Egy megfáradt DC filmuniverzum után a Superman végre izgalmas, egyszerre aktuális, de vissza-a-gyökerekhez kezdése a DC új mozis felhozatalának, amely azt sem felejti el, hogy egy képregényadaptáció. Az új start miatt nagy súly nehezedik erre a filmre, de mint hőse, reménnyel kecsegtet.
HIRDETÉS
Superman vállaira nagy teher nehezedik. A metahumán figura a Krypton bolygóról érkezett ide, és míg egy kisvárosi pár befogadta, később értesült vér szerinti szülei üzenetéről, miszerint védelmeznie és segítenie kell az emberi fajt. Így nőtte ki magát korunk egyik legfelismerhetőbb szuperhősévé, a köpenyes héroszok archetípusává, aki, számos kollégájával ellentétben akkor van álruhában, amikor a civil Clark Kentnek, a Daily Planet újságírójának adja ki magát. Ezzel párhuzamosan pedig a Superman vállaira is nagy teher nehezedik – a filmre, nem a karakterre. A galaxis őrzői-trilógiát jegyző James Gunn 2022-ben lett a DC Studios társvezetője (producertársával, Peter Safrannal együtt), hogy megalkossa a DC Universe-t (DCU), egy új filmuniverzumot, amely a korábbi DC Extended Universe (DCEU) hamvaiból támadna fel újra. A DCEU, amely szintén egy Superman-filmmel, a Zack Snyder-féle Az acélemberrel startolt 2013-ban, és rá egy évtizeddel később megjelenő, Aquaman és az Elveszett Királysággal ért véget. A nagy hűhó nélküli finálé rossz szájízt hagyott a rajongóknál, akik a DC képregények világának elhanyagolását, esetenkénti meggyalázását látták, ezen pedig az anyavállalat Warner Bros. Discovery egyéb bizarr stratégiai és üzleti döntései sem segítettek, mint például az, hogy kész filmeket adókedvezmény miatt nem jelenítettek meg (lásd. Batgirl, Coyote vs. ACME) . Egy szó, mint száz, James Gunnak és Superman filmjének nem csupán egy újabb filmnek kellett lennie, hanem egy új kezdetnek is. Egy olyan új kezdetnek, ami reményt ad, hogy a DC filmek is lehetnek jók, hogy övezheti őket akkora rajongás, mint a Marvelt aranykorában. Ehhez persze idő kell, de egy biztos: Gunn egy szórakoztató, a hős képregényes gyökereihez visszanyúló, mégis meglepően (de nem túlzóan) aktuális filmmel startolt.
A kryptoni Kal-El (David Corenswet), emberi álnevén Clark Kent, hősnevén Superman már egy pár éve kihirdette, hogy az emberiség védelmezője szeretne lenni, aki e és másvilági veszélyektől is óvja a kék bolygót és polgárait. Kék-vörös ruhájával, lobogó köpenyével és a mellén virító hatalmas S-betűvel ikonikus és felismerhető. Belopta magát a népek szívébe, de ezzel párhuzamosan kritikusokat is szült. Sokan aggódnak amiatt, hogy ekkora erővel bír, köztük az amerikai kormány, illetve Lex Luthor (Nicholas Hoult), egy megavállalat vezetője, aki évek óta azon ügyködik, hogy bebizonyítsa: Superman veszélyes. Ezt támasztja alá szerinte az is, hogy a hős beleavatkozott két ország konfliktusába, miután megakadályozta, hogy a kelet-európai Boravia megtámadja és annektálja Jarhanpurt. A film így elsősorban Luthor és Superman konfliktusáról szól amellett, hogy bemutatja, milyen egyéb hősökkel és ellenséges lényekkel csap össze a hős,
miközben próbálja megérteni a helyét a világunkban.
James Gunn a film hangulatát tekintve egy könnyed, de nem komolytalan megközelítést választott. Színes, pörgős, humoros jellege távol áll a Snyder-alkotta filmek stílusától, de nem is annyira szeleburdi, mint A galaxis őrzői. A film elsősorban nagyon-nagyon szórakoztató, köszönhetően a változatos szereplőgárdának, az ötletes, de nem túlbonyolított narratívának, a bámulatos képi világnak, a pazar koreográfiának és annak, ahogy visszanyúl nem csupán alanya, de úgy általában a képregények gyökereihez. Superman egyszerű moralitása pedig lehetőséget biztosít arra, hogy igazából ne őt ítéljük meg, hanem magunkat az ő szemszögéből.
David Corenswet talán Christopher Reeve óta a legjobb Superman, aki magában hordozza az acélember legfontosabb jegyeit: meggyőző megjelenésű, rendíthetetlen értékrendű, de képes belátni, ha hibázik, és érzékenyen megközelíteni a dolgokat – amitől igazán emberi lesz. Jellemének kidomborítását szolgálja remekül alakító környezete: majdnem barátnője és kollégája, Lois Lane (Rachel Brosnahan); a szintén hősökként operáló, kissé komikus Igazság Bandája az aktuális Zöld Lámpással (Nathan Fillion), Sólyomlánnyal (Isabela Merced) és Mr. Csodálatossal (Edi Gathegi); és persze Krypto, a szuperkutya. A film egyébként főleg szuperhős énjére fókuszál, és ritkábban helyezi előtérbe Clark Kentet
– ami szerintem szuper döntés.
