Az Éhezők viadala óta tudjuk, hogy egy népszerű battle royalt csak úgy érdemes folytatni, ha valahogy újra belerángatod hőseidet a történet lényegébe, a gyilkos játékba. Hvang Donghjok alkotó és rendező sem alkalmazott más stratégiát világsikert és őrületet generáló sorozatánál. A Nyerd meg az életed (ismertebb nevén: Squid Game) előre borítékolt folytatása szerencsére nemcsak az 1. évad jól ismert játékait melegítette újra, hanem továbbgondolta azokat, és azt is, mit lehet még érdemben kezdeni a Squid Game-modellel. 2. és 3. évad kritika.
HIRDETÉS
Hvang, bár egy évadnál tovább nem tervezett a Nyerd meg az életeddel, a váratlan sikert látva nem volt kérdés a Netflix részéről, hogy kell a folytatás (az író-rendezőre azért ráfért egy kis noszogatás).
Egy 2., sőt esetleges 3. évaddal fel volt adva a lecke: legyen benne minden, amiért népszerű lett a Squid Game, de ne legyen önismétlő.
A sorozat ezt többé-kevésbé, de meg tudta valósítani a két évadra nyújtott folytatásában.
A Squid Game egy színes-véres társadalmmodellező
A sorozat legnagyobb buktatója a koncepciója, miszerint egy titkos szigeten szerencsétlen sorsú emberek szó szerint élet-halál harcot vívnak egy szűk elit szórakoztatására. A 2. évad fő szála mégis ezen az úton indul el. Frontember (I Bjonghon) és maszkos katonái új játékot hirdetnek, ahová – természetesen – visszatér az előző nyertese, a 456-os játékos, Szong Gihun (I Dzsongdzse). Ám szerencsére ez nem elcsépelt sablonokon keresztül történik meg.
A Nyerd meg az életed új alapokra helyezi főszereplőjét, aki a felelőtlen szerencsejátékosból és apából egy elszánt bosszúálló alak lesz, akit egy dolog érdekel: hogy megtalálja azokat, akik felelősek négyszázötvenöt (és még ki tudja, mennyi) ember kegyetlen haláláért. Egy izgalmas krimi-thrillerbe csomagolva indul a történet, amivel az 1. évad mellékszálát, Hvang Dzsunho (Ü Hadzsun) nyomozó is egyesül Gihun erőivel. Bizalomgerjesztő a kezdés addig, míg ott nem vagyunk, ahonnan 2021-ben indultunk.
A Squid Game viszont képes bizonyítani, hogy attól jó játék, hogy elég néhány feltételt megváltoztatni ahhoz, hogy teljesen mást kapjunk, mint amit már ismertünk.
Ott van Gihun, aki ezúttal tudással felvértezve tér vissza, és magabiztos abban, hogy ha segít a játékosoknak túlélni az első játékot, akkor hamar hazamegy mindenki, hiszen ki akarná tovább kockáztatni az életét? Azonban az emberi kapzsiságra nem számít. És ezen a nyomvonalon tudja a Nyerd meg az életed igazán kibontakoztatni, hogy a koncepciójában bőven van még lehetőség. Maga az 1. évad is értelmezhető volt szimbolikusan akár az élet, akár a kapitalizmus kritikájaként, hiszen a battle royalban ragadt emberek a szélsőséges körülmények között olyan élethelyzeteket tudnak megjeleníteni, amelyek így vagy úgy, de megfeleltethetőek a társadalmi igazságtalanságoknak. A 2. évad nem nagyon távolodik el attól, ami bejött, viszont egy eddig nem annyira kihasznált elemmel, a szavazással kavar egyet a dolgokon.
A sorozatbeli játékban minden kör után megszavazhatják a játékosok, hogy szeretnék-e a folytatást, vagy inkább abbahagyják, és hazamennek az addig gyűjtött pénzzel. Mivel Gihun ezt a játékszabályt szeretné kihasználni arra, hogy minél előbb leállítsák a versenyt, igyekszik hatni a többiekre. De a nyereményt látva persze bőven ellenzékre talál a többiekben, hiszen kis pénz nem pénz, így ezekből az emberekből is kialakulnak a hangadók.
