Kíméletlen, nyomasztó, félelmetes és zavarba ejtő. A hó társadalma az elmúlt évek leghatásosabb katasztrófa/túlélő filmje, miközben – öntudatlanul is – érdekes kérdéseket vet fel az önnön létjogosultságáról.
1972. október harmadikán az uruguayi légierő 571-es számú, Chilébe tartó repülőgépe, a kezdő pilóta hibájából hegynek ütközött. Mind a két szárnyát elveszítve, kettészakadva lezuhant. A gépen negyven utas (köztük az Old Christians rögbi csapat tagjai) és a személyzet öt tagja tartózkodott, akik közül heten a zuhanás során vesztették életüket. Noha a hatóságok szinte azonnal elkezdték az elveszett járat felkutatását, a rossz időjárási viszonyokra hivatkozva nyolc nap után felfüggesztették azt. A tragédia minden idők talán legismertebb légi katasztrófája.
Az esetről számos könyv, illetve tévés és filmes feldolgozás készült (ezek közül a legismertebb az 1993-as Életben maradtak). Az egyaránt andoki tragédiának és az Andok csodájának is nevezett esemény nem véletlenül foglalkoztatja már bő ötven éve a közvéleményt, ugyanis nem egy szimpla repülőszerencsétlenségről van szó. Az eset igazi, megdöbbentő pikantériája az, hogy a havas pokol fogságából, hetven nap múlva végül megmenekülő 16 ember egyetlen dolognak köszönheti a túlélését. Egyéb élelmiszer forrás hiányában kénytelenek voltak megenni a balesetben, hidegben, éhségben vagy végkimerülésben elhunyt társaik tetemét. Élni akarás a totális kilátástalanságban. Erről a küzdelemről szól Pablo Vierci újságíró 2008-as könyve, A hó társadalma (La sociedad de la nieve).
Vierci elbeszélésnek érdekessége – ami kiemeli a téma számos feldolgozása közül – a személyesebb, bensőségesebb hangvétel. Az író ugyanis mindegyik túlélővel – akik iskolatársai voltak – készített interjút. Így a könyv nem csupán az események tényszerű bemutatására vállalkozik, de azt is megmutathatja, hogy mi zajlott a fejekben. Hogy élték meg a túlélhetetlent. J.A. Bayona (Az árvaház, Jurassic World: Bukott birodalom), a Netflix forgalmazásában megjelenő filmváltozatában ez az aspektus sajnos csak nyomokban jelenik meg.
Bayona ugyanis kissé elveszik a rengeteg, külsőre sokszor zavaróan hasonlító karakter között. Ugyan Numa Turcatti (Enzo Vogrincic) személyében kinevez egy kvázi-főszereplőt, ám az ő narrációja is néha kissé fölöslegesnek, túlmagyarázónak érződik. Bár a film színészileg sem gyengébb, mint audiovizuális aspektusaiban, csak éppen a karaktereknek nem jut elég hely kibontakozni. A túlnyomó többségüket csupán felületesen ismerjük meg. Emiatt a feszültség is inkább csak ösztöni szinten működik – nem a konkrét karakterekért aggódunk, szorítunk, hanem bárkiért, aki ilyen helyzetbe kerül. Így pedig A hó társadalma nem tud igazán olyan tematikai vagy tartalmai újdonsággal szolgálni, amit a téma korábbi feldolgozásaiban (vagy hasonló jellegű filmekben) ne láttunk volna.
Pedig lett volna egy újszerű, érdekes megközelítés a témában, ami a korábbi filmből is kimaradt. Mert, az igazán érdekes, társadalomkritikus felvetés nem feltétlenül csak az, hogy „szabad-e a túlélés érdekében emberhúst enni”. Legalább ilyen izgalmas az is, hogy mi történik a tabu áthágása után. Hogy miként reagál a közvélemény, amikor szembesül azzal, hogy mit kellett a túlélésért megtenniük a hősként ünnepelt visszatérőknek. Azonban Bayona filmje sajnos még ezelőtt a konfliktus előtt véget ér, és megelégszik csupán a hó fogságában lezajló események bemutatásával.
A hó társadalma ezen a téren azonban kétségkívül elképesztően hatásos, technikai megvalósításában pedig kifogástalan.
Sőt! A zuhanás és az azt követő éjszaka messze az elmúlt év leginkább gyomorszorító, nyomasztó és letaglózó negyed órája. A kilátástalan rettenet páratlanul döbbenetes erejű ábrázolása. Bayona feszült rendezése kendőzetlenül jeleníti meg azt a számunkra felfoghatatlan és elképzelhetetlen pillanatot, amikor látod, hogy társaid, barátaid zuhannak ki mellőled a halálba. A hó társadalma papíron lehet, hogy katasztrófafilm és dráma, ám valójában az év legerősebb horrorfilmje.
