Sarah J. Maas Crescent City-trilógiájában tündérek, angyalok, alakváltó farkasok, sellők és egyéb mágikus lények fognak össze azért, hogy megszabaduljanak a világukat folyamatosan tönkretevő, nagyhatalmú lényektől. És a sorozat ennél sokkal többről is szól, a nagyon alaposan kidolgozott karaktereivel, a jól megrajzolt helyszínekkel és a több évezredet felölelő mitológiával. Ezen felül olyan erős társadalom-kritikával, ami kevés fantasyregény sajátja.
Spoileres tartalom!!
Egy krimi, amely sokkal több annál
Három nő ül egy bárban. Az egyikük asszisztens egy művészeti galériában, a másikuk balett-táncos, a harmadik meg bérgyilkos. Isznak, nevetnek, táncolnak, igazi partikirálynők. Eközben az otthon maradt negyedik barátnőt brutálisan meggyilkolják. És mivel Bryce, az asszisztens még két évvel később sem tudja elengedni a gyászát, amikor a város vezetője megbízza, hogy nyomozzon a még mindig megoldatlan gyilkossági ügyben – sőt, még egy társat is kijelöl hozzá –, a fiatal nő igen elszántan lát munkához. És minden egyes lépésénél újabb titokra bukkan.
Ez a történet idáig olyan, mint egy jó krimi, önmagában is nagyon érdekes – csakhogy, mivel Sarah J. Maas írta, semmi sem olyan egyszerű a sztoriban, mint amilyennek látszik.
Merthogy Bryce féltündér, a balerina egy faun, a bérgyilkos – a fene tudja, igazából micsoda, a meggyilkolt barátnő pedig alakváltó farkas volt. A város vezetője egy nagyhatalmú arkangyal – egy a sok közül –, a kijelölt nyomozótárs pedig egy bukott angyal, sőt, maga a Halál Angyala. Mindannyian a Midgard nevű bolygón élnek, ahogyan mindenféle más népcsoportok is – sellők, boszorkányok, tűzszellemek és többféle alakváltók –, és minden népnek megvan a maga királya/királynője, de mindannyiuk fölött ott uralkodnak a végtelen életű és hatalmú, egyébként pedig pokolian gonosz lények, az Aszterek.
(Maga a Midgard elnevezés az északi mitológiából származik, ahol a név az emberek által lakott földet, az emberek otthonát jelenti, ami meglehetősen ironikus névválasztás, tekintve, hogy a Maas által ábrázolt Midgardon az emberek a leglenézettebb népcsoport, amelynek a tagjait gyakran rabszolgaságba döntik.)
És míg Maas trilógiájának első kötetében, a Föld és vér házában még „csak” egy gyilkosság kinyomozásával indul a történet, addig a harmadik kötetben, a Láng és árny házában eljutunk oda, hogy egy teljes univerzumot kell megmenteni az Aszterek rémuralmától. És ennek érdekében a főhősök között igencsak szokatlan szövetségek köttetnek.

„Selejtes” szereplőgárda
Aki ismeri Maas történeteit, tudja, hogy az írónő legfőbb erősségei közé tartozik az összetett karakterek kidolgozása, és a sebzett, magányos, sőt, sokak által „selejtesnek” tartott figurák összehozása, hogy egy erős csapat épüljön belőlük. Ráadásul eközben mindannyian igen részletesen bemutatott jellemfejlődésen mennek át. Ilyen Feyre a Tüskék és rózsák udvarával kezdődő sorozatban, és Celaena is az Üvegtrónban. És ilyen főhős Bryce is, a félig ember, félig tündér nő, aki emberi származása miatt szintén a lenézett csoporthoz tartozik.
És Maas sosem teremt egysíkú mellékszereplőket sem, nekik szintén bonyolult sorsot ír meg – ráadásul gyakran derül ki a legjelentéktelenebb figuráról is, milyen fontos szerepet kap majd az események alakításában. Így a Crescent City-sorozatban sincs egyetlen, a levegőben lógó karakter, és mindegyikük nagyon érdekes és alaposan kidolgozott.
Bryce, a félvér tündér, a helyi tündérkirály megvetett lánya iszik, partizik, váltogatja a partnereit, és senki se nézne ki belőle semmilyen értékes tulajdonságot. Mégis ő az, aki egy letört asztallábbal veti magát a barátait lemészároló szörny után, és aki a saját szabadságát is áruba bocsátja, ha meg kell mentenie a szerelmét, de akár „csak” egy aprócska, rabszolgaként ide-oda vetett tűzszellemet is.
Bryce karakterén át Maas egy nagyon fontos dolgot is megmutat/megtanít (és így van ez általában minden fontos szereplőjével): ha az ember szembe akar nézni magával a tükörben, nem futhat el a sorsa elől.
