Snyderi Batman és Superman ide, látványgangbangbe csomagolt Aquaman vízalatti eposza oda, a Shazam! a legjobb dolog, ami DC filmes univerzumával (ami most már nem is közös univerzum) történhetett. Ügyetlen, teszetosza, hézagos, de van egy szerethető szíve, igaz ez nem biztos, hogy mindenkinek elég lesz.
A történet szerint az univerzális rendet őrző hét varázsló utolsó megmaradt tagja, Shazamnak kezd lejárni a szavatossága, gyengül. Az univerzumnak ez azért rossz, mert ő az egyetlen, aki a hét főbűnt rács mögött tudja tartani. Mivel folyamatosan veszít erejének kontrolljából, kénytelen hát utódot keresni magának. Egy olyan gyermekre van szüksége, aki megfelelően tisztaszívű ahhoz, hogy a bűnök ne térítsék el a hős igaz ösvényéről, egy olyat, aki méltó arra, hogy megkapja az erejét. Az apja és testvére által folyamatosan gúnyolt, lenézett, lekezelt Thaddeus Sivanára esik a választása, ám a gyerkőc nem elég tiszta szívű ahhoz, hogy ellenálljon a bűnöknek, így Shazamnak tovább kell keresnie. Miután Shazam eltanácsolja, A felnőtt Thaddeus (Mark Strong) az életét teszi arra, hogy megtalálja a varázslót és megszerezze a hatalmát, ami csak részben sikerül. Az idő közben doktorrá érett fiú ugyanis megtalálja a varázsló rejtekhelyét, a dimenziók között létező Végtelenség Szikláját, azonban a varázsló hatalmának birtokbavétele helyett kiszabadítja a hét főbűnt, akik megszállva őt, szupererővel ruházzák fel. Shazam emiatt kénytelen engedni a kritériumaiból annak érdekében, hogy megtalálja a bajnokot, aki legyőzi a Thaddeust és a bűnöket.
Az elárvult, de talpraesett Billy Batsonra (Asher Angel) lesz az ideális jelölt, akit éppen egy új nevelőcsaládba installál a rendszer, mert az eddigiektől – eltűnt anyját keresve – mindig meglógott. A fiú bár továbbra sem szeretne mű- és pótcsaládot, összebarátkozik szuperhősrajongó legújabb testvérével, Freddyvel (Jack Dylan Grazer), aki örömmel segít az újdonsült szuperhősnek, a jelszóra felnőtté váló Billy „Shazam” Batsonnak (Zachary Levi) eligazodnia a hősködésben. Azonban Billy még szintén gyerek, így többet pózol, mint hősködik, a gonosz pedig a nyakában liheg.
A Shazam! szinte teljesen eltér a stúdió eddig használt formulájától, viszont nem a „marvelesedést” érezzük a koncepcióján. Ugyan valóban sokkal könnyedebb, galamblelkűbb, humorosabb, de nem ott fogja meg a komikumot, ahol a konkurencia. Mert a DC legújabb szuperhősilmje tinédzserként öltözik be szuperhősnek, és a „vértől független” családba tartozást próbálja kihangsúlyozni.
Ez egy szuperhős eredettörténete mögé bújtatott komédia, ami a családról szeretne beszélni, de csak mókásan dadog róla.
Dadog, mivel a játékidő erre vonatkozó nagy részében inkább arról lamentál viccelődve a film, hogy mit is kellene csinálnia egy 14 éves kissrácnak akkor, ha képes átalakulni egy harmincas éveinek végén járó, kipattintott férfivá, aki repül, villámot szór és golyóálló. Nem bonyolítja túl a 14 éves Billy Batson családkeresését, csupán beleerőlteti a dráma kedvéért, nem bontja ki a vele kapcsolatban érzett szimpátiát az újdonsült tesók oldaláról, azaz nem fejtegeti a család befogadó szeretetének fontosságát. Egyszerűen párosítja a zűrös srácot a szuperhősrajongó fogadott tesóval, aztán elmarhulja az egészet, de nézőként nem zúgolódunk, mert ez végtelenül szeretnivaló. És hiába megy ez a szájbarágós, inspirálónak és léleksimogatónak tervezett üzenet átadásának rovására, a filmet a gyermeki helyzetkomikum, és szájjártatás látja el egy szerethető bájjal, ami végül szórakoztatóvá teszi az egész koncepciót. De akinek mégsem lenne elég, hogy a Shazam!-nak van egy egészen szokatlan szíve, azt biztos meggyőzi majd a mesterkélten cuki, ötéves kishugi, akitől másodperceken belül engedékenyebbé, megbocsátóbbá válunk.
