Ma már nem újdonság, hogy a horror messze több, mint öncélú borzongatás és vérben pancsolás. A zsáner eszköztára sok téma kifejezésére alkalmas. A világ metafizikai rendjének természete, stabilitása, az ember ebben elfoglalt helye kifejezetten „horrorkompatibilis” téma. Szabó Tamás második könyve, a Háború isten ellen ezt az irányt követi. A novelláskötet írásait lazán összekapcsoló vezérfonal Isten mibenléte és jelleme, cselekményüket át-átszövik a vallás alapkérdései. A magánkiadásban megjelent kötet alkalmanként bizonytalan kezű, de kiforrott és átgondolt koncepcióval rendelkező szerzőre vall. Nem várt módon lelkes kritika.
HIRDETÉS
A Háború isten ellen a szerző második önálló kötete, amely elődjéhez hasonlóan novelláskötet. Szabó Tamás első gyűjtése, a Sirom – Palóc mitológia egy Nógrád megyei elképzelt falu sötét titkait járja körbe a regionális horror jegyében. A könyv azon kisszámú, bár szaporodó kiadványok sorát gyarapítja, amelyek a nemzetközi – értsd: angolszász – minták eltökélt másolása helyett igyekeznek autentikus hazai környezetbe helyezni a borzalmakat, és hitelessé teszik a tájat, a társadalmi környezetet, a mitikus körítést vagy más elemeket a hazai – vagy akár külföldi – olvasó szemében.
A Háború isten ellen radikálisan éles váltás a Siromhoz képest, és a regionálisról egyből a kozmikus felé rántja el az olvasó figyelmét. A novelláskötet koncepciója Isten létezése és jósága köré épül, és az istenhit néhány jól ismert alapproblémáját dolgozza fel. Mielőtt rátérünk a kötetben foglalt novellák értékelésére, négy dolgot érdemes előzetesen tisztázni, jelesül a kiadás, az önmeghatározás, a zsánerbesorolás és a címválasztás kérdéseit.
A kiadásról azért szükséges említést tenni, mert a magánkiadással kapcsolatban él egy – nem teljesen megalapozatlan – előítélet az olvasókban. Eszerint az ilyen módon közzétett szövegek jellemzően fércmunkák, feltörekvő, inkább lelkes, mint tehetséges szerzők irományai, amelyeken nem dolgozott hozzáértő szerkesztő, a piacon aktív kiadók és a kritikusok figyelemre érdemtelennek találták, magyarán írói önáltatással leplezett kudarcok. Nos, bár a „kivételt erősítő szabály” szlogenje a hétköznapi értelmében kamu, az mindenképpen elmondható, hogy
a Háború isten ellen homlokegyenest szembemegy a magánkiadásos könyvekkel kapcsolatos szkepszissel.
Ez a könyv ugyanis minden hiányosságával együtt jó. Átgondolt, egyedi koncepciót dolgoz fel, olvasmányos, egyúttal gondolatébresztő formában.
Ami a Háború isten ellen öndefinícióját illeti, nos, ott a szerénység erényét jelölhetjük ki útmutató lámpásnak. A fülszövegben azt olvashatjuk, a könyv új zsánert teremt, a „teológiai rémület” zsánerét. Ez annyiban tényleg igaz, hogy az írások teológiai kérdésekkel foglalkoznak és van bennük valamennyi rémület. Viszont az, hogy a Háború isten ellen „megteremtette” volna a teológiai rémület zsánerét – vagy egyáltalán bármiféle zsánert –, egyértelműen túlzó, ráadásul fölöslegesen és indokolatlanul túlzó. 2025-re Istenről és a vallásról mindent és annak ellenkezőjét is megírtak már, nehéz forradalmian eredetit írni a témáról. Egy zsáner nem úgy keletkezik, hogy azt kijelentjük, hanem úgy, hogy az adott stílust, tematikát, történetszerkesztést mások is átveszik és fokozatosan kialakulnak az adott zsáner alapjellemzői és határai.
Ezért kontraproduktív az önjelölt zsánerteremtésre utaló promószöveg, különösen annak fényében, hogy a Háború isten ellen saját értékén érdemes az olvasásra.