A történések borzalmai mellé erős kontrasztot képeznek az eredeti helyszínekről készült gyönyörű felvételek. Az Andok lélegzetelállító hegycsúcsairól készült nagytotálok láttán szinte azonnal indulnánk síelni. Ám a film azonnal le is beszél minket erről, amikor kendőzetlen szikársággal eszünkbe vési: ezek a gyönyörű, hófödte hegyormok nem egy síparadicsom részei. Ez a kíméletlen, jeges pokol.
Noha Bayona számos hollywoodi zsánerelemet használ – narráció, könnyfakasztó montázs a túlélőkről –, mégis végig sikerül elkerülnie, hogy álságos giccsbe vagy ízléstelenül hatásvadász undorkeltésbe fusson. Ám annak ellenére, hogy igyekszik a lehető legtiszteletteljesebb módon nyúlni a témához, az eredmény sokszor egészen zavarba ejtő.
„Biztos, hogy szabad nekem ezt, a kanapém kényelméből, nachost majszolva néznem?”
A hó társadalma filmes aspektusaiban ugyanis remekül néz ki. Ahogyan Michael Giacchino zenei aláfestése is káprázatos. Ám, hiába a műfaji filmes fogások: az egész túlságosan is valóságos. Már csak azért is, mert a film a lehető legpontosabban igyekszik rekonstruálni a történteket. Mindez persze alapvető pozitívumként fogható fel egy ilyen filmnél. Ám épp emiatt nagyon nehéz elvonatkoztatni. Folyamatosan ott visszhangzik a fejünkben, hogy ezek valódi emberi tragédiák, amit mi kikapcsolodásként nézzünk épp. Így pedig felmerül a kérdés, hogy mi volt a cél? Mit ad nekünk A hó társadalma? Hiszen épp a címben sejtetett társadalomkritikai aspektusok hiányoznak belőle. Bayona rendezett egy gyönyörű, ám megterhelő filmet a túlélésről, az élni akarásról és az emberi akarat erejéről. Ám igazán semmi újat nem mutat vagy mond ezekről. Olyat sem nagyon, amihez mindenképpen ezt a valós – sokszor, sok formában feldolgozott – történetet kellett volna elővenni.
Az Old Christians csapat tragédiája leírhatatlanul szörnyűséges, de valójában egy baleset, aminek nincs igazi tanulsága. Nincs benne gonosztevő, nem mutat rá valamiféle nagyobb társadalmi igazságtalanságra, nem leplez le semmit. Ez nem a holokauszt (vagy bármelyik egyéb népirtást), aminek emlékét kötelességünk megőrizni, hátha úgy elkerülhető a megismétlődése. Bayona filmje bár itt-ott próbálkozik, de nagyon az emberi természetről sem szolgál izgalmasabb állításokkal. Ezeknek a fényében pedig nehéz nem arra gondolni, hogy azért készült el most, mert egy ismert és a kannibalizmus hívó szavával a mai napig jól eladható sztori.
Bayona egy tehetséges rendező, ahogyan a stáb többi tagja is láthatóan jól ért a dolgához. A hó társadalma egy igényes film. Kerüli az otromba hatásvadászatot. Bayona az elmondások alapján maga akarta megfilmesíteni a könyvet. Nem csak engedélyt kért a túlélők családjától, de sok órányi interjút is rögzített velük a hitelesség kedvéért.
A hó társadalma pedig egy hiteles, feszült, látványos és torokszorító film. A zavarba ejtő morális dilemmáim pedig lehet, hogy csak azért merülnek fel, mert mindezt éppen a Netflixen – aki ez esetben csak forgalmazó, nem gyártó – talált helyet. Ahol már nem először láttuk, hogy miként redukálódik a legsúlyosabb tragédia is heti „szórakoztató” kontenté. Amit mindenki megnéz, mert ajánlja az algoritmus és jó híre van. Péntek esti borzongás az egész családnak! Így tulajdonképpen az sem baj, ha a készítők semmilyen általános érvényű tartalommal nem töltik meg a filmet, mert mielőtt lemegy a stáblista már kattinthatunk is Ricky Gervais új standupjára, aki az azonnal elinduló ajánlóban frappánsan le is vonja a tanulságot: „Persze mindez nagyon szomorú, de előbb-utóbb úgyis mind meghalunk.”
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
