Scarlett Johansson és Harris Dickinson is a CineFesten mutatta meg, hogy tudnak filmet rendezni – CineFest filmajánló a második hétvégéről

Együtt

Mozipremier: 2025. október 2.

Mindenki találkozott már negédesen tökéletesnek tűnő párral. Tudjátok, akik mindig, de tényleg mindig együtt vannak. Akik mindenre csak és kizárólag többes szám első személyben válaszolnak. Sőt, talán még a Facebookra is közös profillal regisztrálnak. A párkeresés eme végstádiumú főgonoszának eredettörténetéről szól Michael Shanks szenzációsan kreatív, abszurd humorral tarkított testhorrorja, az Együtt.

Bár a film párkapcsolati drámája kissé sematikus és alulírt – ami ironikus, tekintve, hogy a főszereplő Dave Franco és Alison Brie a való életben is házasok -, ám ahogy beindul az őrület, úgy lesz egyre és egyre szórakoztatóbb. Shanks első filmesként le se tagadhatná, hogy kiktől merít, hiszen a filmet egyértelműen végigkísérti Carpenter, Cronenberg, de még H.R. Giger szelleme is. Ám a rendező szerencsére nem másol, csupán inspirálódik. Az Együtt ugyanis feszes, groteszk, játékos, morbid, kreatív agyelborulások sorozata. Egy meglepően váratlan, a modern horror nihilista trendjeivel meglepően szembe menő csattanóval, ami egyszerre parodizálja és élteti az örök szerelem – szó szerint – elválaszthatatlan hírvivőit. Maró cinizmus, vagy őszinte romantika? Nehéz eldönteni, ám bármelyik is legyen: az Együtt tökéletes halloweeni randifilm! (Pongrácz Máté)

Azúr ösvény

Mozipremier: 2025.10.09.

Gabriel Mascaro (Isteni szeretet, Neon bika) rendező jegyzi az Azúr ösvényt, amelyben több zsáner elemei keverednek: egy disztópikus jövőben játszódik, és egy különös utazásról szól, amelynek során időnként fantasyba illő dolgok történnek. Emiatt elég eklektikus az egész, viszont ez mégse válik a film kárára – épp ellenkezőleg, érdekes módon inkább kifejezetten jól áll neki.

A történet főszereplője egy amazóniai városban élő nő, Tereza (Denise Weinberg), akit – a brazil kormány rendelkezésének megfelelően – az idős kora miatt elküldenek a munkahelyéről, és értesítik, hogy hamarosan el kell költöznie az öregek számára létrehozott kolóniára. Erről a titokzatos helyről igazából senki nem tud semmi biztosat, inkább csak pletykák keringenek róla. Tereza pedig nem hajlandó beletörődni ebbe a sorsba, ezért megszökik a hatóságok elől, és felkerekedik, hogy valóra válthassa régóta dédelgetett álmát. Ezzel pedig egy nagy kaland veszi kezdetét, amely képes végig izgalmas maradni, mert teljesen kiszámíthatatlan – amikor már azt hinnénk, értjük, merre tart, mindig jön egy váratlan fordulat –, és nemcsak lenyűgözi, de el is gondolkodtatja a nézőt. (Barna Benedek)

Mihaszna

Mozipremier: 2025. október 9.

Az eddig színészként ismert Harris Dickinson rendezői debütálása az év egyik legváratlanabb és kellemesebb filmes meglepetése. Egy megkapóan stílusos, színészek és atmoszféra terén egyaránt erős tragikomédia. Előbb keserédesen lírai, majd szürreálisan tragikus alkotás arról, hogy milyen belecsúszni az önsorsrontás pusztító örvényébe. Hogy sajnos vannak, akik tényleg kárhozatra születtek, és segítséggel sem tudnak kitörni a spirálból. De persze épp ez is a lényeg, hogy a spirálból nagyon nehéz kitörni, és hiába vagy kint már fél lábbal, elég egy apró csúszás, hogy aztán mégis teljesen elnyeljen. A Mihaszna a pszichedelikus vizualitással az év egyik legegyedibb filmje, első rendezésnek pedig mindenképpen fantasztikus teljesítmény – ahogyan a főszereplő Frank Dillane alakítása is. (Pongrácz Máté)

Itt élünk mi

Az Itt élünk mi nem csak azért lehet rendhagyó ezen a listán, mert nem hétvégén mutatták be, hanem azért is, mert az oldalunk stílusától távolabb eső dokumentumfilmről van szó. Cinefestes ajánlóinkban korábban is előfordult már, hogy kiemelkedő dokumentumfilmre hívtuk fel a figyelmet, az Itt élünk mi pedig témájában is közel állhat olvasóink érdeklődéséhez. 

