Az Állati gonosz olyan, mintha John Scalzi és Christopher Moore összeült volna egy kávéra – vagy sörre -, és nekiálltak volna arról ötletelni, ha közösen írnának egy regényt, ki mit dobna be a sztoriba. Scalzi a cselekményt, a világépítést és a tőle megszokott, hétköznapi(nak tűnő) karaktereket, Moore meg a totálisan őrült humorát és a még őrültebb csavarokat. És ebből a káoszból született a regény, amelyben írásban kommunikáló macskák (sajnos ezt jól elspoilerezték a borítón, úgyhogy semmi meglepi) és sztrájkoló delfinek mentik meg a világot – mivel az emberek, szokás szerint, túl hülyék hozzá. Állati gonoszk-kritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A történet főhőse, Charlie Fitzer olyan, mintha a Galaxis Útikalauz Stopposoknak egyik legidegesítőbb karakterét, Arthur Dentet klónozták volna – annyi módosítással, hogy Charlie nem fagyasztja le a komputereket az állandó teázási igényével. Helyette kóbor macskákat ment, világuralomra törő főgonoszokkal, valamint saját szakszervezetet és szaporodási jogokat követelő, és mindezek miatt sztrájkoló delfinekkel tárgyal – nagyjából azonos hatásfokkal -, és, ha a szükség úgy hozza, műholdakat robbant fel. Szóval csak egy átlagos Scalzi-főhős.
Abban sem különbözik más, nagyon ismerős Scalzi-karakterektől – vagy éppen Arthur Denttől -, hogy a történet kezdetekor nem túl sikeres az élete. A szülei már nem élnek, a testvéreitől elhidegült, emellett nem túlzottan vált be újságíróként, ahogyan helyettesítő tanárként sem. A leghőbb vágya, hogy megvehesse a helyi pubot, csak épp nincs egy fityingje sem. És ebbe a már amúgy sem túl rózsás helyzetbe robban be a parkolóházak teljhatalmú urának kikiáltott nagybácsi halálhíre, ami teljesen felforgatja Charlie nyugalmas, két macskájával, Hérával és a frissen befogadott Perszephonéval közös életét. A legfőképp azért, mert – mint az elég gyorsan kiderül – a nagybácsi, amellett, hogy a parkolóházak ura volt, még világuralomra törő főgonosz is, aki a teljes életművét az unokaöccsére hagyta. Így Charlie hamarosan azon kapja magát, hogy főgonoszokkal és káromkodó delfinekkel tárgyal, valamint próbálja túlélni a robbantásos és egyéb, igen változatos gyilkossági kísérleteket. És mindez teletűzdelve a John Scalzitól már megszokott, igen elmés és poénos szócsatákkal és fura helyzetekkel. No meg rengeteg macskával.
HIRDETÉS
– Helló, Charlie – mondta a delfin. – Én Szarok bele vagyok, ezek pedig itt a társaim, Leszarom, Baszd Meg, Baszódj Meg, Égesd Porig és Öld a Gazdagot.”
Ugyanakkor, a bénácska bétahím főhősön kívül még meglehetősen sok olyan eleme van a regénynek, ami miatt az emberben olvasás közben elég gyakran vetődik fel a gondolat: ez már voooolt.
Maga Scalzi is bevallja – cselesen a főszereplők szájába adva a szavakat -, hogy tudja, elcsépelt a macskás főgonosz karaktere, hiszen láttunk már ilyet a James Bond-filmekben – és tényleg -, meg jóval korábban olvashattunk róluk újságokban és regényekben. Már az 1800-as évek krimi- (majd később sci-fi-) irodalmában is megjelent az elvetemült főgonosz, kezdetben zsidó vagy keleti származású idegenként, aki a “felvilágosult” nyugati kultúra lerombolására törekedett. Később már nem a származás számított – főképp a világháborúk és a gazdasági válságok idején -, hanem az, hogy a főgonosz rendelkezett a világon a legnagyobb vagyonnal, és ennek birtokában akarta leigázni a világot.
