Hogyan tudnak a képregények megtanítani jól írni? Mi a közös Luciferben és bennünk, átlagos emberekben? Vajon van értelme, ha egy történetből vannak alternatív változatok? Ezeket a kérdéseket jártuk körül Mike Carey-vel, a Lucifer-képregények, a Kitaszítottak és A végtelenség kapuja szerzőjével a Budpest Comic Conon.
HIRDETÉS
Regényt vagy képregényt írni – melyiket részesíti előnyben?
Azt vettem észre, hogy idősebb koromra egyre több prózát írok, és egyre kevesebb képregényt. De ez nem azért van, mert a regényeket részesítem előnyben. Mindkettőt szeretem, írtam forgatókönyveket, és írtam játékokhoz, rádiójátékokhoz. Szeretek egyik médiumtól elmozdulni egy másik felé, mert minden egyes médium egy új eszköztár arra, hogy történeteket meséljünk. Úgy tanulod meg használni, hogy a kezedbe veszed őket. Úgy gondolom, hogy ha elmozdulunk egyik médiumtól egy másikig, az segít íróként fittnek maradni. Ez segít megvédeni magad attól a helyzettől, amikor egy író időről időre beleesik annak a csapdájába, hogy ugyanazt a történetet mondja el újra és újra, csak máshogy. A kiadók ez utóbbit mellesleg nem bánják, hiszen így könnyebb pozícionálni valakit a piacon, de egy író számára ez tompítólag hathat.
Történetet mesélni a képregényíráson keresztül tanultam meg. Amikor tinédzser, majd huszonéves koromban próbáltam prózát írni, egyszerűen borzalmasan ment, mert nem tudtam megtervezni a történet szerkezetét. Viszont amikor képregényt írsz, akkor előtted van egy kis papír.
És ha előbb kifogysz az lapokból, mint a történetedből, nos, akkor nincs, aki megmentsen.
Ezért nagyon aprólékosan és átgondoltan kell tervezned. Miután a képregényírás után visszatértem a prózához, már képes voltam annak a szabadságát okosabban és ügyesebben használni.
Nemrég jelent meg magyarul a Lucifer című képregénye (az 1. kötet 2024-ben, a 2. kötet pedig 2025-ben a BPCC-n), ami kvázi egy Sandman-spinoff, amit Neil Gaiman, az anyasorozat alkotója is egy logikus folytatásnak tart. Lucifer mely tulajdonságai miatt érezte úgy, hogy íróként vele kell foglalkoznia?
Emlékszem, hogy amikor először a kezembe vettem a Sandman legelső számát, szinte azonnal rájöttem, hogy ez valami egészen új és más. Thomas Kuhn fizikusnak van egy elmélete arról, hogyan működik a tudományos törekvés és vállalkozószellem. Úgy tartja, hogy a tudomány nem egy tégláról téglára építkező fejlődés, hanem egy forradalom. Van egy ötlet, ami ortodoxia lesz, aztán mindenki elfogadja, és elkezd vele dolgozni. Aztán jön valaki egy jobb ötlettel, és mindent a feje tetejére állít. Einsteinig mindenki newtoni fizikus volt, aztán hirtelen nincs Newton, már mindenki az einsteini úton jár, majd a kvantumfizika felborítja ezt is. Nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e a fizikára, hiszen nem vagyok tudós, de a történetírásra határozottan igen. Van egy sablon, ami szerint mesélik a történeteket, aztán jön valaki egy jobb sémával – a képregénnyel ez sok-sok alkalommal megtörtént már az én életemben.
Alan Moore, Neil Gaiman és Grant Morrison, amikor megérkeztek az amerikai fősodorba, egyfajta regényírói megközelítést hoztak a képregénybe, egy nagyon aprólékosan kidolgozott történetmesélési módszert. Nagyon is ilyen történeteket akartam írni.
A Sandman univerzum pedig csodálatos volt, egy kész játszótér, mert Neil Gaiman egy olyan mitológiát teremtett meg, ami közös térbe hozza az összes ismert emberi mitológiát. Egy olyan színpadot teremtett, ahol a zsidó-keresztény angyalok találkozhatnak japán viharistenekkel és indián istenségekkel. És van értelme!
Amikor lehetőséget kaptam a történet folytatására, hihetetlen érzés volt, egy kiváltság. Ez volt az első havi megjelenésű képregényem is, így hát a munka közben tanultam. Folyamatában tanultam meg, hogyan kell csinálni, és ez volt életem egyik legizgalmasabb időszaka.
Miközben a Lucifer képregényt olvastam, az volt az érzésem, hogy Lucifer, ahogyan Álom is, elég nagy távolságot tart az emberektől – Lucifer néha elérhetetlenebbnek is tűnik a halandók számára. Ön szerint miért illik hozzá ez a kép?
Igen, látom a hasonlóságokat köztük. Mindketten olyan karakterek, akik azért tartózkodóak, mert úgy érzik, a körülöttük lévő emberek fölött állnak. Az egyik különbség viszont az, hogy Álom távolságtartása elég rideg, ő inkább egy intellektuális személy. Ezt valamennyire Lucifer is képviseli, de a lényege legmélyén fortyogó düh lappang.
Ő az a figura, akiben hatalmas sértettség van. Gyűlöli, hogy van egy Isten, aki fölötte áll, hogy megteremtette, és diktálja a sorsát.