A „teológiai rémület” kapcsán szükséges rátérni arra, ténylegesen milyen zsánerű írásokat tartalmaz a Háború isten ellen. A „rémület” szó és az előző kötet, a Sirom horrort sejtet, de ezek a novellák valójában nem mindenestül horrorszövegek. Filozofikus, Isten természetével foglalkozó írásokat olvashatunk, melyekben a forma alárendelődik a tartalomnak. A rémület elsősorban egzisztenciális jellegű, abból fakad, hogy a Háború isten ellen istenképe nem az a végtelenül szerető teremtő, akinek a kereszténység többé-kevésbé ábrázolja. Ilyenformán a kötet leginkább a weird tradícióval rokonítható – amely maga is roppant mély filozófiai töltettel rendelkező leágazás a spekulatív fikción belül –, ám ebbe a fiókba sem szuszakolható bele mindenestül.
Végül fontos szentelni néhány gondolatot a címadásnak is. A Háború isten ellen meglehetősen militáns cím, ami valamiféle agresszív, vulgáris ateista indoktrinációt sejtet. Na, ennek az előérzetnek ne dőljünk be!
A novelláskötet provokatív ugyan – már amennyire a XXI. században még van értelme ennek a jelzőnek –, de egyáltalán nem sulykol semmilyen meggyőződést a természetfelettiről se pro, se kontra.
Legfeljebb gondolatkísérletnek tekinthető, ami kétségkívül a legszentebb elképzeléseinket állítja újfajta megvilágításba, viszont egyáltalán nem törekszik indoktrinációra.
A Háború isten ellen mindösszesen tizenhét novelláját elméletileg – erről kicsit később – közös koncepció fűzi egybe. E koncepció egyik eleme a gnoszticizmushoz nyúlik vissza, amely szerint a bibliai Isten valójában nem mindenható és nem a mindenség teremtője, ugyanis őt magát is megteremtette egy még nagyobb hatalmasság. A másik gondolati elem az, hogy a teremtés újra meg újra megismétlődik, a világmindenség minden véget követően újjászületik, és az egész nagy történet kezdődik elölről – ami kicsit az indiai mitológia világkorszakait juttathatja eszünkbe. Az első és az utolsó novellák keretes szerkezetbe helyezik az anyagot; az Epilógus: A vég kezdete ismerteti az olvasóval a könyv világnézeti környezetét, a Prológus: Az utolsó háború pedig átvezet bennünket egy következő világkorszakba. A keretező novellák között pedig az emberiség történelmének különböző korszakaiba helyezve világnézeti dilemmákkal szembesülünk.
Keretes szerkezet ide vagy oda, az Epilógus: A vég kezdete kiváló nyitónovella.
Még a Háború isten ellen végére érve is jó szívvel állítom, hogy a könyv egyik legjobbja. A cselekmény egy tévés műsorban játszódik, amelyben a közönség értékeli, hogy az eléjük kiálló ambiciózus balekok a „Pojáca” vagy a „Tehetség” minősítésre méltóak-e. Ebben tűnik fel Larry, a nyolcéves csodagyerek, aki az Istenről és a világegyetemről előadott gondolataival felkelti a műsor pszichológusa, a beszédes nevű Emmet Braun figyelmét. Az érdeklődés kölcsönös, és a köztük lezajló világnézeti eszmecsere nem marad meg az elmélet szintjén, hanem nagyon is tapasztalható változásokat szabadít a fizikai világra.
Ezt a felütést egyfajta világtörténelmi tabló követi, ami a teremtés körüli mitikus időkből a legszürkébb magyar hétköznapokig ível. Isten(ek), a bibliai idők alakjai, vallási személyek és Istenről tűnődő hétköznapi emberek jelennek meg az olvasó előtt, és hol ismerős bibliai történetek kapnak új megvilágítást, hol a különböző korok szülöttei élnek át rendhagyó vallási tapasztalatokat.
A Háború isten ellen írásai nem körvonalaznak minden elemében egységes világképet, vagy ha ez cél lett volna, akkor az csak alaposabb, intenzívebb utánagondolással rajzolódik ki.
