A harag hamvai végre megtalálta a régi Mononoke-szikrát

A 2007-es Mononoke-sorozatot, ami talán a mai napig az egyik legkülönlegesebb látványvilágú anime a piacon 2024-ben követte az első egészestés film, a Fantom az esőben. Ez egy új, de az eredetihez nagyon hasonló gyógyfűárust kísért el a japán császár háremébe, az Ooku-be, ahol felgöngyölíthetett egy rejtélyt. A Fantom az esőben a maga módján kellemes, szép, még mindig egyedi animefilm lett, de hiányzott belőle az, ami a Mononokét Mononokévé tette: az erős morális kérdések, a borzongató folkhorror hangulat, a japán hitvilág ügyes kezelése pedig kicsit szétcsúszott. A harag hamvait tehát vártam: de azért nem reméltem tőle világmegváltást.

És bár nem állítom, hogy felért a 2007-es sorozat szintjéig, gyönyörű visszatérés volt a Fantom az esőben gyengeségei után. A szinkronszínészek mind a magyar, mind a japán hangok esetén belejöttek a játékba, Kamiya Hiroshi végre tényleg emlékezetesen alakít. A zenei rendezés ügyesebb, a kabukit idéző hangok a helyükön vannak – nem olyan hátborzongató az összhatás, mint a sorozatban, de azért érzi az ember, ha valami történni fog. A harag hamvai ismét erőteljesen támaszkodik a japán hitvilágra, nem csak a külcsínt veszi kölcsön tőle. A látványvilág továbbra is gyönyörű, színes, egyedi, de végre visszatértek a jellegzetes, kicsit Laloux-stílust is idéző arcok, a klasszikusabb animés figurák után. Egyszerűen érezzük, hogy igen, a Mononoke világában vagyunk, és ez nagyon jól esett.

A történet egy hónappal az előző rész után veszi fel a fonalat – az Ooku, a császár háremének alacsonyabb rangú lányai között lenyugodtak a kedélyek, Asa kézben tartja az eseményeket, a magas rangú ágyasok között azonban, akiket a császár ténylegesen kitüntet a figyelmével, egyre erősebb a feszültség. A nemesi családok a lányaikat használva próbálnak több vagyonhoz és hatalomhoz jutni – a kulcs természetesen a leendő trónörökös. Amelyik lány teherbe esik, és megszüli a herceget, annak a családja felemelkedik. Amikor a közemberek közül kiemelkedett Tokita család lánya, Fuki felkelti a császár figyelmét, és várandós lesz, a helyzet egyre jobban elfajul. Furcsa halálesetek történnek az Ookuban, az éjszaka felügyelő ágyasok pedig szellemekről suttognak – a környéken pedig ismételten feltűnik a titokzatos gyógyfűárus, aki felgöngyölítette a Karakasa rejtélyt…

A harag hamvaiban végre ismét érezzük az események súlyát. Akadnak itt politikai manipulációk, irigység, versengés a lányok között, az, ahogy a családok érdekei között nem létezhetnek valódi barátságok. Fuki karaktere sok szempontból érdekes és megérthető, de érezhetően gyarló is. Végre ismét van szürkeárnyalat, emberi sötétség, nem olyan kérdésekről van szó, amiket egyszerűen a barátság ereje fel tud oldani. Ha nem is ugyanolyan horrorisztikus a film, mint a sorozat volt, de ahhoz hasonlóan elgondolkodtató és szórakoztató. A rejtély is, ismét rejtély – bár nem állítom, hogy nem lehet előre kitalálni a fordulatot, de nem is banális, a főhősünk is sokáig elveszett, és csak az utolsó pillanatban rakja össze a megoldást.

Az előző filmben elképesztő mértékig ellene dolgozott, hogy nem volt elég egyedi, hogy elkülönítsük a sorozatos figurától, de nem volt elég hasonló ahhoz, hogy az ő alternatív verziójaként értékeljük. A harag hamvaiban viszont már önálló karakter: forrófejűbb, extrovertáltabb, dramatikusabb figura, de megcsillan benne egy olyan empátia, és segítségkérésre való képesség, ami az elődjéből teljesen hiányzott. Benne még láthatóan megmaradt az emberiségbe vetett hit: képes együttműködni az emberekkel, őszintén segíteni akar, és nem áll tőle távol, hogy leüljön shogizni az egyik szamurájjal a film végén. A többi karakter is láthatóan megszereti, egészen szívmelengető jeleneteket kapunk, mikor valaki bizalmat szavaz neki és kiáll mellette. A film alatt hiába hadakoztam, lassan belopta magát a szívembe, és várom, hogy a leendő harmadik részben, a Kígyó átkában újra visszatérjen. Azt sem bánnám, ha egy nap az alkotók úgy döntenének, összefűzik az univerzumot, és láthatnánk, hogy ennek a könnyedebb, fiatalosabb karakternek a személyisége hogyan ütközik a sorozatbeli megkeseredett figuráéval.

A mellékszereplők szintén, sokkal jobban működnek, mint a Fantom az esőben esetén. Botan, az Ooku frissen kinevezett vezetője talán a legjobb női karakter, akit eddig a Mononoke sorozatban láthattunk: merev és makacs, viszont következetes és igazságos. Sakashita, a szamuráj, aki a kezdeti vonakodás után a főhős mellé áll, néhol komikus közjáték szerepét is betölti, de a film kezdettől érzékelteti, apró részleteken át, hogy neki is megvan a kapcsolódási pontja az ügyhöz, és személyes tragédiaként éli meg. A politikusok visszataszítóak, a lányok közti intrikák kegyetlenek, de jó látni, hogy vannak esendő, de tisztességes figurák is a szereplőgárdában. 

Az előző részben nagyjából logikusnak tűnt, hogy az Edo-korban járunk (az öltözetek, hajviseletek, illetve az Ooku puszta léte is erre utalt) –, azonban az Ooku történelmileg a sógun, és nem a császár háreme volt. Itt a sógun alakja elő sem kerül, egyértelműen császárról van szó (a stáblistában a karakter Tenshi császárként szerepel – feltételezem, hogy Tenji császárra, az egyik Heian kori uralkodóra utal), ami nagyon zavarossá teszi, hogy hol és mikor járunk. Mondhatjuk, hogy talán egy fikcionalizált, alternatív Japánról van szó, és nem a valódi történelmen megyünk végig folklórral keverve, de azért kicsit zavaró a dolog.

Ha szeretitek a Mononokét, függetlenül attól, milyen véleményt alkottatok a Fantom az esőbenről, A harag hamvainak érdemes adni egy esélyt. A döcögős kezdés után igazán megtalálta magát, felsejlik benne egy leendő átívelő szál is, és ismét érezni benne azt a misztikus, jellegzetesen japán hangulatot, ami annyira kiválóvá tette a szériát. Várom a folytatást.