A fiatal asszisztensnő és „partikirálynő” a tündérkirály örököse, akinek egyszer talán a teljes tündérvilág irányítását fel kell vállalnia, de semmi kedve hozzá. Neki elég lenne egy hétköznapi élet a barátaival, egy újonnan megtalált szerelemmel, és hogy csakis azokért vállal felelősséget, akiket nagyon szeret. Mégis, amikor látja, hogyan bánnak a bolygón a sokszor rabszolgasorba taszított emberekkel, és minden olyan féllénnyel, akiket akár a tündérek, akár az uralkodók – pláne az Aszterek – kényükre-kedvükre adnak-vesznek, vagy habozás nélkül megölnek, akkor elkezdi végre felvállalni azt a sorsot, amire született. Előbb csak a barátaiért, aztán egy városért, majd egész Midgardért (sőt, tulajdonképpen egy teljes univerzumért.) És mindezt úgy, hogy sokáig semmilyen más fegyvere nincs, csak a hihetetlenül felvágott nyelve.

És ebben a harcban olyan társra talál, mint Hunt Athalar, a rabszolgaságra ítélt, halált osztó angyal, aki egyszer már fellázadt és harcba szállt az emberekért és a kiszolgáltatott mágikus lényekért, de miután elbukott és mindenét elvesztette, soha többé nem akar harcolni, csak túlélni. És csak Bryce-ot megismerve kezdi felismerni, hogy ő se menekülhet el az elől, aminek született.
De mert egy Sarah J. Maas által megírt történetről beszélünk, ez az egymásra találás nem csöpögősen romantikus, inkább nagyon vicces, sokszor rettentően bosszantó – például Bryce éles nyelve, meg Hunt „alfalágyult” csőlátása miatt –, ráadásul igencsak meg van fűszerezve egy cseppet túltolt, de igen erőteljes erotikával is.
És Maas erőssége az is, ahogyan a különálló, gyakran egymást is utáló karakterekből egyre hatékonyabb csapatokat, szövetségeket, sőt, sokszor igen erős, bár nem vérrokon családokat szervez össze. Így csatlakozik Bryce és Hunt fura kettőséhez a lány tündér féltestvére, a szintén a tündér örökségével küzdő Ruhn, „ráadásnak” a cseppet ütődött barátaival, aztán egy nőcsábász sellő, Tharion, majd a farkasfalka lemészárlása után magára maradt testvér, Ithan, meg egy különös gyógyító boszorkány, pár aprócska tűzszellem… És a lista végül úgy kibővül, hogy még sokáig lehetne sorolni a lázadásba belekeveredő szereplőketakik persze nem mind élik túl a harcot – és ha Maas ért még valamihez, az a kegyetlen, ostoba vagy gonosz szereplők megalkotása, akik úgy vesznek el életeket, mintha csak egy csótányt pöccintenének félre. Ilyenek az Aszterek, a Tündérkirály, vagy a Csontkirály, aki a holtak birodalmán uralkodik, és egyik tenyérbemászóbb, mint a másik. És valóban úgy végeznek érző lényekkel, ahogyan az ember egy gyertya lángját oltja ki, minimális empátia nélkül. Viszont – ellentétben a való világgal – Maas regényeiben a gonoszok legalább elnyerik méltó büntetésüket (még ha ez nem is hozza vissza a holtakat… úgy általában.)
Mitől lenne jobb a tündérek társadalma a valóságosnál?
Maas történetei mindeközben nem üres fantasyk, ahol tündérek és angyalok röpködnek, sellők csábítanak, mindenki ott kufircol egy jót, ahol épp hely és lehetőség van rá, és csak úgy röpködnek a poénok és a verbális csaták, hanem ennél sokkal többek. Mert nincs olyan regénye, amiben ne jelenne meg az erős társadalomkritika, igen változatos témákban.
Minden egyes regényében olyan társadalmi berendezkedést ábrázol, amitől kinyílik a bicska az olvasó zsebében – pláne, amikor felismer némely párhuzamokat a valósággal.
A tündér nők helyzete – hiába halhatatlan és csodás lények – felháborító Midgardon. Míg férjhez nem mennek, az apjuk tulajdonának számítanak, és így tetszés szerint adják őket férjhez olyanokhoz, akikkel az apák hasznos szövetséget köthetnek (tekintet nélkül a nők érzéseire). Ha pedig férjhez mennek, egyszerűen „tulajdonost váltanak”, és a férjük tulajdonává válnak. Akitől pedig elválik a férje, az egész hátralévő, hosszú életére kitaszítottá válik.