Zhanana Kurmasheva filmje a szülőhazájában, Kazahsztánban folytatott szovjet atomkísérletek következményeire igyekszik felhívni a figyelmet néhány szereplőt követve. Láthatunk a sugárzással kapcsolatba hozható betegségtől szenvedő kislánya ellátásáért küzdő apát, a talajszennyezettséget vizsgáló kutatókat és mezőgazdaságból élő családot is. A szálak egy-egy ponton összeérnek ugyan, de nem is igazán a szereplők egyéni sorsa kerül a középpontba. Kurmasheva célja, hogy a régió egyes problémáit összefüggéseiben mutassa be és vezesse vissza azokra a kísérletekre, melyekről a Szovjetunió összeomlása után sem beszéltek igazán. Az Itt élünk mi sokszor megdöbbentő adatokkal világít rá arra, hogy mekkora területen és milyen hosszú távon tette tönkre a szóban forgó környezetet a sok próbarobbantás. A film középtájon a slow cinema eszközeivel kicsit talán túlzottan is elmélázik egy farm életén, máskor pedig Kurmasheva lírai filmetűdöket idéző vizuális eszközökkel mesél, de ezek nélkül is tudna működni a film, sőt. Önmagában az Itt élünk mi témája, a pőre dokumentarista részei, a csendes vizsgálódása, vagy a száraz adatok és tények bemutatása eléggé erős ahhoz, hogy hatást váltson ki. Még a CineFest idei zsűrijéből is, akik a CineDocs szekció nyertesének választották a filmet. (Laki Péter)

Josef Mengele eltűnése 

Mozipremier: 2025.11.13.

Olivier Guez regényét dolgozta fel a Kirill Szerebrennyikov rendező által jegyzett életrajzi dráma, a Josef Mengele eltűnése, amely a köznyelvben a „halál angyala” néven emlegetett, hírhedt auschwitzi orvos dél-amerikai bujkálását mutatja be. Bár a cím alapján azt gondolhatnánk, a film azt igyekszik bemutatni, miként történhetett az, hogy Mengele a világháború után nyomtalanul eltűnhetett a világ szeme elől, valójában ehelyett inkább a főszereplő személyén van a hangsúly.

Az idősíkok között ide-oda ugráló cselekmény egy olyan ember portréját festi le, aki teljes mértékben meg van győződve saját igazáról, és arról, hogy ő semmi rosszat nem tett, hiszen tetteivel a népe javát szolgálta. Felfedezhető ugyanakkor egy különös kettősség is benne, ugyanis a kényszeres önigazolást azért néha felváltja nála a felelősség hárítása. Sőt, időnként egyenesen áldozati pózban akarja feltüntetni magát – ilyenkor pedig mintha egy egészen más személlyé válna. August Diehl pedig remek választás volt Mengele szerepére, elképesztően erős jelenléte van a vásznon, és tökéletesen játssza a saját fontosságában sziklaszilárdan hívő, a világtól undorodó, lelkiismeretlen nácit. (Barna Benedek)

Eleanor, a lenyűgöző

Scarlett Johansson személyében újabb színész próbálta ki magát a kamera másik oldalán is. Első rendezése, az Eleanor, a lenyűgöző című vígjáték-dráma különös módon egyszerre tűnik biztonsági játéknak és merész húzásnak. Bizonyos szempontból nem kockáztat a történet, hiszen azt a jól bevált toposzt veszi elő, hogy egy ember másnak tetteti magát, mint aki, és ez a megtévesztés idővel elkerülhetetlenül problémás helyzetet teremt. Ugyanakkor volt némi rizikó is benne, mivel úgy akar részben könnyed, humoros lenni, hogy közben nehéz és kényes témához nyúl – az ilyesmi pedig nagyon félre tud csúszni, ha nem kellő érzékkel teszik. Szerencsére Johansson eltalálta az egyensúlyt a drámai és komikus részek között.

