Naomi Alderman A hatalom c. könyve után – amely beemelte nevét a világ irodalmi köztudatba – ismét a sci-fi zsánere felé kalandozott. A közel jövő, amely a regény idejét jelöli ki, viszont túlságosan közelinek érződik ahhoz, hogy könnyű szívvel science fictionnek nevezzük. A világpolitika jelenlegi őrült tempója mégis ijesztő jóslatnak, tűpontosan eltalált leképezésnek fogja láttatni a könyvét. A jövő spoilermentes kritika.
Eredetileg 2023-ban (itthon 2024-ben) megjelent A jövő az elmúlt pár év népszerű és persze joggal aggasztó témáit pörgeti thrilleri izgalmakig: közösségi média, algoritmusok, álhírek és a felfoghatatlanul meggazdagodott, akár országokat felvásárolni képes, tőkeerős milliárdosok. Alderman regénye leginkább az utóbbiakat célozza be. A világ három techcégének vezetője – Lenk Sketlish, Ellen Bywater és Zimri Nommik – mindent elért, amit csak cégtulajdonosként álmodni mert: mesés gazdagság, ők birtokolják az emberiség figyelmét, logisztikai szükségleteit és egy új fejlesztésnek köszönhetően még az időjárását is tudják irányítani. Azonban ennek ára volt: a Föld véges erőforrásai. És amikor egy ismeretlen, még nem piacra dobott MI a tudtukra adja, hogy már nincs sok hátra az általunk ismert világból, ők lelkiismeret-furdalás nélkül összepakolják magukat és családjukat, hogy lelépjenek titkos bunkerjeikbe. Az emberiség pedig? Járulékos veszteség.
Hiszen a jövő az, ahol a pénz van – olvasható a könyv borítóján, ami előre vetít egy kétségbeesést, egy feloldhatatlannak tűnő helyzetet.
Már csak emiatt is könnyű kapcsolódni Alderman regényéhez, mert a mostani világot is az teszi főleg kilátástalanná, hogy olyan aktorok döntenek a hétköznapi emberek szintjét többszörösen túlnövő (de nagyon is hatással levő) dolgokban, akik hasonlóan felfoghatatlan pénzmennyiségen ülnek. Mindezt úgy, hogy emberarcú alakként ajánlanak valami jót, valami hasznosat néhány apróságért cserébe: a vágyaink, az érzéseink, a figyelmünk gyarmatosításáért. És persze olyan, nem figyelmen kívül hagyandó előjogokért, mint hogy hozzáférjenek fontos adatokhoz, vagy bizonyos területen monopol helyzetük legyen – persze mindezt érted, értem és őérte, csupa szívjóságból. A minta fájdalmasan ismerős, még akkor is, ha a közeli jövőbe van helyezve.
A könyv izgalmát viszont pont az adja, hogy nem hagyja az olvasót a hétköznapok fásultságában vagy a beletörődés érzésében.
Alderman több szálon kezdi kifejteni egy lehetséges világégés előtti kapkodás szcenárióját, ami azért nem megszokott formáció a disztópikus jövőképek esetén, hiszen általában a már kiépült végeredményt szoktuk látni. A három techcég vezetőjén túl egy túlélőművészt (Lai Zhen), Lenk személyi titkárát (Maria Einkorn) és egy Nevezd meg a Napját túlélőoldal fórum kommentelőit követjük a vég felé.
A sokféle stílusú és formátumú részek némileg darabossá teszik az olvasást, és sajnos nem is mindegyik rész ugyanannyira érdekes. Ha például a CEO-k jelennek meg, akkor Naomi Alderman gyakran szatirikussá válik, szereplői pedig inkább parodisztikusak, semmint realisztikus karakterrajzok. Önmagukban szórakoztatóak, és a valóságból is nagyon sokat merítenek, ami egy plusz „ húsvétitojás-vadászatra” (easter egg) hív. Több külföldi kritika szerint a regénybeli Anvil cég megfeleltethető az Amazonnak, a Medlar az Apple-nek, a Fantail pedig egyfajta Facebook-Twitter (újkori nevén X) kombónak. És ahogyan a jól ismert márkák is, úgy keverednek itt az önéletrajzi adatok is. Például Ellen Bywaternek transznemű gyereke van, akivel nem ápol jó viszonyt – hasonlóan Elon Muskhoz, aki szintén enyhén szólva nincs jóban transznemű lányával, Vivian Wilsonnal. De hasonlóan mókás megidézés a titkos természetvédelmi területen épített rejtekhely, ami ugyanannyira szerény menedék, mint Mark Zuckerberg 500 négyzetméteres föld alatti bunkere. A szerző ezentúl nem rajzol nekik igazi mélységet, és néhány személyes problémán túl (pl. dühkezelés, gyász) nem rajzolja emberi szereplőkké őket. Ezt lehet kihagyott ziccerként értelmezni, hiszen egy világvége előtti nagy techmogul gondolatai is válhatnak irodalmi témává, ám látszólag Aldermannak nem ez volt a célja.