Ez annak köszönhető, hogy a filmet rendező David F. Sandberg (Amikor kialszanak a fények, Annabelle: A teremtés) és a forgatókönyvet író Henry Gayden pontosan érzi, hogy hogyan kap a film egy szórakoztató kisfiús sármot, úgy, hogy az ne csússzon bele a infantilizmusba. Különösen jó húzás volt a részükről, hogy minden pozitív szereplő gyermek marad a stáblistáig. Nem válik senkiből sem karikacsapásra és klisésen kész férfi, nő, és Shazamból sem lesz tökéletes, érinthetetlen, patent sablonhős, hanem inkább egy olyan tinédzserré fejlődik, aki elkezd tisztában lenni a felelősségével.
Igaz, a film vége után sem tudtam eldönteni, hogy Zachary Levi hozta zseniálisan a tinit, vagy egyszerűen nem volt képes szuperhőssé válni, így a rendező végül engedett neki, mert nem tudott mit kezdeni vele.
Azonban az élménybe rendesen belerondíthat a logikai hibáktól hemzsegő, visszatekintések formájában megjelenő háttértörténet és a szintén lyukacsos cselekmény, amit a konzekvencia hiányára háklis nézők rögtön észre fognak venni. Például nem biztos, hogy egy olyan zűrös múlttal rendelkező árva gyermek, aki hosszú évekig keresi az anyját, folyamatosan megszökve a nevelőszüleitől, azzal kezdené a hatalmának kihasználását, hogy az Eye of the Tiger ritmusára lövi kezéből a villámokat. Ettől függetlenül a gyermeki szuperhősködés valóban jópofa, viszont a birtokolt erővel együtt önellentmondásossá is válik. Shazam megkapja Salamon bölcsességét és Akhilleusz bátorságát is, de a forgatókönyv Shazamja gyáva is, buta (inkább gyerek) is – mintha a film kikapcsolná vicc kedvéért a saját szabályait. De nem ez a legszembetűnőbb.
Billy Batson árvává válásának részletei egyszerűen működésképtelenek, a Főbűnök pedig elfelejtik betölteni a filmben kijelölt szerepüket és funkciójukat.
A Mark Strong főgonoszát hajtó motivációs erő még akár rétegeltségnek is hathat, ám hamar élét veszti a karakter és csupán csak egy szimpla gonosszá válik, aki még több hatalmat akar. Emiatt a játékidő utolsó tizenöt-harminc percére mumussá redukálja a főgonoszt, ami egy szimpla látványcsörtében teljesedik ki. A film nagy fordulata pedig pillanatok alatt leveszi a fókuszt a debütáló főhősről és ügyetlenül osztja szét azt a többiek között, kinyírva a kulminációs pontot, amikor az árva Billy Batsonnak nemcsak családja lesz, hanem ő lesz a vigyázója is a többieknek.
De a negatívumoktól eltekintve is jobban szórakoztam a Shazam!-on, mint a Marvel Kapitányon, annak ellenére is, hogy filmművészeti szempontból az utóbbi képvisel inkább értéket, mint az előbbi (már ha beszélhetünk művészeti értékről a szuperhősfilm-műfaj esetében). Ennek az oka valószínűleg az lehet, hogy míg a Disney és a Marvel filmje egy biztonsági játékot játszva készített egy eredettörténet mögé bújtatott töltelékfilmet a nagy durranás előtt időszakra, addig a Warner és a DC filmje olyat mutatott, ami még – ha részleteiben nézzük – nem volt, vagy legalábbis ilyen formában nem.
A Marvel Kapitány egy eredetsztoriba burkolt erődemonstráció
A Shazam! egy jópofa, kétóra tízperces komédia, ami úgy használja ki a gyermeki szuperhősök iránti rajongást, meg magát a szuperhősködést, hogy az a felnőtteknek is szórakoztató legyen – bár ahhoz képeseknek kell lennünk befogadni a megközelítést.