A film középpontjában egy idős nő, Eleanor (June Squibb) és egy egyetemista lány, Lisa (Erin Kellyman) barátsága áll. Mindketten egy személyes veszteséget igyekeznek feldolgozni, és gyászukban egymásra találnak, azonban ismeretségük alapja egy nagy hazugság, amibe Eleanor egyre jobban belebonyolódik. Bár a sztori elég kiszámítható, a film egészen kellemes élményt tud nyújtani, ami nagyrészt a két főszereplő játékának köszönhető. (Barna Benedek)

Scarlett Johansson első rendezése egy kellemes, és nem csak debütálásként vállalható film – Eleanor, a lenyűgöző kritika

Már nem gyerekjáték

Joel Alfonso Vargas író-rendező első nagyjátékfilmje, a Már nem gyerekjáték egy fájdalmasan életszagú dráma, ami egy teljesen hétköznapi helyzetet mutat be: egy fiatal fiú, Rico (Juan Collado) teherbe ejti a barátnőjét, Destinyt (Destiny Checho). A két tini még egyértelműen nem készült fel arra, hogy szülővé váljanak, ennek ellenére vállalni akarják a gyereket, és a maguk módján megpróbálnak felkészülni új szerepükre. Azonban a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy várják.

A film annyira minden részletében realisztikus, hogy a néző azt hihetné, nem is egy színészek által eljátszott, fiktív történet pereg le a szeme előtt. A valósághűség érzését fokozza az is, hogy Vargas dokumentumfilmes stílusban forgatott: a beállítások és a kamerakezelés egyaránt olyan hatást keltenek, mintha a stáb valóban létező személyeket követne. Ugyanakkor egy klasszikus dokuval ellentétben itt nem kapunk magyarázatokat, mivel a film nem mutat meg mindent, hanem erősen szelektál az események között, és csak bizonyos jeleneteket villant fel. Ezzel pedig rendesen megdolgoztatja a befogadót, hiszen neki kell fejben összerakni a cselekményt. (Barna Benedek)

Az elnök tortája

Az elnök tortája című dráma Hasan Hadi rendezői debütálása, amely az 1990-es évek Irakjába röpít vissza minket, Szaddám Huszein uralmának idejébe. Ugyanakkor a film nem igyekszik különösebben bemutatni a diktatórikus rezsim működését vagy a korabeli közeget, ezekből éppen csak felvillant egy keveset – mindez ugyanis nem több, mint puszta díszlet, háttérzaj a történetben. A cselekmény ugyanis egy diáklány körül forog, aki az elnök tiszteletére készítendő tortához próbálja összeszedni a hozzávalókat Bagdadban, tehát többnyire az ő szemszögéből követhetjük nyomon az eseményeket. Így aztán nagyjából csak annyit láthatunk a rendszerből és a társadalomból, amennyi az egészből egy gyerek életébe is beszüremkedik, ez pedig nem sok. Bizonyos szemponból sajnálatos, hogy nem ismerhetjük meg jobban a három évtizeddel ezelőtti Irakot, ellenben a film remekül működik általános érvényű, időtálló meseként. Persze nem egy bájos fabuláról van szó, hanem egy szívszorító sztoriról, amelyet mintha csak Andersen gyűjteményéből vittek volna vászonra. (Barna Benedek)

A kertész, a buddhista és a kém

A kertész, a buddhista és a kém című dokumentumfilm Rob Moore történetét dolgozza fel, aki egy nagyvállalat kémjeként beépült az azbeszthasználat ellen tiltakozó aktivisták soraiba, amikor azonban lelepleződött, azt állította, hogy valójában „kettős ügynök” volt, és a megbízói ellen dolgozott. Mivel nem hisznek neki, úgy dönt, összefog két újságíróval, hogy a velük közösen készített podcastben elmondhassa a saját változatát a történtekről, azonban a dolog nem úgy alakul, ahogy ő azt várná.

Moore sztorija már önmagában is érdekes lenne, és a film még csavar egyet az egészen azzal, hogy nem csak azt igyekszik bemutatni, mit csinált a férfi, hanem azt is, miként próbálja újraírni a róla kialakított narratívát – megingathatatlanul ragaszkodva azon meggyőződéséhez, miszerint ő nem a sztori gonosztevője, hanem egy hős. Egy ponton pedig a meta-síkra is megérkezünk, amikor már magának a dokumentumfilmnek a készítése, illetve a dokumentumfilmes feladata kerül górcső alá. (Barna Benedek)

A CineFest első hétvégéjén látott filmeket ezen a listán szedtük össze:

Kristen Stewart első filmrendezésétől a magyar Blair Witch Projectig – Ilyen volt a CineFest első hétvégéje