Szórakoztatóan véres X-Men antitézis faszfixációval, a végén extremizmussal – The Boys: Gen V kritika

Nem győzöm ismételni azt, hogyha volt valami, amiben ez a mindent leuraló, színvonalban egyre csökkentő szuperhőstrend érdemben kiteljesedett, az a The Boys. Amellett, hogy a maga, sokszor már az öncélúság határát súroló erőszakossága, groteszksége és polgárpukkasztó hatásvadászata, nyerssége, egyenessége amúgy is jól esik ebben a gyáva, biztonsági játékot inkább játszó műfajban, még kortárs társadalmi szatírának is tökéletesen megfelel. No, ugyan nem beszél mindenről is, inkább a vállalati tokenizmust, illetve az exhibicionizmusból, önigazoló és sokszor önző jóemberkedésből meg a rá adott, szintén a valóságot aluldimenzionáló, bornírt és jobb szó híján félkegyelmű válaszokból kisarjadó kulturkampfot marja, de ez azt hiszem pont elég, hiszen egyre inkább lesz a szatírája valóság. De nem csak ezért szeretjük!

Izgalmasan csavaros, okos történetépítése és szerethető, pompásan árnyalt antihősei könnyedén túrja be az elmúlt évtized legjobb produktumai közé a The Boyst. Talán így néz ki az, amikor egy ötletekkel, elképzeléssel teli, stílussal megáldott alkotónak azt mondja az adott stúdió, hogy akkor csinálj, amit jónak látsz. Kripke pedig csinálja, amit szeretne, mi meg évadról évadra jónak látjuk, és várjuk, hová tudja ezt még esetleg fokozni, de minimum úgy vinni tovább, hogy ne vesszen a lendület és az él. A léc persze a The Boysnál is rezeg, de eddig sikere töretlen.

Ez természetesen odavezetett, amit apró részleteiben a sorozat is gúnyol: franchise-osításhoz. Megjelent egy kevésbé érdekes rajzfilm antológiasorozat, idén ősszel (2023) pedig debütált az első spin-off is: a Z generációra mutogatni kívánó Gen V is. A sorozattól túlságosan nem vártam sokat, mivel egyrészt egy hasonló koncepcióval működő epizódja már volt az említett rajzfilmsorozatnak (nem volt túl izgalmas), másrészt erőst kételkedtem abban, hogy egyáltalán sikerül-e Kripkének még egy olyan brillírozó castingot összehozni, mint az általam folyamatosan mélytorkozott anyasorozat, illetve sikerül-e újra összedobnia egy hasonlóan izgalmas sztorit. Sajnos igazam lett, nem sikerült. A Gen V nem lett olyan jó, de így is elégedett vagyok. És akkor most hagyom abba (egy kicsit) a The Boys felszopását és kezdek a sorozatról beszélni.  Persze csak a szinopszis után.

Richard Brinkerhoff magániskolája tehetséges fiatal Vought termékeknek

Jó, az Charles Xavier hasonlat ott bukik meg, hogy a Godolkin nem magániskola, hanem (magán)egyetem, Richard Brinkerhoff meg csak vezetője a sorozat központi helyszínéül szolgáló intézetnek, ami valójában a Voughté. De azért remélem értékelitek az erőfeszítést. A Godolkin egy igazi szupi nevelde, ahol a diákok megtanulhatják, hogyan kell bűnüldözni, háttérirányítani, meg makulátlan brandet és imázst építeni jövendőbeli szuperhősként. Az iskola célja az, hogy tanulói már fiatalkorukra is hasznos vállalati eszközként és eladható termékként gondoljanak magukra. Ezt a felfogást edzi a belső népszerűségi index is, aminek a csúcsán elhelyezkedők talán helyet kaphatnak a hetek között, ha esetleg egy tag mondjuk éppen Butcher áldásos munkájának következményeképpen kiesik vagy a pixisből, vagy az életből.