Az egyik markáns motívum, ami az első írásokban tetten érhető, a gondolat teremtő ereje, amivel az emberek rendelkeztek az ősidőkben, de aztán kiveszett belőlük. Ez mindenekelőtt A legelső gyilkosságban látható, ami – a címből is sejthetően – Káin és Ábel történetét formálja át. Az ismerős ószövetségi elemek, a testvérviszály, a féltékenység, a szikla mint elkövetési eszköz mind megmaradtak, de a bűncselekmény tétje a szerző feldolgozásában más, mint az eredeti bibliai szövegben. Ez a fajta kiforgatás más esetben is jellemző. A leghosszabb éj mintha Krisztus feltámadásának egyfajta travesztiája lenne – érdekes módon a témaválasztás súlya ellenére ez a kötet egy kevésbé emlékezetes írása. A Lássuk hát, mire jutott pedig mintha Isten és a Sátán ellentétének eredetét tárná fel sajátos nézőpontból, amelyben két mellérendelt, egyenrangú lény vetélkedik egymással. Ezek a történetek azt a jólesően borzongató érzést ébresztik, amikor megelevenedik a hozzáférhető szent szövegek mögötti, nem minden tekintetben az írásoknak megfelelő valóság. A szerző egyes stilisztikai fogásai ezt a benyomást erősítik. A már említett A legelső gyilkosságban az Ábel és Káin nevek Abl, illetve Kn szavakkal való helyettesítése olyan, mintha valamiféle eredeti ősnyelven olvasnánk a jól ismert neveket, amelyhez képest az általunk megszokott írásmód már torzulás.
A novelláskötet talán legizgalmasabb, legérdekfeszítőbb szakaszát a „történelmi” novellák képezik, vagyis azok az írások, amelyek az általunk ismert történelem valamelyik időszakában játszódnak.
A szerző szemlátomást törekedett arra, hogy egyébként letisztult, sallangmentes stílusú szövegeit olyan utalásokkal lássa el, amelyek segítenek az olvasónak belehelyezkedni az adott korba. E ténybeli utalásokon kívül más írói eszközt nem vesz igénybe, így például nem próbálja meg a nyelv, a párbeszédek révén érzékeltetni a szereplők társadalmi hovatartozását. Ez az esetek többségében nem is kelt különösebb hiányérzetet az olvasóban, bár a Milliárd apró darabban létezőt olvasva felmerülhet a kérdés az olvasóban, vajon 1932-ben a falusi cselédek, az Illyés Gyula-féle puszták népe mennyire lehetett tájékozott a nemzetközi politikában. Ugyanezen novella kapcsán említhető, hogy egyszer-egyszer, elvétve némi tárgyi következetlenség is előfordul, ebben az esetben kérdéses, 1932-ben mennyire lehetett téma az, hogy a még kormányon nem lévő, 1933-ban kancellárrá választott Hitler „nagyon mocorog, nem fér a bőrébe”.
Mindenesetre ha ezektől a nem kirívó hiányosságoktól eltekintünk, a „történelmi” novellák blokkja tele van érdekes írásokkal és ötletekkel. Innét egyrészt a Giselda apátnő látomása érdemel kiemelést. Ez a novella a közelebbről nem meghatározott középkorban játszódik, valamikor akkor, amikor a keresztény államok fel akarták számolni a pogány törzsek, nemzetségek ellenállását az új vallással szemben. A címben megnevezett főszereplő egy ilyen törzshöz látogat el annak reményében, hogy személyes közelsége és karizmája segítségével el tudja vinni tagjainak az evangéliumot. A titokzatos, idegen vallások misztikuma egyre markánsabban telepszik a novellára, és kiváló körítést ad a cselekmény középpontját képező, provokatív kérdésnek. Ez a novella jó példa arra, hogy a Háború isten ellen, bár nem szuszakolható bele egyszerűen a „horror” fiókba, azért a szerző nem idegenkedett a horror/weird stílusjegyektől sem.
