A Mononoke: Fantom az esőben színes, szagos, csak a horror hiányzik belőle

A 2007-es Mononoke-sorozat minden idők egyik legkülönlegesebb animesorozatának mondható. Elképesztő, szokatlan látványvilág, sötét, bonyolult témák jellemezték, amelyek tényleg lemerültek az emberi lélek mélyebb rétegeibe, feltárták annak gonoszabb oldalát. A Witcherhez hasonló, magányos szörnyvadász formulára épülő történet egyszerre volt japán folkfantasy, rengeteg mitológiai történet keveredése, pszichothriller, és izgalmas krimi – bár nem volt kifejezetten ijesztő, de azért rendesen borsódzott tőle a néző háta, mert sosem tudta, mi várja a következő pillanatban.

A Fantom az esőben bizonyos értelemben a Mononoke folytatásának tekinthető (bár időben inkább beékelődik a Nue és a Bakeneko epizódok közé – tekintve, hogy ez utóbbi 1927-ben játszódik). A történet szerint ezúttal az Edo-korban, a sógun háremében (az Ookuban) járunk, ahová két újonc fiatal nő érkezik. Az egyikük, Asa talpraesett, szorgalmas, sikeres lány, aki gyorsan lépdel felfelé a ranglétrán, a másikuk, Kame viszont esetlen, kicsit lusta, de nagyon jóindulatú. Velük egyidőben azonban más is érkezik – egy titokzatos férfi, aki azt állítja magáról, egyszerű gyógyfűárus (eredeti nyelven a karakter „Kusuriuri”-ként hivatkozik magára – régebbi fordításokban gyakran Vajákosként szerepelt), de úgy tűnik, hogy nagyon is foglalkoztatják a különös események, amelyek a palotán belül zajlanak. Ahogy haladnak az események, kiderül, hogy a háremen belül nemcsak az egyszerű, emberi intrikák jelentenek veszélyt a lányokra, hanem egy sötét démon, egy mononoke is. 

A Fantom az esőben önálló animefilmként igazából jól működik. A látványvilága csodálatos, megvan benne az az egyediség és furcsaság, ami a Mononokét magát is jellemezte. Élénk színek, szokatlan formák, végletekig kidolgozott hátterek, és szinte festői szépségű állóképek jellemzik. Néha ugyan akad egy-egy abszurdabb elem (fogalmam sincs, hogy került néhány pillanatban egyiptomi szimbólum a képre egy teljes mértékben japán folklórra épülő történetnél), de összességében a külsőségekre nem lehet panasz. A zene maga is minőségi, mégha a zenei rendezés hagy némi kívánnivalót maga után. Az eredeti hangok szintén kiválóak, de itt már nagyon érezni a minőségbeli különbséget a 2007-es sorozathoz képest – Kamiya Hiroshi gyakorlott, ügyes szinkronszínész, és nem rossz az alakítása a főszerepben, de messze elmarad Sakurai Takahiro ikonikus Vajákosától, akinek minden megszólalása karakteres volt. A magyar szinkron szintén jó, nem igénytelen, de határozottan nem kiemelkedő – jellemzik sajnos a tipikus animés hibák, mint a túlzott artikuláció, és a hangok sem mindig tökéletesen eltaláltak. 

Mind maga a Mononoke-sorozat, mind az előzménye, az Ayakashi – Samurai Horror Tales különleges stílus ide vagy oda, azért vérbeli horror volt. Egyik sem finomkodott, mert sokszor ellentmondásos, és kifejezetten kulturális kontextusban értelmezendő témákhoz is nyúlni. Az összes szellem háttere súlyos volt – brutális bántalmazás, gyilkosságok, vérfertőzés, manipulációk kerültek a felszínre az összes történetben. Ehhez képest a Fantom az esőben békésen úszkál a felszínen. Nincs igazi merülés, nincs igazi sötétség, nincs igazi félelem. Fontos témákat jár körül (az önfeláldozás, elengedés és személyes értékek kérdését), de nem ugyanazzal a torokszorító sötétséggel, mint a korábbi epizódok. Még maga a történet ütemezése is egyszerűen könnyed, pörgős, akciódús – ahelyett, hogy lépésről lépésre, krimire emlékeztető módon tárnánk fel a részleteket, miközben a tétek nőnek, és egyre több élet is vész el. Itt igazából onnantól, hogy a főszereplő színre lép, minden egyenes úton halad a megoldás felé, ami pedig rendkívül banális. A Vajákosnak nincs ideje vagy lehetősége rá, hogy ténylegesen okkult szakértőként működjön, akinek a tudása a legnagyobb fegyvere – az első pillanattól aktív szörnyvadász és harcos, aki alig várja, hogy lecsaphasson az ellenfelére. 