Gunn alkotása ráadásul meglepően aktuális, anélkül, hogy szájbarágós vagy didaktikus lenne. Superman egyértelműen egy bevándorló, rosszakarói pedig e köré szervezik narratívájukat. „Itt van ez az idegen, akitől félni lehet és kell, elvégre erősebb mint mi, és biztosan visszaél majd a hatalmával!” – foglalható össze Luthor és csatlósainak ideológiája. Kívülállóként jóval többet kell teljesíteni, és jobban oda kell figyelnie arra, miként viselkedik és mit cselekszik. Ez pedig gyakran szembemegy morális iránytűjével és azzal, hogy segítsen másokon. Luthor maga is a modern Elon Musk megtestesülése – vagy hát Musk idővel egy Luthorrá nőtte ki magát. Végtelen pénzét ideológiája sulykolására használja, taknyosok hordája teljesíti vágyait, dühromaikor a hozzá közelállókat szapulja, és nem veszi észre, mennyire szánalmas, hogy valaki besározásán ügyködik, ahelyett, hogy valami hasznosra költené vagyonát. Hoult pedig – mint mindig – itt is kiváló erre a szerepre, és szuperül alakítja ezt az önmagába szerelmes, saját géniuszával autofellációt elkövető, mélyen önző és nyomorult karaktert.
Szintén áthallásos Boravia és Jarhanpur helyzete. Superman beavatkozik „belügyeikbe”, megakadályozva Boravia invázióját, amely az Egyesült Államok szövetségese. Ez mind további kérdéseket vet fel, amiket Superman egyszerűen elheseget: „emberek haltak volna meg!” Ukrajna és Oroszország, valamint Izrael és Palesztina mind felfedezhető ebben a szituációban, ahogyan az USA és a milliárdosok érdekei is a konfliktusban. Ahogy Superman morális értékrendszere, úgy ezek a témák is le vannak persze egyszerűsítve,
de aktualitásuk azért valamennyire gondolkodásra késztet.
A film emellett szuperül építi fel világát, ahol a szuperhősök és az intergalaktikus szörnyek már annyira hétköznapiak, hogy az emberek már meglepődés nélkül menekülnek sikítva, vagy épp ujjongjanak az emberek. Zsebdimenzió, Luthor videojátékkombókra emlékeztető parancsosztogatása a Superman elleni küzdelmekben, mecénások által finanszírozott hőscsoport, beszélő robotok, köpönyeges kutya, északi-sarki titkos bázis és sok egyéb más belefért az alkotásba anélkül, hogy túlzsúfoltnak vagy fókuszvesztettnek hasson.
Superman pedig nem létezne Lois Lane nélkül, Rachel Brosnahan pedig remek választás volt a karakterre. Nem pirong vagy vár megmentésre – sőt! –, őszinte hősünkkel, és kitartó, mint ember és mint újságíró. Sokkal árnyaltabban látja a dolgokat, és emiatt remekül ellensúlyozza Kal-El sokszor megmutatkozó gyermeki naivitását és azt, ahogy mindenkiben megbízik, és mindenkiben a jót próbálja meglátni. A karakterek közötti hol humoros, hol feszült interakciók egyébként kifejezetten erősségei a Supermannek,
és jópofa különféle felállásokban látni őket.
Vince Gilligan, a mesteri Breaking Bad alkotója még februárban beszélt arról, hogy arra bíztat mindenkit: írjanak és teremtsenek hősöket! A mostani, politikailag megosztott, több szempontból sem jó irányba haladó világban az összetett, nüanszolt rosszfiúk – mint Walter White – már-már példaképpé váltak. Engem egyáltalán nem lepne meg, ha Musk ifjú korában a Superman-képregényeket lapozgatva Lex Luthorban látta meg a példaképet. Gilligan pedig pont ezért ösztökél mindenkit arra, hogy példaértékű héroszoknak kell születni – Gunn filmje pedig ezt helyezi előtérbe. Itt Luthor, még ha zseni is, nem egy összetett rosszfiú, mint a szintén DC Pingvin, ami ki akarja hangsúlyozni, hogy a körülmények és az élet formálta ilyenre. Lehet, hogy komplex okok vannak a háttérben, de, mint napjaink megannyi ördögi gecijénél, nála is csak az önzést, az irigységet, a gyermeteg érzelemkitöréseket és a gigantikus egót látjuk. A Superman pedig ebben is nagyon erős: még ha le is egyszerűsít számos dolgot, egyértelművé teszi, hogy milyen banálisan egyszerű ügyekből kerekedhetnek olyan borzalmas gonoszságok, amelyek népeket, generációkat traumatizálnak. És milyen jó lenne, ha nálunk is lenne egy Superman, aki, ha csak néha, de beállna a vonuló tankok elé.
Az ilyen jellegű elmélkedés, moralizálás azonban inkább a film utáni gondolatok eredménye: maga az alkotás alig lassít, dübörög előre, és bár helyet hagy pár érzékeny, lassabb pillanatnak, folyamatosan törtet előre. Elképesztően látványos, és pazarul átadja azokat a gigászi erőket és lendületeket, amik jellemzik ezt a világot. Szuper színhasználatával, izgalmas koreográfiájával, karakterei sajátosságainak kihasználásával és kreatív kameravezetésével igazán bevonzza a nézőt. Ízig-vérig mozifilm, ami
remekül kihasználja a vászon adottságait.
A Superman tehát kiváló lett! Remekül megragadja a karaktert és világát, és hangulatával, látványával, archetípusaival próbálja megteremteni azt a világot, amiből feltehetőleg táplálkozhat egy új képregényuniverzum. Morális egyszerűsége talán pont az, amire időnként szüksége lehet a lelkünknek, de ezeket nagy ívekben vázolja ahelyett, hogy kioktatna. Pörgős, vagány, izgalmas, látványos és szórakoztató, és legfőképp: remek film egy legendás hősről, ami hősi mivoltát helyezi az előtérbe. Itt szó sincs görbe tükörről – Superman egy sima tükör, amiben magunkat láthatjuk. És ez szuper!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