– Ja, istenek tudják, mi történne, ha mi, nők, mindannyian felügyelet nélkül maradnánk. Teljes anarchia – állapította meg Bryce. – Városok omlanának össze.”
Az emberek helyzete sem könnyebb, hiszen ők az egyetlen mágikus képesség nélküli fajhoz tartoznak, így lehet belőlük rabszolgát csinálni, adni-venni őket, sőt, a tömeges lemészárlásuk hírére se rezzen meg túl sok varázsos lény lelke. (És bár szerveződik egy emberi ellenállás a bolygót uralók ellen, az elég gyorsan kiderül, hogy az emberi lázadók nagyobb része semmivel sem jobb, mint a tündérek, vagy a többi alakváltó faj. Egyrészt a lázadók csakis a saját boldogulásukért küzdenek, más elnyomott fajokért semmiképp, másrészt válogatás nélkül használják ki vagy ölik meg az olyan mágikus lényeket, akik egyáltalán nem ártottak nekik.)

Ráadásul a végtelen életű lények által megalkotott társadalomban igen erős hierarchikus rend uralkodik, amit az ez ellen lázadók igen sokáig hiába próbálnak akár kívülről, akár belülről megtörni. Még úgy sem, ha az uralkodók látják és érzékelik, hogy ez a rend a lassú hanyatláshoz vezet. De inkább vesszen minden és mindenki, csak addig tarthassák meg a hatalmukat, amíg csak lehetséges.
Ez a helyzet Crescent Cityben is, ahol a vizek felett az Óceán- és a Folyókirálynő uralkodik, a tündérek felett tündérkirályok, a boszorkányoknak is megvan a maguk királynője, az angyalok sorsáról az arkangyalok döntenek – de mindannyiuk életét a hat Aszter irányítja, akiknél kevés ocsmányabb lény található meg a fantasy irodalomban.
És ezt a rémuralmat csak akkor lehet megdönteni, ha valóban mindenféle lény és társadalmi réteg összefog és harcol, nem csak magáért, de azokért is, akiknek esélyük sincs küzdeni. És Maas itt sem megy át giccsbe vagy túltolt romantikába, ugyanis azt is megmutatja, hogy a győztes csata után sem lesz az élet egy csapásra csodálatos. Bár egy tollvonással eltörlik például a tündérek hierarchiáját, az rögtön látszik, hogy a tündéreknek az a – hatalmas – csoportja, amely ragaszkodik a nemesi származással járó kiváltságokhoz, nem fog csak úgy lemondani ezekről, akkor sem, ha mások a kárát látják ennek. Ahogyan a világot és az embereket meggyógyító szerekkel is rögtön nyerészkedni kezdenek azok a csoportok, akik eddig kábítószereket árultak.
Nem tudta, miért számított békére és kényelemre, Miért hitte azt, hogy mindenki boldog lesz, és egyszerűen csak… lazítani fog. De rengeteg kapzsi seggfej élt a világban, akik örömmel kihasználták a felfordulást arra, hogy hatalmat kaparintsanak meg.”

A barátságok megtartó ereje
Ahogyan azt Maas egy interjúban elmesélte már régóta akart olyan történetet írni, amely a női barátságok erejéről szól. És amikor egy repülőút során a Gravitáció c. film egyik zenéje beindított benne egy képsort, tudta, hogy azt meg kell írnia. És hogy a történetben nagyon fontos hangsúlyt kell kapnia a nők közötti barátságnak, mivel erre kevés igazán jó példa található a fantasyregényekben.
És Maas ezt a tervet tökéletesen meg is valósította. Bryce és az alakváltó farkas, Danika barátsága a három regény során olyan erős szövetséggé válik, ami még a halállal sem szűnik meg (sőt). Az a fajta barátság ez, ahol lehet együtt bulizni, inni, táncolni, pasikat kibeszélni – aztán meg lehet bosszút állni az egyikük haláláért, olyan erővel, hogy abba egy egész bolygó beleremeg. És a nyomozása során Bryce új barátokra és szövetségesekre is akad, szintén nehéz múlttal küzdő, erős nőkre, akik ugyan nem pótolhatják az elvesztett legjobb barátnőt, de segíthetnek enyhíteni a hiányát.
– Tudom, hogy mások nem értik. De olyan… mintha kihunyt volna bennem egy fény, amikor megtörtént. Danika nem a testvérem volt, nem a szeretőm. De ő volt az egyetlen, aki mellett önmagam lehettem, és sosem éreztem azt, hogy elítél. (…) Az egyetlen, aki bátorságot öntött belém, nem számított, mi történt, mennyire rossz, kínos vagy rémes volt, és tudtam, hogy ő mellettem áll. Hogy ha elszabadul a pokol, vele megbeszélhetem, és akkor minden rendben lesz.”