Nem is kell egy játéknak eltelnie, hogy Gihun ne egy politikai kampányban találja magát, amit időnként még felülről is machinálnak.
Ettől nemcsak a 2. és 3. évad epizódzáró izgalomfaktora van biztosítva, hanem a demokrácia mint rendszer kap egy erős kritikát. A Transmetropolitan újságírójának, Spider Jerusalemnek a szavai ugrottak be róla, aki szerint a szavazás olyan, mint amikor összezárnak egy rakat bűnözővel és erőszaktevővel egy pincébe, akik megszavazzák, hogy késekkel dugjunk normális embereket, miközben te csak a Republikánus Rezervátumot szeretnéd nézni. Pont ez történik a Squid Game-ben is! Csak itt a szereplők az aktuális érdekeik, érzelmi manipuláltság vagy egyéb hirtelen jött delulu mentén döntenek arról, hogy egyre többen haljanak meg néhány millió vonért.
Így a szavazások és a köztes idők sokkal izgalmasabbá válnak, mint maguk a játékok (miközben azok sem veszítenek sokat ritmusukból), és időnként azt is elhitetik velünk, hogy van olyan, hogy emberi jóság. A 3. évadra viszont az egész totális kilátástalanságba fordul, amivel cselekményszinten el is veszti a szavazás az érdekességét, izgalmát, még ha a történések mentén érthető is, miért alakult így. Viszont a zárást beárnyékoló borúlátásban rejlenek nehéz gondolatok. Hvang sorozata azt üzeni, hogy az emberek még a legnehezebb időkben is saját maguk túlélésével vannak elfoglalva, semmint szembeforduljanak azzal a rendszerrel, ami ide juttatta őket. Ha maradunk a Squid Game kapitalizmuskritika-értelmezése mellett, akkor Mark Fisher kultúrkritikus mondatai tökéletesen kiegészítik ezt: könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét.
Új-régi ismerősök
A Nyerd meg az életed a játékok terén is szerencsésen el tudja kerülni az önismétlést – még ha erre a 2. évad 3. epizódja nem ad bizalmat az újbóli „Piros lámpa, zöld lámpa” játékkal (de hát egy ikonná lett parababát nem lehet kihagyni egy mai sorozatból). Szerencsére volt még a showrunner ingujjában néhány szadista játék, ami bőven elhessegette azt a félelmet, hogy ugyanazt fogjuk nézni, mint az 1. évadban. Az új versenyszámok az előzményhez hasonlóan izgalmas és veszélyes próbák, ahol a jól felépített feszültség és annak fokozása maradéktalanul ott tartja a nézőt a Netflix előtt.
Az új szezonban is akadnak olyan izgalmas versenyszámok, mint a gyerekszobát idéző bújócskaterem vagy a felturbózott kalmárfogó. A 2. évad egyik legemlékezetesebb játéka az ötpróba volt, ahol nemcsak új koreai gyerekjátékok érkeztek, hanem az új karakterek is kellően elmélyültek, érdekviszonyaik pedig alaposan kirajzolódtak. És mivel két évadot is együtt töltünk ezekkel a szereplőkkel, mondhatni, jobban a nézői szívhez nőnek. Viszont az önismétlést bennük lehet leginkább tetten érni. Ismét van észak-koreai menekült (a rózsaszín ruhás katonaként belépő Kang Noul), viszállyal terhelt család (007 és 149), ártalmatlan srác (125) és fiatal lány, akinek látszólag segítségre van szüksége (222). Mellettük akadnak azért mai trendeknek megfelelő figurák is, mint egy kriptoinfluenszer (333), a Thanos nevű őrült rapper (őt nem mellesleg Top nevű koreai zenész alakít) és transznő (120). Utóbbira, mielőtt rámondanánk, hogy a „vók Netflix miatt van”, érdemes kiemelni, hogy esetében valóban fontos, sőt forradalmi a reprezentáció, hiszen a koreai sorozatok nemhogy telítve lennének transzokkal, hanem magában Dél-Koreában is alig látszódnak a társadalomban. Bár a transz karaktert nem transz színész, hanem férfi, Pak Szonghun játssza, jelenléte így is fontos, és még sokat szolgálhat a koreai transzoknak.