A szereplőgárda egyébként kedvelhető, Asa és Kame tényleg aranyos figurák, akikért lehet izgulni, de itt is a szomorú az, hogy egyikük sem emlékezetes. Asa igazából többé-kevésbé a Mononoke-széria Kayo-jára hasonlít (aki tulajdonképpen az egyetlen tényleg jó ember, akivel a főszereplő találkozott): bájos, okos, érthető a helyzete, de nincs benne semmi több. Kame csak abban különbözik tőle, hogy butácskább és hebrencsebb. Hiányoznak az igazi manipulátorok, az igazi emberi hibák, azok az elemek, amelyek odáig vezethetnek, hogy egy léleknek még a halál se jelentsen megnyugvást. 

A főszereplő maga is furcsa. Első látásra azt gondolnánk, hogy azonos a sorozatban szereplő figurával: hasonló szimbólumok, azonos eszközök, hasonló stílus, de eltérő színvilág jellemzi. A rendezői nyilatkozatok szerint azonban a Fantom az esőben Vajákosa ugyanannak a fajnak egy másik szelleme, aki szintén az emberek megsegítésével foglalkozik.

De legalább ugyanannyi problémát is teremt a magyarázat. A Mononoke főszereplőjének karakterívében hangsúlyos elem volt a magánya. Sehonnan nem jött, sehová nem tartott, sehol nem tudott megállni – az Umibozou epizódban kiderült, hogy a legnagyobb félelme, hogy egy olyan világban kell élnie, ahol a szellemeknek már nincs formája, oka és vágya, ő pedig „semmivé válik”, mert a feladatának többé nincs értelme. Reményteljesebb, fiatalabb, esetlenebb figuraként kezdett, de idővel már ő sem volt benne biztos, a szellemek, vagy az emberek maguk az ellenség. Amennyiben azonban nincs egyedül ezzel a feladattal, hanem sok, hozzá rendkívül hasonló figura van, akik közösen védik az emberiséget, a teljes magány is megszűnik, a karakter legtragikusabb elemei feloldódnak. Ha a Vajákos szerepe nem határozza meg a teljes identitását, a szellemek nélküli világ többé nem lehet annyira rémisztő. Érdemes még azt is megjegyezni, hogy az eredeti sorozatban a Vajákos figurája tökéletesen illett a folklórba is (remekül reprezentálta az onmyojikat, a japán ördögűzőket, és több eleme utalt Abe no Seimeire, az egyik leghíresebb történelmi onmyojira). Gyógyfűárusnak álcázott jóindulatú szellemek azonban nincsenek a japán mitológiában, így ez a megkavarása a világépítésnek határozottan elvesz a tradicionális hangulatból.

Hiába kellemesek a zenék, a Fantom az esőben mégis nagyon sokat veszít a sötétségéből amiatt, ahogy a hangokat használja. A Mononoke esetén az egész anime egy kabuki színdarabot imitált. A hangok forrásai minden esetben a színen voltak, kivéve amikor a főszereplő ténylegesen harcolt, és a természetfelettiből merített erőt (ekkor általában felcsendült egy erősebb zene, mintegy szimbolizálva, hogy kilép a világból). Az, hogy ismertük a hangok forrásait a horror hangulatot is elősegítette: ha egy koppanáshoz, csilingeléshez nem tartozott forrás, akkor tudtuk, hogy valami történik a látóterünkön kívül, és izgulhattunk miatta. Ez a Fantom az esőben esetén teljesen hiányzik – bár a hangok maguk hasonlóak az eredetihez, gyakori a háttérzene, és a csilingelés esetenként csak annyit jelent, hogy a főszereplő épp rájött egy összefüggésre. A csapódó ajtók, egyes kabuki elemek megmaradtak, de például eltűntek a kiszólások a nézőnek, eltűnt a jellegzetes, hátborzongató színpadiasság. 

Azért fontos megjegyezni – semmiképp nem kár erre a filmre a két óra. Pörgős, izgalmas, különleges, tényleg minőségi alkotás, ami még mindig egyedi a 2024-es animék között. A problémát az jelenti, hogy egy olyan franchise részeként érkezett, amely nagyon magasra tette a lécet. A Fantom az esőben pedig nem annyira újszerű, hogy azt mondhassuk rá, ez már nem az a Mononoke és nem is akar az lenni, és nem annyira kiváló, hogy felérjen az elődhöz a saját pályáján. Így egyszerűen csak egy szórakoztató japán fantasyt kapunk, amelynek azért érdemes várni a folytatását.