Ugyanilyen régi toposz az eldugott sziget, ahol egy egész főgonosz-bázis épült fel. Hiszen pont ilyenje van például Dr Genyának (az Austin Powers-filmekből), így Scalzinak volt honnan merítenie, amikor kidolgozta a világuralomra törő főgonosz-összeesküvés minden elemét. És azért a kommunikáló delfinek kapcsán is rögtön beugorhat Robert Merle neve, meg az egyik legdurvább regénye, az Állati elmék (habár őt John Scalzi egyetlen szereplője sem említi), ahol a delfineket ugyanúgy hadvédelmi célokra használták fel. Bár Scalzinál legalább tárgyalhatnak a jogaikról – ami a regény leginkább sírva röhögős része, több okból is.
De említhetném a főhőst segítő, igen karakán és nagyon csinos Mathilda Morrison karakterét is, akihez nagyon hasonló női mellékszereplőkkel szintén találkozhatunk a Bond-filmekben. Ő az a csábító szirén, aki eszméletlen jól mutat estélyiben, miközben lerúgja a főhősre támadó nindzsák veséjét, és akiről nem lehet eldönteni, Bond vagy az aktuális főgonosz oldalán áll-e – ahogyan ez egy darabig Mathildánál is kérdéses. Így szinte csak a fura macskák jelentettek újdonságot a sztoriban – no meg az, ahogyan a szerző mindezeket összegyúrta, amúgy Scalzisan.
Mert a rengeteg áthallástól eltekintve a regény nagyon is szórakoztató. Ahogyan Charlie bukdácsol a főgonoszoktól hemzsegő – igen, több is van belőlük – szép, új világban, az őt elnéző szeretettel kezelő macskái társaságában, az akkor is nagyon élvezetes, ha közben többször is az eszünkbe jut, hogy ilyen már tényleg volt. A John Scalzitól megszokott poénos párbeszédek és verbális kardcsörték meg ugyanolyan szórakoztatóak, mint az olyan szituációk, amikor Charlie nagyon elbénázik valamit – lásd az egyik aktuális főgonosz, Dobrev béna megmentését.
És amitől az Állati gonosz még egy nagyon jó kis regény, az az, hogy Scalzi a poénok, valamint a vicces és meghökkentő sztori mögött azért
bőven beleszőtt a történetbe olyan témákat is, amelyek manapság nagyon is aktuálisak, és igencsak aggasztóak lehetnek. (Nagyjából úgy, mint a Kaidzsú Állatvédő Társaságban.)
Mert lehet ugyan nevetni a sztrájkoló és a dühükben folyamatosan káromkodó delfineken, de attól tény, hogy még mindig rengeteg, fogságban tartott példány van a világ minden táján, és valószínűleg épp annyira utálják az életüket, mint John Scalzi szakszervezetet követelő delfinjei. Ugyanígy lehetne említeni az aktuális főgonoszokat, akiknek túlnyomó többsége ritka nagy s.fej, és akiket a vagyon felhalmozásán kívül maximum az érdekel, hogy a többieknek ne legyen még náluk is nagyobb vagyonuk – és mindent el is követnek ennek megakadályozására. Mert bár legalább a pénz egy részét hasznos célokra fordíthatnák, ez eszükbe sem jut, inkább felfegyverkeznek belőle – ahogyan ez a való életben is történik.
De sorolhatnánk még a legújabb technikai kütyük fejlesztését, a zseniális kutatók találmányainak saját célokra való felhasználását, vagy az olyan fegyvereket, amelyek bármikor elpusztíthatnak egy műholdat.
A nácik által elrabolt és elrejtett vagyont, meg az utcára kihajított macskákat már nem is említve (még akkor is, ha ők nem kommunikálnak olyan bravúrosan, mint Scalzi macskái). Mindezek miatt olvasás közben az ember vagy hangosan röhög, vagy elereszt egy-egy káromkodást.
Ahogyan Scalzi magyarországi látogatása során is elhangzott egy interjúban, a szerző inkább macskapárti – és ez a regényből ki is derül. Ezen kívül még delfinpárti, és minden más, kizsákmányolt és veszélyeztetett állat pártján áll. Ahogyan a hétköznapi bétákból hősökké váló, fura fickók pártján is, akik mindig bénán jönnek ki a szócsatákból. És pont ezért szeretjük John Scalzit, mert ilyen figurákról – is – ír, akkor is, ha az újabb regényei olvastán arra gondolunk: ez már tényleg volt. Én arra szavaznék, legyen még jó sok hasonló, ha lehetséges. Minél több, a “kétlábú heremajmokat” bravúrosan szidalmazó delfinekkel.