A színesebb és kedvelhetőbb vagy épp emlékezetes szereplők viszont vastag plot armort kapnak a játékok során, így az 1. évadnál is világosabb, mely csoportosulások maradnak talpon a 3. évadra, és kik lesznek a sajnálatos elesettek. A friss folytatásban pedig utoléri a túlélőket a Squid Game, ám sorsuk sokkal inkább elnyújtott, mint az az előző évadokra jellemző volt. Egyrészt érthető, hiszen a leforgatott 3. évad játékidejét is ki kellett tölteni, miközben megtartani azt is, amiért battle royal ez a széria. Másrészt a bekövetkező végzetekben számos újrahasznált sorsot ismerhetünk fel az 1. évadból, ami miatt ténylegesen önismétlőnek érződik a sorozat – még úgy is, hogy az érzelmi amplitúdó végig meg tud maradni. Akit viszont végig hoppon hagyott a Nyerd meg az életed, az a nyomozó karaktere, aki két évadon keresztül bolyong a vízen, de nem jut semmire, sőt az őt kívülről vagy tudatlanul segítők sokkal aktívan többet tesznek a küldetéséért, mint ő maga. Emiatt pedig az ő szála végig egy puffernek érződik, ami inkább időkitöltésre szolgál, mint a cselekmény tényleges lebonyolítására. Hasonlóan idegen testnek érződik a nagy egészben Kang Noul szála is, hiszen az övé inkább önmagában megálló történet, és csak ímmel-ámmal van hatással a játékra vagy az azon kívüli eseményekre.
A két etap során Gihun személyisége is sok változáson megy keresztül, ami egy furcsa hőssé teszi, miközben magában hordozza a Squid Game sötét, már-már reményvesztett üzenetét. A 2. évadban a 456-os játékos traumától és dühtől fűtve keresi a játékért felelős Frontembert, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen neki, megmentve a még élő, behúzott embereket. Viszont játékról játékra meg kell tapasztalnia, hogy egyedül kevés felvenni a harcot a társadalom azon tagjaival, akik hajlamosak az önző vágyaik beteljesítésére vagy csak a puszta gonoszkodásra. A 2. évad fináléjáig azonban Gihun mindig képes új reményt találni, célt kitűzni a folytatáshoz. A 3. évad számára viszont végig a reménytelenségről és az önhibáztatásról szól. Ez részben rímel a Nyerd meg az életed amúgy sem pozitív üzenetére, viszont pont Gihunon keresztül adja meg a széria azt a vékonyka reményt, ami kiutat jelenthet. A 3. évad során a 456-os játékos egy új szereplőn keresztül tud ismét célt találni, és a végsőkig küzdeni érte. Így egyetlen reménysugárként marad maga Gihun, akinek a karakteríve pozitívan zár, hiszen vezekel korábbi bűneiért.
Sőt, olyan hőssé nemesedik a végjátékban, akit a főellenség is elismeréssel tud csak figyelni, szellemisége pedig még a fináléban is képes többeket elkísérni.
Amíg eljutunk ide, a 3. évad addig arról a teljes kilátástalanságról szól, amit a modern társadalomról fogalmaz meg a Squid Game: a jók minden küzdelem ellenére elbuknak, hogy a rosszak boldogan továbbhaladjanak. Az utolsó zárósnitt is csak erre játszik rá (sőt, képes kicsinyíteni Gihun hősségét), és amit Frontembert játszó I Bjonghon szerint ez jelent: a Squid Game soha nem érhet véget.
Van-e még tartalék?
Talán a sorozat világában még lehetséges, de a mienkben az lenne a legjobb, ha azért véget érne. A Nyerd meg az életed, bár igyekezett elkerülni az önismétlést, a 3. évadon már érződött, hogy egyre nehezebben tudja levetkőzni a jól ismert fordulatokat és mintákat (a hatásvadászat határán mozgó történetelemekről nem is beszélve). Viszont így is maradt sok olyan vakfolt, amit a három évad alatt lehetett volna pótolni, mint például a játék háttere és célja, vagy a nyomozásszálat is lehetett volna bővíteni nagyobb tétekkel és kompetensebb szereplőkkel.
A kínzó kérdések ellenére mégis jobb, ha egy ideig nem akarjuk megnyerni az életünket, hiszen amit adni tudott a Squid Game nevű társadalommodellező, azt megadta.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
