A 6. évaddal véget ért a Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows), a Jemaine Clement és Taika Waititi fémjelezte áldokumentum-vígjátéksorozat. Évadkritika.
Amikor 2000-es évek elején a két új-zélandi komikus, Jemaine Clement és Taika Waititi elkészítette a vámpírokról szóló humoros rövidfilmjét, nem sejthették, hogy idővel erre egész franchise fog épülni. Maga Waititi úgy nyilatkozott, hogy a modern világban boldogulni próbáló vérszívók elképzelését „ötperces ötletnek” tartotta – ehhez képest jó sok mindent tudtak vele kezdeni. Évekkel később ugyanis elkészült a félórás Hétköznapi vámpírok kisfilm hosszabb, mozis változata, amely aztán két spinoff-sorozatot is kapott.
Míg az első széria, a Wellington Paranormal a filmben megismert rendőröket állította a középpontba, az ezt követő tévésorozat – amely újfent a Hétköznapi vámpírok címet kapta – lényegében az eredeti alapötletet hasznosította újra, friss szereplőgárdát felvonultatva. A What We Do in the Shadows- sorozat esetében ugyanakkor megváltozott a helyszín: Új-Zéland fővárosa helyett ezúttal az amerikai Staten Islanden járunk. Itt él egy nagy, közös villában a történet szerint három vérszívó vámpír, Nandor (Kayvan Novak), Laszlo (Matt Berry) és Nadja (Natasia Demetriou), akik otthonukat egy energiavámpírral, Colin Robinsonnal (Mark Proksch) is megosztják. A modern világban Colin kivételével egyikük sem nagyon tud eligazodni, ezért gyakran kénytelenek emberi segítőjükre, Guillermóra (Harvey Guillén) támaszkodni. Ugyanakkor a változatosság kedvéért a 6. évadban éppen a vámpírok igyekeznek kisegíteni Guillermót, aki a vállalati dzsungelben próbál szerencsét – amivel nemcsak vicces helyzeteket okoznak, de egyúttal a lélekölő nagy cégneknek is görbe tükröt mutatnak.
A képernyőre álmodott Hétköznapi vámpírokban az volt a pláne, hogy egész sok mindent tudott kihozni a szimpla alaphelyzetből, miközben lényegesen sohasem távolodott el attól.
A szituációs komédiák rákfenéje, hogy általában a központi alakjaik személyiségjegyei (illetve jellemhibái) jelentik az egyik fő humorforrást. Ebből ugyanis az következik, hogy ha valamelyik karakter fejlődik, akkor éppen a lényeg veszik el belőle – ha ellenben végig megmarad ugyanolyannak, akkor idővel unalmassá tud válni. A Hétköznapi vámpírok sorozat ezt a csapdát úgy tudta elkerülni, hogy rövidebb-hosszabb időre mindegyik főszereplőjét átformálta valamennyire, hogy aztán végül visszaváltoztassa őket olyanná, amilyenek voltak. Például sokáig visszatérő poén volt, hogy Guillermót – aki eredetileg Nandor szolgája volt – csak hitegették azzal, hogy vámpírrá változtatják, amikor viszont mégis teljesült a vágya, inkább azt kérte, hadd legyen újra ember. Az új évadban pedig a karakter hivatalosan ugyan már nem volt a vámpírok familiárisa, de továbbra is ott élt velük, és rendszeresen segített is nekik, akárcsak azelőtt.
Nagy erénye a szériának az is, hogy végig tartani tudta azt a stílust és színvonalat, amely már az 1. évadot is jellemezte.
Clement és Waititi humora elég jellegzetes – az a fajta, amit csak nagyon szeretni, vagy nagyon utálni lehet. Éppen ezért a sorozatukra hatványozottan igaz az, hogy ízlés dolga, tudja-e az ember élvezni és értékelni. Mindenesetre akit az elején viccesnek találta és megszerette a Hétköznapi vámpírokat, annak nem kellett csalódnia, mert évadról évadra ugyanazt az élményt tudta nyújtani. Nem volt változás az alapkoncepció tekintetében se, vagyis voltak bizonyos átkötő elemek, epizódokon átívelő történetszálak és vissza-visszatérő dolgok, azonban sosem rajzolódott ki egy nagy, átfogó történet.
Tulajdonképpen a Hétköznapi vámpírokban éppen az volt a pláne, hogy hőseink semmi lényegeset se tudtak elérni, lényegében nem haladtak előre az életben.
E tekintetben a sorozat a Monty Python munkásságát idézte meg: ahogy a népszerű brit komikuscsapat filmjeiben, úgy itt is néha-néha ugyan felsejlett valami cselekményféle, de összességében mégiscsak egymást követő gegek laza láncolatáról volt szó. Mivel pedig a hangsúlyt a karakterekre és a helyzetkomikumra helyezték, ezért ahhoz, hogy az egész működjön, kellett a remek szereplőgárda is, amelynek tagjai együtt és külön-külön is sziporkáztak. A 6. évadban már lazán kirázták a kisujjukból a szerepüket, de szerencsére nem lehetett azt érezni, hogy belefásultak volna.
Persze a záróévad esetében azért mégiscsak érdekessé vált a történet egy ponton: a legvégén. Nagy kérdés volt, mihez kezdenek a befejezésben, hogyan próbálják – vagy hogy egyáltalán megpróbálják-e – lezárni a sorozatot. Minthogy egy konkrét irányba tartó, átfogó cselekményről nem lehet beszélni, értelmetlen lett volna valamiféle konklúziót adni az egésznek, miközben nyilván azt se tehették meg a rajongókkal, hogy lehagyják a végéről a búcsút.
Szerencsére a Hétköznapi vámpírok alkotói egyfajta köztes megoldást választottak, így tulajdonképpen van is lezárás, meg nem is.
Egyrészt Guillermo mellékszálának – amely a sorozat egyedüli épkézláb sztorijának nevezhető – pontot tettek a végére, másrészt pedig külön kihangsúlyozták: itt soha nem arra ment ki a játék, hogy a karakterek eljussanak A pontból B-be. Vagyis lényegében az utolsó rész csak egy amolyan „kiszálló pont”, ahol annak tudatában intünk búcsút kedvenc hétköznapi vámpírjaiknak, hogy az ő életük ugyanúgy folytatódik tovább, mint eddig. Hogy erre ráerősítsenek, slusszpoénként egészen meta-irányba mentek el a készítők. Úgyhogy összességében a befejezés nagyon találóra, és a sorozathoz méltóra sikerült.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