A másik kiemelendő írás – szintén személyes kedvenc – a Provokátorok. Ez a történet a cári Oroszország utolsó évtizedébe kalauzol bennünket. Főhőse egy besúgó, akit a rendőrség foglyul ejtett bátyjával zsarol és arra használ, hogy információt gyűjtsön a valódi veszélyt jelentő cárellenes mozgalmakról. E tevékenysége során egy különös, ám meghökkentően kiterjedt, hosszú múltú és mindenre elszánt hálózatra bukkan, amely évszázadokon keresztül bábáskodott a legszörnyűbb történelmi bűntettek fölött. A szervezet célja túlmutat a praktikus hatalmi ambíciókon, tetteivel egyenesen Istennek akar üzenni. A novella nincs híján a finom, fanyar humornak: kifejezetten tetszett az elejtett célzás a Cion bölcseinek jegyzőkönyvére, és a mű csattanója is szellemes. Továbbá a Provokátorok rendkívül sokrétű problémákat pedzeget, nemcsak Isten létét firtatja, de érinti azt a kérdést is, vajon jó-e Isten, és hogy honnét ered az emberi jó, ha nem tőle. E novella esetében tényleg nem túlzás a borítószöveg azon ígérete, hogy a kötet írásai elmélyülésre sarkallják az olvasót.
A Giselda apátnő látomása és a Provokátorok viszont azt a benyomást kelthetik az olvasóban, hogy kissé „elsietik” a csattanót, nem hozzák kellő mértékben felszínre a bennük rejlő szellemi potenciált, azt a problémagazdagságot, ami a mélyükben rejlik. A Giselda apátnő látomása főszereplője meglepően gyorsan, szinte mérlegelés nélkül érkezik el a csattanót felvezető kérdés megválaszolásához, a Provokátorok olvasója pedig könnyen hiányolhatja, hogy a felszín alatt marad az a sok dilemma, amit a novella meglehetősen burkoltan implikál. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezeket a példákat hibaként kellene elkönyvelni, mert nem kell sok utánagondolás, hogy a kellő érdeklődéssel és háttértudással rendelkező olvasó rátapintson a novellák tétjére. Ez esetben jó írói fogásként értékelhetjük a szájbarágósság elkerülését. Mégis célszerű megemlíteni, mert
előfordul, hogy kissé elvesz a novellák erejéből a túlzott tömörség.
Példaként említhető a Kívánság és a Fohász az Ezermesterhez. Mindkét írás a halott szeretteink feltámasztásának vágyával foglalkozik W. W. Jacobs A majom mancsa című novellájának, illetve Stephen King Állattemető (avagy Kedvencek temetője) című regényének szellemében. A rutinos horrorkedvelő hamar ráérez, mi történik, és az ismerősség komfortzónájában megmaradva olvassa el ezeket az egyébként jól megírt szövegeket. Viszont a jól ismert horrortoposz jóformán semmi pluszt nem kap, a szerző röviden közli, vagy éppen csak sejteti a végkifejletet, és kész. Annyit azért adjunk meg, hogy a Fohász az Ezermesterhez elég jó hangulatot teremt.
A fentieknél egyértelműbb, az olvasmányélményt jobban megnehezítő hiányosság az, hogy a Háború isten ellen néhány novellájában a szerző belegabalyodik a viszonyok tisztázásába. A Vak és bolond egyébként elképesztően érdekfeszítő novella, amely az Ébredésben olvasható Frau Sonne, illetve Reggie Oliver egyes írásainak hangulatát idézi. A szöveg két narratív rétegből áll. A francia forradalom idején játszódó írásban két arisztokratával találkozunk, akik, mialatt a lefejezésükre várnak, egy rejtélyes szerzetesi rend titkos tudásáról beszélgetnek. A beszélgetés átfordul az egyik nemes élménybeszámolójába, viszont a szöveg nem érzékelteti megfelelően a nézőpont változását, ezért az olvasó kénytelen vissza-visszaolvasni, hogy a beszélő élményeinek idején járunk-e, vagy a franciaországi cellában. Hasonló a helyzet a Milliárd apró darabban létező esetében: az olvasó könnyen belegabalyodik abba, milyen rokoni vagy más szálak fűzik össze a történet szereplőit.
