Carl Hiaasen azonos című regénye alapján készült az Apple TV krimivígjáték-sorozata, a Rossz majom, amely minden lehetséges klisét és sztereotípiát felvonultat, de ezt egészen szórakoztatóan teszi. Évadkritika.
A Rossz majom főszereplője, Andrew Yancy (Vince Vaughn) egy floridai kisváros felfüggesztett nyomozója, akit megkérnek, hogy szabaduljon meg egy levágott kartól, amit a tengerből halásztak ki – ugyanis a helyi seriff nem akar foglalkozni az üggyel. Ő azonban természetéből fakadóan képtelen ejteni az esetet, és a miami hullaházban dolgozó Rosa Campesino (Natalie Martinez) segítségével elkezd nyomozni, nem is sejtve, hogy micsoda darázsfészekbe tenyerel bele.
Röviden úgy lehetne jellemezni a Rossz majom sorozatot, hogy ez a tökéletes példa arra, amikor egy történet a megfelelő tálalással egy klisékből és sztereotípiákból építkezve is nagyon szórakoztató tud lenni.
Ami Yancy karakterét illeti, ő tipikus detektív antihős, akinek a magánélete romokban, rendszerint próbára teszi a környezetében lévőket, mindenekelőtt pedig nagyon erős az igazságérzete, ami viszont leginkább bajba sodorja. De rendeltetésszerűen megjelenik mellette egy nő is, akivel boldog lehetne, ha képes lenne változni. Hasonlóan klisés alak a gazdag ingatlanos vállalkozó főgonosz, akit valójában a cicababa nője irányít. Ahogy a különféle nemzetiségeket és közösségeket is sztereotip figurák képviselik: a trópusi szigeten megjelenik a „boszorkány” és a korrupt zsaruk, az orosz karakternek természetesen van kapcsolata a maffiával, a latin-amerikai anyuka kotnyeleskedik, satöbbi.
Ezek a szokványos, és többnyire zakkant és különc, szinte karikatúraszerű karakterek mégis működnek, ami részben a színészeknek, részben pedig a remekül megírt párbeszédeknek köszönhető.
Vince Vaughn telitalálat volt Yancy szerepére, a kisujjából rázza ki a nagydumás detektív figuráját. A szájába adott szövegek pedig azért zseniálisak, mert úgy tudnak csattanósok lenni, hogy közben improvizáltnak is tűnnek. Emiatt feltétlenül dicséretet érdemel a forgatókönyv, hiszen az ilyesmi ritka: a jó beszélőkéjű karaktereknek többnyire olyan elmés riposztjaik vannak, amikről nehéz elképzelni, hogy hétköznapi beszélgetésben bárkinek eszébe jutnának. A szereplők közül érdemes még kiemelni Meredith Hagnert – aki zseniálisan játssza az egyik pillanatban cukiskodó, a másikban zakkant szociopata gazdag feleséget –, valamint Jodie Turner-Smith-t, akinek az alakításában egy kifejezetten érdekes karakter lett a „Sárkánykirálynő”.
A Rossz majom figuráihoz hasonlóan a története se tartogat újdonságot vagy érdekességet, de ennek ellenére is élvezetes.
Folyamatosan pörög a cselekmény, nincsenek üresjáratoküres járatok, és bár akad egy-két kiszámítható fordulat, bőven tartogat meglepetéseket is a sztori. Sokat hozzáad az elbeszélés módja is: a jópofa narráció, és a dokumentumfilmszerű kamerakezelés, amik együtt olyan hatást keltenek, mintha személyesen vezetnének végig minket az eseménysoron. Egyedül a befejezés lett némileg csalódást keltő. Egyrészt mert a központi karakteren minimális jellemfejlődés sem vehető észre – ami visszatérő probléma az antihősük valamely személyiséghibájára építő történetekben, gondoljunk például a Bojack Horseman sorozatra. Másrészt a végkifejletben gyakorlatilag semmi szerepe nincs a főszereplőknek, így nézőként némi hiányérzetünk lehet. Ez a lezárás egy komor hangvételű, realisztikus szériához remekül illene, de egy ilyen könnyed, a misztikummal is kacérkodó történet végén azért furcsán hat.
Egy remek sorozatot nem könnyű jól és hatásosan befejezni, a Rossz majom esetében sajnos nem is sikerült, viszont az összképen ez sem sokat ront: még ezzel együtt is az év egyik legszórakoztatóbb szériája.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.