2016-ben indult útjára a DC és a Marvel veterán alkotója, Jeff Lemire Black Hammer című képregénye, ami egyértelműen a szuperhősképregények aranykora előtti tisztelgés. A mára komplett univerzummá duzzadt történet azonban szerencsére többet nyújt egy szimpla hommage-nál, és egészen mélyre megy a karakterei érzelmi világában, ráadásul teszi mindezt egy horrorokat és thrillereket idéző, izgalmas környezetben. Kritika.
HIRDETÉS
Mára kijelenthetjük, hogy elképesztően nehéz lett újat mondani, kiemeltképp a szuperhős képregények terén (de tulajdonképpen bármiben). A legtöbb képességet már papírra vetették, és az eredettörténetek is sokszor már-már lerágott csontnak tűnnek. Ezért is voltam különösen kíváncsi arra, hogy mit kezd ezzel a kihívással Jeff Lemire, akinek a valaha volt egyik kedvenc képregénytörténetemet, az Old Man Logant köszönhetem.
A Szukits Kiadó szerencsére idén el is hozta a Gideon Falls és a Sweet Tooth mellett talán az író magnum opusának mondható Black Hammer sorozat első részét, amelyben nem kellett csalódnom.
Lemire egyik első képregényes ötlete volt ez a furcsa szupercsapatról szóló történet, azonban miután a kiadók nagyobb potenciált láttak az azóta netflixes élőszereplős sorozattá adaptált Sweet Tooth-ban, évekre jegelték a kiadását. Ezalatt pedig a kanadai képregényes belekóstolt a szuperhősök világába: dolgozott többek között, a Marvelnek és a DC-nek is, és csak ezután tért vissza a Black Hammerhez.
Ez pedig abszolút érződik a képregényen. A karakterek eredettörténete közül néhány a legelcsépeltebb toposzokat idézi, azonban szerencsére, ahogy kapunk egy kis időt elmélyedni a szereplők múltjában és a jelenlegi lelki világukban, kiviláglik, hogy ez a történet bizony nem egy kliséhalom lesz. Épp ellenkezőleg: ez maga a szuperhősmítosz dekonstrukciója, csak épp a tisztelgés ruhájába öltöztetve. Na de ahhoz, hogy megértsük, mi is ez az egész, nézzük meg kicsit pontosabban, miről szól a Black Hammer.
Minden szuperhős depressziós
A Black Hammer egy elég érdekes történetmesélési struktúrát alkalmaz, ugyanis nem lineárisan meséli el az olvasónak a szupercsapat történetét, hanem ide-oda ugrálva időben, térben, no meg a dimenziók között. Ha le akarjuk egyszerűsíteni, nagyjából így lehet meghatározni a kiindulópontot: az Abraham Slamből, Golden Gailből, Barbalienből, Weird ezredesből, Talky Walkyból és Black Hammerből álló szuperhőscsapat egy Anti-Isten nevű kozmikus lénnyel vívja a Spiral City megmentéséért folytatott csatát, amikor egy villanás után egy titokzatos városka, Rockwell egy elhagyatott farmján találják magukat. Amikor a csapat vezetője, a pörölyéről elnevezett Black Hammer megpróbál visszatérni a csatába, életét veszti, a csapat többi tagja pedig megérti: egy olyan dimenzióba kerültek, amit nem hagyhatnak el élve.
A kötet elején már tíz éve tengődnek ezen a furcsa helyen a csapat túlélői, nem tudva, hogy mi történt a városukkal, a családjukkal, vagy hogy egyáltalán mi ez a hely, és meddig kell itt maradniuk.
Ez a bizonytalanság, no meg az, hogy nem használhatják erejüket, mindenkiből mást hoz ki. Az eredettörténetében erősen Amerika Kapitányra hajazó Abraham Slam például megpróbál beilleszkedni. Egyszerű farmer életét elfogadva közeli kapcsolatot alakít ki egy helyi nővel, azonban időről időre szembesül azzal, hogy ereje egyre inkább elhagyja, és könnyen lehet, úgy ér majd véget az élete, hogy sosem tudja meg az igazságot. De talán még ő járt a legjobban.
A Shazam-kópia Golden Gail egy idősödő nő volt, amikor az utolsó ütközetet vívta, azonban a farm szuperhős alteregója gyermeki testébe zárta, amivel képtelen megbirkózni. Legjobb barátja Barbalien, egy marsi alakváltó, akit egyértelműen a DC-képregények ikonikus alakjáról, Martian Manhunterről mintáztak. Ám mint az az eredettörténetéből kiderül, nagyon is emberi sérelmek formálták a személyiségét, ugyanis amellett, hogy megjelenésében álcáznia kell valódi kilétét, nemi orientációjában is ugyanerre kényszerül. Az eddig említettek mellett pedig ott van Weird ezredes és Talky Walky: előbbi szintén egy DC-hős, Adam Strange másolatának tűnik.
