A negyedik Love, Death & Robotsban több a cica, mint a szerelem, de jól van ez így – 4. évad kritika

A Love, Death & Robots alapgondolata 2008-ban fogalmazódott meg az ötletgazda Tim Miller fejében, és gyökeresen különbözött attól, amivé a 2019-es debütáló évaddal formálódott. Eredetileg ő és David Fincher a Heavy Metal című 1981-es, kult klasszikus animációs filmet szerették volna újrarendezni. A projekt hosszú ideig állt, majd Finchernek a legkülönbözőbb akadályokon kellett keresztülvergődnie vele, míg végül egy bő évtized elteltével, 2019-ben gyökeresen átalakulva került a közönség elé. Az újragondolt egész estés animációs film helyett egy minisorozat született, 10-15 perc körüli epizódokkal, változó témákkal és alkotógárdával. Az epizódok jelentős része novellafeldolgozás volt olyan szerzőktől, mint J. G. Ballard, Harlan Ellison, Alastair Reynolds, Joe Lansdale vagy John Scalzi, viszont az újabb évadokban fokozatosan teret kaptak a teljesen önálló alkotások is. A műsor tematikáját kizárólag a cím kapcsolja össze, azaz szerelemről, halálról, illetőleg robotokról szólnak változó kombinációkban. Egyébként mindegyik rövidfilm a maga kis világában játszódik, a különböző történetek között nincs kapcsolat, ez alól egyedül az 1. évad 1. epizódja (Three Robots), valamint a 3. évad 1. epizódja (Three Robots: Exit Strategies) kivétel, melyek ugyanabban a posztapokaliptikus világban játszódnak, és az új évaddal kaptak egy kvázi-előzményrészt is – erről hamarosan bővebben. Továbbá a 4. évad 3. része (Spider Rose) a 3. évad 6. részének (Swarm), eredetileg Bruce Sterling által megálmodott világában játszódik. A sorozat elég pozitív fogadtatásra lelt úgy a közönség, mint a kritikusok részéről (mi is foglalkoztunk az első, a második és a harmadik évaddal egyaránt), és elég magasra tette a lécet az újabb évadok számára.

Az új évad első epizódja egész konkrétan nem más, mint egy alternatív klip a Red Hot Chili Peppers együttes Can’t Stop című dalához. És még csak azt sem lehet mondani, hogy a Love, Death & Robots verziója feltétlenül dilisebb vagy furább lenne az eredeti klipnél. Szó szerint annyi történik benne, hogy az együttes előadja a dalt egy koncerten. Annyi a különlegesség, hogy a zenészek és a közönség egyaránt zsineggel mozgatott marionettbábuk, a felvétel stop motion technikával készült. Az előadás alatt történik néhány furcsa, majdhogynem ijesztő dolog, de összefüggéstelenül és mindenféle irány nélkül. Ha az ember irodalmár, vagy egyszerűen csak érdekli a báb alakja által felkeltett kísértetiesség érzése, akkor bizonyára talál gondolkodnivalót az epizódban. Viszont aki minden előismeret nélkül ül a képernyő elé, igencsak meg fog lepődni, hogy a dal csak tart és tart, nem indul be semmiféle cselekményszerűség, aztán hopp, vége az epizódnak. Semmi kétségem afelől, hogy a sorozat producere, a manapság nálunk egész más okból aktuális David Fincher kiválóan szórakozott a klip elkészítésekor, ahogyan az is maximálisan hihető, hogy számára ez a műsor egy határok nélküli homokozó. Ez jól is van így, és tényleg érződik az évadon a szabad ötletelés és lelkesedés. Viszont egyszerű nézőként eléggé antiklimaktikus az első rész: jópofa, jópofa, de nem fut ki semmire.

Ez a benyomás azonban nem szabad, hogy kedvünket szegje. Minden fenntartás ellenére soha nem vetemednék arra, hogy úgy, ahogy van, rossznak minősítsem az új Love, Death & Robots első részét. Lehet, hogy csak rá kell hangolódni, vagy nem kell túlságosan komolyan venni. Mindazonáltal vegyes élményt adott.

Bármilyen technikáról legyen szó, a negyedik Love, Death & Robots minden epizódja, az elsőtől az utolsóig nagyszerűen meg lett animálva és gyönyör a szemnek. Talán a második rész, a Close Encounters of the Mini Kind lóg ki egy egészen kicsit ebből a sorból. Ez az epizód egyfajta könnyed földönkívüli inváziót mesél el játékfigurákkal, és tényleg úgy néz ki, mintha játékemberek, játékkatonák vennék fel a küzdelmet az űrlények ellen. Emiatt a játékszerűség miatt néha az élvezhetőnél kicsit talán kisebbek az alakok. De ez megint nem biztos, hogy hibaként róható fel, mert ebben az epizódban is jól összekapcsolódik a forma és a tartalom.