Ettől pedig meg akar szabadulni, szeretne a saját történetének a szerzőjévé válni, de ez lehetetlen, hiszen a teremtésben mindenben Isten szava a döntő. Az én írásban a saját alkotásán belül próbál kimozogni, hogy elmeneküljön az eleve elrendeltetés elől. De egy teljes történetbe telik neki, hogy elérje ezt az autonómiát.
Szóval úgy gondolom, hogy igen, vannak hasonlóságok, de a motivációk különbözőek. Álomnak megvan a maga önpusztító útja a Sandmanben, ám először nem vesszük észre, hogy a saját végzete felé tart. Lucifer viszont egészen másfelé halad.
Mondhatjuk azt, hogy egyfajta apakomplexussal küzd?
Igen, nagyon is ennek mentén közelítettem meg, a kozmikus szintű ereje ellenére. Ebben a tekintetben Lucifer egy átlagember, mert ezzel mindannyian küzdünk. Az életünk egy pontján mindannyiunknak meg kell határoznia magát, hiszen a szüleink árnyékából lépünk elő, hogy aztán önmagunk legyünk. És igen nehéz meghatározni, hogy kik is vagyunk, nemde?
Lucifernél maradva nem lehet nem beszélni a Tom Ellis főszereplésével készült sorozatról, aminek az alapja az ön képregénye volt. Ennek ellenére a Lucifer tévésorozat egy heti nyomozószéria lett, ami bizonyos szempontból érthető döntés. Mint a képregény írója, mit gondol erről a változtatásról?
Amikor elkezdesz adaptálni egy művet egyik médiumról egy másikra, darabjaira kell szedned, majd újra összeraknod egy másik formában.
A jelenetről jelenetre történő fordítás/átültetés nem szokott működni.
Néztem a tévében a Lucifer sorozatot, és szerettem azért, ami, viszont nagyon, de nagyon kevés kapcsolódása van akár a Sandmanhez, akár a Lucifer képregényhez. De csodálom Tom Ellis megközelítését a karakterhez: vicces, vonzó, és jó nézni. Csodálkozom is, hogy ha egy ilyen sorozatot szerettek volna csinálni az alkotók, miért is nevezték el Lucifernek? Hiszen nem olyan erős a kapcsolódás. De hasonlóképpen vélekedek a Constantine film és a Hellblazer képregények viszonyáról is: egy igazán szórakoztató film, Keanu Reevest nagyon jó látni a szerepben, de semmi köze nincs az eredeti IP-hoz.
A streaming időszakában mintha nyitottabbak lennének a nézők az adaptációkban is az eredeti képregények szellemiségére. Ebben a közegben működne ön szerint egy, a Lucifer képregény szellemiségéhez közelebbi adaptáció?
Igen, megtörténhetne, viszont a már létező széria miatt szerintem nem valószínű, hogy meg fog.
A feleségemmel megnéztük a Full Metal Alchemist anime Brotherhood sorozatát (a rövidebb, mangahű változat – a szerk.), aztán visszamentünk a 2003-as változathoz, és lenyűgöző volt látni a kettő közötti különbségeket, azokat, amelyek hűek voltak Arakava Hiromu eredetijéhez, és azokat, amelyek önnön jogon keltek életre.
Mindig van hely ugyanannak a történetnek az alternatív változatára.
És igazad van abban, hogy a streamingfelületek sokkal könnyebbé teszik ezt. Szeretném látni a képregényhűbb Lucifert, de azért nem számítok rá, hogy meg fog történni.
A Lucifer mellett számtalan IP-n dolgozott, mint például az X-men, Hellblazer, Elektra vagy a Fantasztikus Négyes. Melyik jelentette a legnagyobb kihívást az ön számára?
Nehéz erre válaszolni. Bizonyos szempontból a Lucifer volt a legnehezebb, mert az volt az első képregényem, és még ki kellett találnom, hogyan meséljek el egy hosszú, folytatásos történetet. Ugyanazt az utat jártam be, mint a legtöbb brit író, csak fordítva. Vagyis először egy amerikai kiadónál kezdtem írni, majd 2018-ban visszamentem, hogy a brit képregénypiacra írjak. És hát a brit képregény teljesen máshogy működik: nincs hagyománya a havi megjelenésű füzeteknek vagy az egykötetes történeteknek. Majdnem minden képregényünk antológia formátumú, így a benne helyet kapó történetek rövid hangvételűek, mindössze 5-6 oldalasak. 2018-ban a Carver Hale c. történetet írtam – ami nem is olyan régen jelent meg magyarul, nemrég kaptam kézhez a példányomat (FF Kockás 2025/3. szám – a szerk.) –, az nagyon nehéz volt számomra. Megírni egy ötoldalas részt felvezetéssel, csattanóval, és a következő részre átvezető cliffhangerrel… nagyon kemény volt. Szerintem nem is csináltam jól, a ritmust kissé bizonytalannak és nehézkesnek találom.
Jelenleg milyen képregényen vagy épp regényen dolgozik?
Van egy Bad Idea nevű cég, akik meghívtak egy minisorozatot írni, ami szökésben lévő tinédzser vámpírokról szól. Két évvel ezelőtt írtam ezt, aztán egy feneketlen lyukban eltűnt, borzasztóan hosszú ideig nem történt semmi, majd a cég egyszer csak bejelentette. Most úgy néz ki, meg fog jelenni, és elég izgatott vagyok emiatt. A rajzolót Jonathan Wayshaknek hívják, aki egy bámulatos és egyedi alkotó. Úgyhogy kíváncsian várom a fogadtatást.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