A jövő inkább elidegenít a rosszfiúktól, sőt nevetségesnek ábrázolja őket, akiket csak a köréjük felhúzott cégek tesznek legyőzhetetlenné, semmint valami körmönfontság vagy intelligencia.
A többi történetszál nézőpontkarakterei sem mélyebb személyek náluk, sokkal inkább egy-egy thriller beazonosítható kellékei, akik épp annyi személyiséget kapnak, amennyi kellhet a cselekmény előremozdításához, majd a végkifejlethez. Talán egyedül az eseményekkel sodródó Lai Zhen az a figura, aki a legemberibb, és ezért vele lehet leginkább kapcsolódni ebben a techoligarcha-miliőben. Kvázi ő a kisember, aki visz minket a pusztulás előtti csendes kivárásba.
Naomi Alderman sci-fijének lényege nem szereplőiben, hanem sokkal inkább a nagy történeti egységeket felvezető fórumfejezetekben rejlik. A Nevezd meg a Napot-on olvasható eszmefuttatások Szodoma és Gomorráról, majd Lót történetéről önmagukban is érdekesek, jól felépített érvekkel járja körül egyetlen bibliai történet sokrétűségét. És ezeken keresztül jut el Alderman A jövő központi kérdéséhez: az ember mint civilizáció megérett a totális pusztulásra, vagy csak válaszút elé került? Ahogyan e gondolatmagból levezeti akár a gazdagok, akár a világvégeérzésre adott társadalmi reakciókat, az mutatja meg azt a zsenit, amit már A hatalomban megszerethettünk, vagy ami miatt Naomi Aldermant méltán nevezik Margaret Atwood jó tanítványának. Hiszen A jövő szerzője igyekszik minden lehetséges szcenáriót megvizsgálni, amit jelen világunk továbbgondolása adhat ahhoz, hogy a könyv spekulatív fikcióként működjön (és e miatt a vonása miatt nem is húznám rá teljesen a sci-fit). Az egyik ilyen adalék a már jelenlévő digitális detox iránti vágy, ami itt egy technológiamentes szektában ölt testet, saját önálló mitológiával és példázatokkal, miközben a szerző nem feledkezik meg arról sem, hogy amúgy ezeknek a csoportosulásoknak milyen az igazi természete. Továbbá Alderman arra is jól ráérez, hogy a pozitív változások nem feltétlen kívülről jönnek, és nem mindig szabad vagy ideális valami tiszta, új erőre várni.
Éleslátása nemcsak a társadalmi folyamatok lehetséges kimenetelében világlik ki, hanem a regény thriller részének megoldásaiban is. Logikusan és hihetően építi fel a különböző techmegoldásokra épülő csavarokat, még ha rá is segít magának íróként azzal, hogy a jelenleg ismert technológiai fejlettségünket kicsit megduplázza. Persze ezen a téren is akadnak komikusabb, túltolt vagy épp csak sablonosnak ható megoldások, melyek miatt néha nehéz eldönteni, hogy komolyan gondolja-e őket, vagy nem. Sőt, némely megoldása vagy jelenünkről szóló elméleti feloldása vitatható is lehet. De az összképet nézve szemet lehet hunyni ezek felett, mert nem zavaróak a könyv szociológiai vonatkozásában.
Amikor pedig elkezd az is látszani, hogy a sokáig szerteágazó, teljesen külön haladó történetszálak hogyan fognak összefüggni egymással, akkor válik igazán üdítővé A jövő.
Verdikt
Naomi Alderman új sci-fijében nem ismétli meg A hatalom bravúrját, de ugyanúgy éleslátással tud szólni jelen aggasztó helyzetünkről. Mint sci-fi vagy jövőelképzelés lehet csalódást keltő, hiszen nem nagyon mozdul el a mából, viszont mégis ez ad egyfajta megnyugvást, ha szerteágazó elbeszélésében eljutunk addig, hogy összeálljon a kép. Kicsit próbára tesz, de megéri. Főleg, ha te is kilátástalannak látsz már mindent.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
