Hiron Ennes debütáló regénye, a Pióca sorra zsebeli be a külföldi könyves elismeréseket és díj jelöléseket. Részben nem is alaptalanul. A szerző rendkívül egyedi nézőpontot választott a történet elmeséléséhez, és tematikailag is kifejezetten rétegzett. Mindehhez pedig egy furcsa, rejtélyes világ és cifra próza társul. A különleges atmoszférájú regény azonban sok helyen inkább ígéretes, mint kimunkált. Épp úgy találkozhatunk érthetetlen aránytalanságokkal, mint időhúzásnak tűnő momentumokkal. Enyhén spoileres könyvkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Pióca
Kevés szerző tudja már első regényével úgy felhívni magára a figyelmet, mint Hiron Ennes. Amellett, hogy sokat dicsért fiatal író, még zenész és orvostanhallgató is, aki aktívan érdeklődik a paraziták, a patológia és a kutyák iránt. A zenélésen kívül mindez meg is látszik első regényén. A Pióca megjelenése után máris felkerült a Goodreads Choice Awards sci-fi listájára, valamint a British Fantasy-díjon bezsebelte a legjobb elsőkönyves szerző díját.
A paraziták csatájáról szóló gótikus sci-fi horrorként jellemzett regény pedig sok esetben igazolja is a körülötte kialakult fokozott érdeklődést.
Ugyanakkor nem minden fenékig jó meleg gazdatest.
HIRDETÉS
A Pióca valamikor a nem tisztázott távoli jövőben, számos világégés és klímakatasztrófa után játszódik. Ennes legmerészebb húzása pedig az, hogy kezdeti narrátorának egy olyan fejlett parazitát tesz, amely évszázadok (ezredek?) óta emberi gazdatesteket állít saját, és az emberiség szolgálatába. A féreg ugyanis egy olyan kaptárelmét hozott létre, amelynek egyes tagjai orvosokként működnek a világ különböző pontjain. Az Intézet néven ismertté vált gyógyítóbrigád titka azonban az emberiség számára nem ismert. Aki pedig közel kerülne a lebuktatásához, arra bizony sanyarú sors vár.
A regény elején megismert gazdatest a Verdira nevű település kastélyába érkezik, ahol egy korábbi gazdatest furcsa halált halt. Önkezével vetett véget életének, ezzel lecsatlakozva a hálózatról – és még a saját szemét is kivájta. Az Intézetben felmerül a gyanú, hogy az eset egy sokkal nagyobb dolog kezdete, és talán az emberi testek birtoklásában vívott harcban sem marad sokáig egyeduralkodó.
Élősködő-e a szimbióta?
A Pióca szövegezése miatt nem egy kifejezetten könnyen és gyorsan fogyasztható olvasmány. Ennes kifejezetten cikornyás megfogalmazásai, futuristán franciás kifejezésekkel kevert nyelvezete elmélyülést és figyelmet kíván.
Világának részleteiről sem bocsátkozik már rögtön az elején hosszas fejtegetésekbe, és kifejezetten lassan, szinte őrjítően enigmatikus módon vázolja fel annak néhány darabját.
Kezdetben a nyelvezet, valamint a helyszín leírásakor sem teljesen egyértelmű, hogy hol is járunk időben. Valamint a nézőpontkarakter kiléte is homályos. A rejtélyes nyitányok kedvelőinek tehát izgalmas terep lehet a Pióca első fele. Elejtett mondatokban, régmúltról szóló regékben sejlik fel csak homályosan Verdira és a környező vidékek, valamint a Föld sorsa. Ez a homályosság azonban a regény végéig jellemző. Ennes egyfajta kihagyásos bizonytalanságban tartja az olvasót, ahol gyakran megkérdőjeleződnek azok a dolgok is, amiket már biztosnak véltünk.
A Pióca legdícséretreméltóbb húzása azonban az Intézet, azaz az élősködő, vagy inkább szimbióta főszereplővé emelése. Enyhén groteszk humorral átszőtt, tárgyilagosan merev megjegyzései különös pikantériát adnak mondatainak. Lényegében egy olyan orvosi, élettani szakzsargont használó külső (bizonyos értelemben mégis belső) narrátorról van szó, aki már évszázadok/ezredek óta él együtt az emberiséggel. Meglátásai és kommentárjai így gyakran szokatlanul biológiai jellegűnek hatnak, miközben kicsit már ő is elkezdte átvenni az emberi érzelmeket. Hiába, a sokéves együttélés hozzánk hasonlóvá tette. Olyannyira, hogy már ő, az intelligens féreg is identitásválságba kerül.
