutatja be, hogyan változik Loth vagy Ead sárkányokhoz való viszonya, Sabran vak hite és merevsége, Tané önzése, vagy éppen Roos bosszúvágya és alapvető gyávasága, amellyel bárkit és bármikor feláldozna, ha ő maga megmenekülhetne. Ami még hasonlóság, hogy A Narancsfa-kolostorban sincs egyetlen szereplő sem biztonságban. Bár nem olyan mértékben hullanak a karakterek, mint Martinnál – mikor igazán belelendül -, és nem kapunk olyan jeleneteket, mint a Vörös Nász, de így is akad több olyan szereplő, akit az olvasónak el kell gyászolnia a történet folyamán.
És A Narancsfa-kolostor szerzője alapvetően ugyanabba a hibába esett, mint Martin. Már az első oldalakon annyi szereplő, mitológia, történelmi esemény és helyszín van megjelenítve, hogy rögtön el is veszi a lehetőséget az olvasótól, hogy fejest ugorjon a sárkányok fenyegette világokba és eseményekbe. Az első nagyjából ötven-hatvan oldal folyamatos küszködés, míg az olvasó legalább a szereplők közt ki tud igazodni, viszont a történelmi események és a hitvilág elemeinek bemutatása úgy megnehezíti az értő olvasást, hogy inkább érdemes hagyni, hogy a részletek átfolyjanak az emberen, és olvasás közben csak kapaszkodjon, mint a hullámvasúton.
Lehet élvezni viszont ezt az aprólékosságot, ha a kisebb dolgokról van szó. Kelet és Nyugat különbségét nem csak a mitológián keresztül ábrázolja az írónő. Az eltérő kultúrák és éghajlati viszonyok megjelennek az aprólékosan bemutatott öltözködési szokásokban, a beszédstílusok igencsak élvezhető különbségében, és akkor még az étkezésről nem is beszéltünk. Shannon világában a szereplők nem csak úgy „esznek”. Ha lakoma, akkor fel van sorolva minden fogás, és olyan ételköltemények, hogy az olvasó szájában összefut a nyál tőlük. És hasonló élmény az is, amikor a narancsfa gyümölcséről mesél Shannon.
A szerelmi kapcsolatok sem mindig olyan balvégzetűek, mint Martinnál – vagy legalábbis nem minden esetben. Ráadásul az írónő megörvendeztet minket egy olyan, teljesen váratlan, de nagyon szerethető szerelmi szállal (és egy ahhoz kapcsolódó ígérettel), valamint olyan, előre nem sejthető barátságokkal, amelyek miatt én kifejezetten reménykedem, hogy lesz a regénynek folytatása.
Mindent összevetve számomra Samantha Shannon regénye az utóbbi idők egyik legnagyobb ívű és legjobban megírt epikus fantasy regénye, amely épp olyan lenyűgöző, mint az ókori eposzok, Martin regénysorozata, vagy A gyűrűk ura.
Épp ezért, ha az írónőnek lenne kívánságládája, én beledobnám a cetlimet, amin az állna: legyen még több Narancsfa-kolostor.
És amilyen a belbecs, olyan a külcsín is: a kötet csodálatos borítót kapott, gyönyörű élfestéssel, és olyan belső tartalommal, amire érdemes rászánni az időt. És ha az olvasó szeretne még elmerülni ebben a varázslatos világban, talán hamarosan megteheti, ugyanis már kész, és hamarosan magyarul is megérkezik a történet előzménykötete, A Day of Fallen Night.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