Végül a tanya rejtélyes lakójáról, Madame Butterfly-ról is lerántják a leplet, aki a klasszikus horrorképregényeket idézi meg a boszorkányszerű kinézetével, és a karaktere alapját képező áldozattal, vagyis azzal, hogy halott gyermeke feltámasztása végett vált ezzé az izolált, szörnyekkel körülvett boszorkánnyá. Az alapok tehát nagyon-nagyon ismerősek, rosszmájúan azt is mondhatnánk, hogy klisések.
Képregénybe zárt pszichológiai és filozófiai lecke
Szerencsénkre egyik karakternél sem elégedett meg azzal Jeff Lemire író, hogy lemásolja az ikonikus DC és Marvel hősöket, majd azokat átcímkézve csapatba szervezi, hanem mindegyik lelki világában alaposan elmélyed, és abban, hogyan élik meg azt a létbizonytalanságot, amit a farmi élet támaszt velük szembe. A szereplők tökéletesen azonosulhatók, egyben rendkívül változatosak is. A katonaságtól eltanácsolt, majd a boxba menekülő csapatvezér, Abraham Slam mondhatni az idejét múlt, toxikus maszkulinitást képviselő férfi megtestesítője, aki minden fájdalmát magába fojtja, és még ha vannak is sérelmei, azokat senkinek nem mondja el.
Golden Gail ezzel szemben az önpusztításba menekül: iszik, dohányzik, és tulajdonképpen csak arra vár, mikor jön már el érte a halál. Barbalien az önkeresés útján kezd el járni, ha már amúgy is ennyi ideje van, velük szemben viszont Weird és Talky Walky folyamatosan azon dolgozik, hogy egyszer hazajuthassanak, ha van még egyáltalán olyan.
A Black Hammer viszont nem csak a fő karakterein keresztül vet fel érdekes kérdéseket.
Idővel ugyanis feltűnik egy párhuzamos dimenzióból – vagyis pontosabban ki tudja honnan – az elhunyt Black Hammer lánya, aki elkezdi kutatni, mégis mi ez a hely. Erről természetesen mindenkinek más a meggyőződése. Van aki a túlvilágot látja benne – a többség leginkább a poklot –, de van olyan szuperhős is, aki inkább a purgatóriumot vizionálja bele. A katolikus egyház tanítása szerint ez ugye azoknak a lelkeknek az ideiglenes állapota, akik meghaltak, de még megtisztulásra szorulnak, mielőtt beléphetnének a mennyei boldogságba. Arról azonban fogalmuk sincs, hogyan is érhetnék el ezt a megtisztulást. Végül persze vannak olyanok is, akik nem akarnak többet belelátni az egészbe, mint ami – ezért úgy gondolják, hogy egy szimpla kis faluban vannak, ami el van zárva a külvilágtól.
Lucy Weber, vagyis Black Hammer lánya azonban sok olyan jelet vesz észre, ami arra utal, hogy ez a hely nem valós – mintha csak egy szimulációban lennének. A kötetnek nagyon jót tett az ő feltűnése, ugyanis miután több száz oldalon keresztül azt kellett olvasni, ahogy kiöregedett hősök marcangolják önmagukat, jól esett egy kis frissesség. Weber a maga világában újságíróként dolgozik, és az ebből fakadó kíváncsiság folyamatosan arra vezérli, hogy többet tudjon meg erről a misztikus helyről, míg azok, akik már régóta itt élnek a maguk viszonylag tágas kis börtönében, tulajdonképpen már teljesen feladták azt, hogy valaha is megfejtik Rockwell rejtélyét.
Várós a folytatás
Habár kétségtelen, hogy a történet remek, és viszonylag hamar megérezheti az olvasó, hogy Lemire nem elégszik meg a szuperhős klisékkel, ehhez Dean Ormston csodálatos rajzaira is nagy szükség van. A képregényrajzoló – aki korábban egy-két Dredd bíró és Lucifer képregényben tűnt csak fel – ugyanis repertoárja minden egyes szeletét megvillanthatja a kötetben.
A visszaemlékezésekben a 60-as évek Marvel-kockások stílusát idézi, ami Weird ezredes korai kalandjai során egy kicsit gyermekkönyves stílusba kalandozik el, csak azért, hogy a karakter Para-Zónába való utazásai során egyfajta pszichedelikus mintázatokat öltsön magára. Mindezt úgy, hogy a kötet nagy részét kitevő, farmon játszó kockák elég ridegen vannak színezve, és alapvetően realista a karakterábrázolás is.
A bő 400 oldalas olvasmány azonban még csak a bevezetése a Black Hammer univerzumnak, amely az első epizód 2016-os megjelenése óta bizony igencsak termetesre duzzadt.
A sorozatot mindenesetre nagyon is érdemes követni, ugyanis a következő kötetben – amely várhatóan novemberben jelenik meg – már arra lehet számítani, hogy jóval többet megtudhatunk arról, pontosan hol is tartózkodik a szupercsapat, illetve, hogy mi történt Anti-Isten legyőzése után.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