Van egy további kritikai szempont, ami nem az írások minőségére vonatkozik, hanem abból adódik, hogy a Háború isten ellen egy behatárolt téma körüljárását ígéri. A könyv második felében a koncepció kis időre megbomlik. Mind ez idáig egy kozmikus tabló elemeit olvashattuk, amelyben a mitikus és a feljegyzett történelem összekapcsolódik. Viszont
a Milliárd apró darabban létezővel kezdetét veszi a kötet „magyar blokkja”: öt novellán keresztül (a történelmi) Magyarország területén járunk.
Ennek során felsejlik egy összefüggő regionális mikroverzum is, középpontjában egy rejtélyes iszapkörrel, egy kísértetjárta hírű házzal, valamint a titokzatos Ezermester alakjával. Ezek alapvetően jó írások, viszont miután az Ószövetség ősi tájaitól a XIV. századi Medvėgalis erődjén át a kora XX. század Oroszországáig a legkülönbözőbb vidékeken járunk egy monumentális koncepció jegyében, furcsának hat, hogy öt novellán keresztül megmaradunk magyar területen.
A „magyar blokk” kizökkent a teológiai kerékvágásból, és inkább a Sirom által képviselt regionális horrorként jellemezhető. Annak kétségkívül erős, Szabó Tamás értő módon teremti meg a baljós atmoszférát. Kiemelést érdemel a Vendégértékelések a Kétségbeesés Völgyében fekvő erdei házikóról, elsősorban az elbeszéléstechnika egyedisége miatt. A novella a címbeli fiktív kulcsosház értékeléseit mutatja be, amelyeket olvasva fokozatosan körvonalazódik a ház sötét múltja és elátkozott jellege. Valójában semmi különös, mégis markáns, emlékezetes hangulatú. Esetleg felmerülhet az olvasóban, vajon egy turisztikai értékelő oldal kommentelőinek tényleg olyan jó-e a helyesírása, mint amit a szerzőnél tapasztalhatunk. Viszont ennél szembeszökőbb, hogy az utolsó értékelés – ami tulajdonképpen a fő cselekményt ismerteti – aránytalanul és életszerűtlenül hosszú egy értékelő oldalhoz és a többi értékeléshez képest.
A Háború isten ellen utolsó három novellája egészen csapongó stíluskavalkádot alkot, és jól illusztrálja, miért nem lehet a kötetet egyértelműen belepasszírozni egyetlen zsáner keretei közé. A Tízezer év visszatér az eredeti csapásra és vallási kérdésekkel, a konkrét esetben a pokolbeli időérzékeléssel foglalkozik. Ennek az írásnak határozottan jót tesz a szerző visszafogottsága, jó kis borzongató spirituális horror. A Négy jó recept a régi időkből a morbid humor húrjait pengeti: szellemes, de a szórakoztató faktoron keveset ad a kötet egészéhez. A Prológus: Az utolsó háború különös módon zárja le a könyv által átfogott ciklust: átmegy sci-fibe és Isten, illetve az angyalok materiális jellegét kidomborítva krónikaszerű beszámolót nyújt a végítéletre rendelt emberiség Isten elleni háborújáról. A novella egy rendhagyó gondolatkísérlet, ami az édenkertre való utalással zárul, szimbolikusan összekapcsolva a mindenség végét és kezdetét.
Verdikt
A Háború isten ellen vallási kérdéseket boncolgató, a zsánerhatárokon átívelő novelláskötet. A benne olvasható írások itt-ott tartalmaznak kisebb technikai hiányosságokat, ezek azonban nem sokat rontanak a könyv élvezeti értékén. A koncepció egysége idővel megbomlik, de ez nem jelent színvonalbeli esést, csak a címben megelőlegezett témától való eltávolodást némi hagyományosabb atmoszférikus horror kedvéért. De összességében a könyv egy letisztult, jól olvasható stílusú, ötletekben gazdag novellagyűjtemény.
Szabó Tamás Háború isten ellen című kötete megvásárolható az író webshopjában.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