Ez az a másik momentum, ami nagyban meghatározza a Pióca szövegét: az identitás, testi integritás és önrendelkezés kérdésköre.
Mintha a szerző saját személyes vívódásait is mélyen beleágyazta volna a regénybe. A regény horrorjellege is inkább innen fakad, semmint, hogy rémületkeltő vagy zsigerien félelmetes lenne. Habár a Pióca helyenként elég gusztustalan, a hangulatteremtésében nem a félelemkeltésen van a hangsúly. Az identitáshorror viszont mindennél erősebb: csak Ennes nem tudott maradéktalanul a mélyére hatolni. Mert megvannak ugyan a csattanós mondatai azzal kapcsolatban, hogy vajon egy gazdatesten belül hol kezdődik a parazita elme, és hol az eredeti, de nem sokat foglalkozik a kérdéskörrel.
Kivagyok, ha nem tudom ki vagyok
Bár az Intézet természetesen mindvégig tudatában van annak, hogy az általa birtokba vett testek valójában egyedi létezők, kolonizálólényként ő mégis egyként tekint rájuk. A verdirai kastélyban a báró szolgálatában álló, majd öngyilkosságot elkövető egyed (Stanislas) leválása után döbben rá, hogy valami nem stimmel. Ha a testek önmaguktól kezdenek öntudatra ébredni, az is baj. Ha pedig egy külső erő, mondjuk egy új parazita okozza a leválást, az még nagyobb baj. Mert akkor az azt is jelenti, hogy az Intézet már nem egyeduralkodó – a férgek világában is meg kell küzdenie a pozíciójára törő parazitával. A létbizonytalanság pedig számára is ugyanolyan kínzó, mint az általa irányított gazdatestei számára.
Ereje gyengülésével pedig Ennes is mintha azt érezte volna, hogy a Pióca jobb, ha itt nézőpontot vált. Ekkor jön a képbe a regény folyamán követett gazdatest. A könyv első fele után a parazita nézőpontja fokozatosan helyeződik át a fiatal női test eredeti személyiségének (Simone) irányításába, hogy a végére teljesen átadja azt. Sokkal érdekesebb viszont az identitásprobléma a sztori második felében, ahol a kastély mindenesfiúja, Émile kerül a reflektorfénybe.
Ez azonban egy olyan furcsa ugrást is magával hoz, hogy a kezdetben felépített konfliktus szinte semmivé válik, és egy teljesen más narratíva veszi át az uralmat.
Itt nagyobb szerep jut Simone és Émile kapcsolatának és múltjának kifejtésére. Az identitásproblémák és múltban gyökerező személyiségformáló erők kifejtése ekkora a legerősebb. Viszont furcsán megborítják a regény addigi cselekményét. Háttérbe kerül a paraziták csatája, és a múlt fejtegetése hosszas mesélésekben bontakozik ki. A menekülésjelenet pedig a korábbi akciójelenetekhez képest eléggé önismétlő és laposka. A fókuszváltással együtt pedig nem is igen talál vissza a korábbi magávalragadó hangulatához. Hogy maga a Pióca is identitásválságtól szenvedne, az azért túlzás. Azonban, hogy kicsit sokat akart egyszerre, amellett már lehetne érvelni.
Verdikt
A Pióca egy különleges debütáló regény, a szó pozitív és negatívabb értelmében is.
Nézőpontja, és a lassan, a regény végére is jobbára csak homályosan kibomló világkép értelmében pozitív. Főleg a rejtélyességet, kihagyásokat élvező olvasók számára. Akciójelentből is tartalmaz egy nagyobb (a másik parazita felfedezése) és több kisebb emlékezetes momentumot, de a szerző nem ezen a téren bizonyul a legerősebbnek.
Ennes írói stílusa amennyire eredeti, annyira nehezen befogadható is. Prózája minden finomsága és következetessége ellenére is képes túlságosan idegenként hatni. Valamint látszólag túl sok időt és oldalt szán feleslegesnek látszó dolgokra, miközben a világával és témáival kapcsolatos valóban érdekes gondolatait csak enigmatikusan fogalmazza meg. A frusztráció okozása pedig akár tudatos, akár tudattalan cél, de rányomhatja bélyegét az olvasási élményre. Mindenesetre Hiron Ennes egy olyan szerző, akinek a munkásságát érdemes figyelemmel követni a jövőben, mert valóban egyedi hangvételű író. A Pióca viszont leginkább az ínyencségekre fogékony olvasóknak ajánlott.
