A hétköznapi vámpírok igazából csak átlagosak

Kasszát ugyan nem robbantott, de Taika Watitit egycsapásra feltette a filmvilág térképére a 2015-ben bemutatott Hétköznapi vámpírok. A rendező mellett a stúdiók magában az alapötletben (hogyan boldogulnának a vámpírok, vérfarkasok modern világunkban?) is meglátták a fantáziát, ennek köszönhetően készült már egy meglehetősen halovány új-zélandi spinoff-széria (Wellington Paranormal), Waititi írótársával, Jemaine Clementtel dolgozik a vérfarkasokra fókuszáló alkotáson, idén tavasszal pedig az FX csatornán debütált az Amerikában játszódó sorozatváltozat.

Az inkompetens Mulder és Scully kalandjai

Különösképpen is adta magát ez a feldolgozás, hiszen egyrészt a tengerentúli közönség jelentős része nem is találkozott a filmmel, másrészt az alkotás egymás mögé hegesztett szitkom-epizódokra emlékeztető szerkesztése talán eleve a sorozatformátumot követelte volna meg. És mivel Clement és Waititi is beszállt a „remake” elkészítésébe, minden adott volt, hogy továbbfejlesszék, még jobban kibontsák ötleteiket. Az új What We Do in the Shadows azonban pont ezzel marad adós, noha a végeredmény ettől függetlenül egészen nézhető és kellemes.

Az első epizódnak még megbocsátható, hogy kis kiegészítésekkel tulajdonképpen tényleg csak egy remake, hiszen az amerikai nézőket is meg kell ismertetni a modern világban botladozó vámpírok koncepciójával. Azonban a 21. század és az archaikus mesebeli lények konfliktusában láthatóan nincs több annál, mint amit már az eredeti rövidfilm is kidolgozott, csak Waititi és Clement az egész estés változatban még ügyesen palástolták, hogy legjobb igyekezetük ellenére sem voltak képesek megtalálni azt a receptet, amely hosszú távon működtethetné a „hétköznapi vámpírok”-koncepcióját.  A sorozatban viszont már kilóg a lóláb, hogy hiányoznak a hosszú távon is életképes helyzet- és jellemkomikumok, ennek megfelelően az epizódok, sőt az egyes történetszálak színvonala is igen hullámzó, és jórészt attól függ, hogy éppen milyen lábbal kelt fel az írógárda. A What We Do in the Shadows látványosan nem tudja eldönteni, hogy egy lezárt részeket tartalmazó epizodikus, vagy egy tízrészes narratívát elmesélő szérializált mű akar-e lenni. Megpendít, majd hirtelen elvarr, vagy éppen elfelejt és elővesz átívelő szálakat, máskor viszont éppen különálló, kerek sztorikat dolgoz fel az epizódokban.

Ugyanakkor egyik formátumról sem jelenthető ki, hogy jobban állna a sorozatnak, ugyanis tulajdonképpen mindkettőnek a fantáziátlanság a fő rákfenéje. Akár nagyobb történetet, akár egyszerűbb gegeket kell írni, Waititi és Clement kénytelen ugyanarra a kézenfekvő és meglehetősen limitált eszköztárra építkezni: a vámpírok mitikus tulajdonságaira, szexuális túlfűtöttségére, valamint arra az igen hamar kifáradó toposzra, hogy többszáz éves lényként nem tudnak mit kezdeni a civilizáció vívmányaival és a modern viselkedési szabályokkal. Az új szereplők sem teremtenek más dinamikát a filmváltozatban látottakhoz képest (a legnagyobb különbség, hogy ezúttal egy nő a harmadik fő karakter), úgyhogy a What We Do in The Shadows minduntalan beragad, amint nem tud tovább hivatkozni a popkultúrában élő vámpírképre.

De nem arról van szó, hogy az alkotók ne akartak volna változtatni a bevált formulán. Akad egy-két szellemes frissítés például  az „energiavámpír” Colin Robinson karaktere vagy az elátkozott kalap által okozott bonyodalmak (de jellemző, hogy előbbire az évad vége felé már alig képes poénokat építeni a sorozat). A szériának tehát mindenképpen akadnak jó pillanatai, és még a legfantáziátlanabb szakaszaiban is életben tartja a filmből átmentett stílus jópofasága. Így az összkép is sokkal színvonalasabb, mint a saját formátumába mindössze hat rész alatt belefásuló Wellington Paranormal esetében, és ha sziporkázó klasszikus helyett csak a kellemes háttérzajt keressük benne, végeredményben csalódni sem fogunk.

Mindenesetre a What We Do in the Shadows-t legjobban a hetedik rész kényszeredett kikacsintásokkal teli cameo-áradata jellemzi, hiszen ha egy sorozat hat epizódot követően csak féltucat világsztárral és egy rakás popkulturális utalással tud érdekes maradni, akkor ott nagy baj van. Lehet, hogy az összkép nem béna, nem nézhetetlen, de igazából csak egy hajszál választja el a teljes befásulástól és a kudarcba fulladástól.