Találkozunk földönkívüli invázióval, az emberiség sötét tettei miatti megtorlással, üldözőből üldözötté válással, poszt-/transzhumán életformákkal, ismerős poénokkal a macskák titkos életéről és világuralmi terveikről. A 400 Boys című epizód felfogható egy rövid Attack on Titan-újraértelmezésként posztapokaliptikus környezetben, egy lerombolt szegény városnegyedben, utcai bandákkal. A The Screaming of the Tyrannosaur pedig az alaphelyzetét tekintve óhatatlanul emlékeztet Az Éhezők Viadala minden eddiginél életközelibbé váló világára. Ezek a történetek mindig tartalmaznak valami kis csavart, valami egyedi vonást, de az alapproblémák és az alaphelyzetek sok esetben ismerősen fognak csengeni.

A „novellisztikus” időtartamú epizódok a legváltozatosabb témákkal foglalkoznak, de a sorozatcímben olvasható hármasból a halál, és főleg a robotok egyértelműen dominálnak. Nehéz mintázatokat találni, mert a negyedik évad 10 epizódja rendkívül változatos. A közös pont, ami sokukat összeköti, az emberiséggel szembeni mélyreható kritika és a poszthumanista nézőpont.

A kilencedik rész tulajdonképpen nem is összefüggő történet, hanem rövid bejátszások sorozata. A címe Smart Appliances, Stupid Owners, és ez a lényegretörő megfogalmazás pontosan kifejezi az epizód tartalmát. Okoseszközökről szól, amelyeket a tulajdonosaik némiképp abuzív módon használnak – méghozzá az eszközök szemszögéből, amelyek rövid jelenetek egymásutánjában mesélnek az őket ért megpróbáltatásokról. Erre a részre is jellemző, amit fentebb megfogalmaztam, nevezetesen hogy semmi kiemelkedő újdonságot nem tartalmaz. Az okos használati tárgyak és kevésbé okos gazdáik kontrasztba állítása időtlen sci-fi téma, ami az okoseszközök tényleges megjelenését is megelőzte. Viszont egy kedves, röhejes, nem ritkán kellemesen altesti epizód, amelyet nézve többször felvihogtam. A termosztát, amely ki van szolgáltatva egy pár eltérő hőmérsékleti igényeinek, a gofrisütő, amelyet soha nem használ a tulajdonosa, az okosvécé, amelyik amiatt búslakodik, miért ruház fel bárki intelligenciával egy vécét – ilyen és ehhez hasonló figurák regélik el bánatukat a nézőnek. Nem világmegváltás az epizód, de a gyurmaszerű képi világgal kombinálva remek szórakozás, simán elbírtam volna belőle még 5-10 percet.

A nyolcas How Zeke Got Religion egy jó kis horror rövidfilm okkultizmushoz folyamodó nácikról és a nevenincs borzalommal való szembenézés életre szóló hatásáról. A második világháborúban egy bombázórepülő személyzete azt a feladatot kapja, hogy a megszállt Franciaországba berepülve a földdel tegyenek egyenlővé egy titokzatos templomot, ahol a németek sötét erőket idéznek meg. A cím körülbelül elmond mindent, de összességében ez esetben is egy kiválóan összeállított, nagyon egyben lévő epizódról beszélhetünk.

Végül említést érdemel a Love, Death & Robots negyedik évadának utolsó része, a For He Can Creep, amelyben küldetéstudatos macskák veszik fel a harcot magával a Sátánnal, aki a világ megsemmisítésére alkalmas vers megírására kényszerít egy őrült költőt. Hagyományosabb képi világú történet, amelyben titkos hatalmat birtokló macskák kivételesen nem a sötét oldalon állnak.

Az új Love, Death & Poems záróepizódjának említése jó alkalmat ad arra, hogy kitérjünk az évad „macskás” oldalára. A For He Can Creep mellett az ötödik rész, a The Other Large Thing is a macskákat állítja középpontba, ez utóbbi esetben a robotok mellett. Ez az epizód John Scalzi fejéből pattant ki, és laza előzményként szolgál az első és a harmadik évad két összefüggő filmjéhez, amelyben három robot „kirándul” a kipusztult emberiség tárgyi és testi romjai között, közben pedig maró szarkazmussal kommentálják a letűnt faj ostobaságát. A The Other Large Thingben az emberiség még létezik, és a főszereplő macska, egy elhízott, ostoba pár háziállata világuralomról ábrándozik. E célhoz akkor kerül közelebb, amikor a pár vásárol egy házi robotot. aki meg akarja torolni az őt érő bántalmazást, és ehhez pedig állat és robot megtalálja a közös hangot. Mindkét említett epizód jelentős mértékben épít azokra a népszerű képzetekre, amelyeket előszeretettel kapcsolunk a macskákhoz – sötét titkok tudói, van egy számunkra láthatatlan életük, valójában saját magukat tartják a mi gazdáinknak, világuralomra törnek. Ismerős, komfortos sztereotípia – amit Scalzi szemlátomást szeret kiaknázni –, mindannyian találkoztunk már vele, a Love, Death & Robots készítői elmés epizódokat rendeztek belőlük.

Verdikt

A Love, Death & Robots negyedik évadja nem váltja meg a világot, de epizódjait igényesen és érzékelhetően örömmel készítették. A tíz új rész megannyi ismerős témát és motívumot dolgoz fel, de ez nem változtat azon, hogy jól összerakott, élvezhető, szórakoztató mindegyik, és bárki talál köztük kedvére valót.