És Maas nem korlátozza le a baráti kapcsolatokat nő-nő barátságokra, mert Bryce és Hunt a legváratlanabb helyzetekben talál újabb baráti kapcsolatokra, akár a nőcsábász sellővel, Tharionnal, akár az utált tündér rokonok között, de még a boszorkányok vagy az angyalok között is. És ez az, amitől nagyon lehet kedvelni az írónő történeteit.
Ahol nincsenek félmegoldások
Sarah J. Maas nem a félmegoldások híve, így mindig, minden regényében alaposan kidolgozza a hátteret is.
Ez vonatkozik a helyszínekre, a technikai részletekre, de akár a kulcsokra is, amelyeket elrejtett az első regényben, a Föld és vér házában, hogy aztán a folytatásokban szépen kibontsa őket, ezzel folyamatosan ledöbbentve az olvasókat.
A helyszínek tekintetében ilyen a Lunathion nevű város – amit mindenki csak Crescent Citynek nevez (és egy pillantást vetve a várost ábrázoló térképre a könyvekben, rögtön érthetőbbé is válik az elnevezés) –, amelynek a felépítését nagyon alaposan kidolgozta az írónő.

És míg az első könyvben Lunathion a helyszín, addig az Ég és lélegzet házában és a Láng és árny házában már kitágul a perspektíva, és megismerhetünk nemcsak más helyeket a bolygón, például Avallen szigetét (amellyel kapcsolatban felmerülhet a kérdés, mennyire hatott rá az Arthur-mondakörből Avalon szigete), hanem még a holtak birodalmát is bejárhatjuk, a szereplőket kísérve. És aztán Bryce a második könyv végén olyan világokba is eljut, amelyek Maas regényeinek kedvelőit valószínűleg döbbent visítozásra késztetik.
Az írónő a technikai hátteret se mismásolja el. Crescent Cityben – és az egész bolygón – minden, ami technika (a mobilok, a számítógépek és minden más) a mágikus lények nagykorúvá válási rituáléja során leváló energiából, azaz az elsőfényből ered. Ennek a hátterét az írónő rendesen ki is dolgozza, ahogyan azt az egész társadalmat érintő kérdést is (amely nem csak a Maas által kitalált világban aktuális): ha valamilyen okból elfogy ez a fény, mihez kezdenek az emberek a technika nélkül, amelynek hiányában lassan létezni sem tudnak? És mikor fognak a különböző népcsoportok egymás ellen fordulni a maradék elsőfény megszerzéséért?
A technika mellett a mágiának és a tudásnak is nagyon fontos szerep jut a sorozatban, legyen szó Bryce eltitkolt képességéről, a gonosz mágiával létrehozott szörnyekről, de a Bryce munkahelyén, a galériában található könyvekről is.
Itt Maas egy valóban létezett könyvtárat vehetett alapul, az alexandriait, és az elpusztításáról szóló elméleteket és legendákat. Így jöhetett létre a sztoriban egy olyan galéria, ahol az elrejtett, és titkos tudást őrző könyvek szinte maguktól léteznek, kedvükre lemásznak a polcokról, és némelyik mágiájával akár ölni is lehetne. És hogy mi köze mindennek a valóban létezett alexandriai könyvtárhoz? A sorozatban többször megemlítik a parthoszi könyvtárat, amely a tudás végtelen tárháza volt, és amelyet évszázadokkal korábban elpusztítottak. És csak a harmadik regényből derül ki, mekkora jelentősége volt ennek a létesítménynek – ahogyan annak is, hogy a könyvtár védelmében nemcsak a mágiával rendelkező papok és boszorkányok, hanem „egyszerű” emberek is feláldozták az életüket (ahogyan az alexandriai védelmében is).
Tudta, hogy az első háborúk során (…) pont Parthoszban vívta meg egy bukásra ítélt emberhadsereg az utolsó csatáját? (…) Százezer ember vonult csatába aznap, tudván, hogy meg fognak halni, és elveszítik a háborút. (…) Mindezt pusztán azért, hogy a papnők kimenthessék a legfontosabb köteteket.”
Maas sorozatában nem egy olyan pillanat van, amikor emberek és mágikus lények önmaguk fölé nőnek, vagy feláldozzák akár az életüket is mások védelmében. Ettől – is – olyan szerethető az egész. A trilógiának van egy kulcsmondata, amely számtalanszor előkerül, akár egy Bryce hátára tetovált szövegben, vagy egy kincsként őrzött dzsekin, de még titkos jelszóként is:
Szeretettel bármi lehetséges.”
És ez Maas történetének a cseppet sem giccses kulcs- és végszava.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.