Az intézet hatalmas lehetőség azon szülők gyermekeinek, akiket csecsemőkorukban a Vought a V szérummal kezelt. Nagy öröm is lehet a bejutás azoknak az anyukáknak és apukáknak, akiket véletlenül nem nyírt ki a csemete akkor, amikor éppen manifesztálódott az ereje. Ilyen szerencsétlen helyzetbe került viszont a sorozat központi karaktere, Marie Moreau, akinek a hemokinézis jut (vérmanipuláció) és már az első menstruációs vérével torkon lövi az anyját, majd az anyja vérét akaratlanul szilánkokká alakítva ementálit csinál az apjából. Marie az árva és közveszélyes szupiknak szánt árvaházból jut be ebbe a csodálatos intézménybe. Ott megpróbálna maradni, elérni valamit, barátok szerezni. Megismerkedik szobatársával, a közösségi médiában Little Cricketként (Kis Tücsök) futó, mini állatokkal birkózó kontentkészítő Emmával, és persze az egyetem elit klikjét képező, népszerűségi index csúcsán lévő bagázzsal, Luke-kal a potenciális Hetek jelölttel, André-val, Jordanekkel (merthogy nemváltó), illetve Cate-tel. Marie nagyon szívesen törekedne a jó egyetemista életre, de hát első körben az elit kör bulizik egy akkorát, hogy majdnem meghal egy halandó, akit éppen hogy csak meg tud menteni. Emiatt Brinkerhoff, védve az egyetem sikeres tagjait, bűnbakként őt akarja kicsapni. Második körben pedig Luke gőzöl be, öli meg Brinkerhoffot, majd kis küzdelem után robbantja fel saját erejével magát. Bár, Marie-t, mint az iskola védelmezőjét és ebből eredő potenciális médiasztárt nem rúgják ki a Godolkinról, Marie és az említett felső diákkör nem hagyja annyiba Luke öngyilkosságának okát: az intézet alatt üzemelő titkos labort, ahol Luke öcssét is fogva tartják. Ebből aztán olyan konfliktus kerekedik, hogy a szupi diákok teljesen átmennek rasszistába.

A Gen V nem üti a The Boyst, de azért megállja a helyét önmagában is

Ebben a nagy univerzumépítő kreatív görcsben öröm olyan, az adott tartalmi kozmoszhoz tartozó darabot látni, amin nem szőrös anyajegyként csüng az anyatartalom. A Gen V tökéletesen érthető azok számára is, akik nem nézték a The Boyst. Általános, a fősorozattól független, kontextusbeli utalások vannak benne csupán, nagy előnyére igyekszik saját arculatot építeni, amennyire csak lehet.

Maga a koncepció az említett Marvel magániskolájának (X-Men) egy antitézise, mivel itt a diákok nem azt tanulják, hogy mivel lehetnek maguk és a társadalom hasznára, hanem azt, hogy hogyan szolgálhatják a vállalat érdekeit.

A sorozat jellemábrázolás és karakterizálás szempontjából egészen egybefonódik azzal a szatirikus Z generáció megjelenítéssel és a már említett céges tokenizmussal, amit már említettem. A diákok itt termékek, akiket nem csupán a Vought akar eladni, de sokszor a saját szüleik is a Voughtnak. Jól ragadja meg azt, ahogy a vállalati pénz, a szülői elvárás és közösségi média nagy szingularitása tartalmat és produktumot csinál az említett generáció egyre több tagjából sokszor úgy, hogy egyik „termék” termeli ki a másik „terméket”. Minden kontent és mindenki kontent gyártó alapon. Ebbe fonódik kissé sekélyesen, de azért elegánsan az említett generáció egzisztenciális krízise, útkeresése, meg nem értettsége, amiről nagyon sokat lehetett volna beszélni, de nem tette a sorozat. Mindent egybevetve Kripkéék ismét jót csinálnak a Gen V-vel, de nem nagyon jól. Talán azért is, mert nem akarnak egy hasonlóan jó, vagy jobb sorozatot az egyre erősebb brandet képviselő The Boysnál.

Az anyasorozat egyik nagy pozitívuma, hogy zászlók helyett a középső ujját lengeti a kultúrháborúban résztvevőknek és módszereiknek. Azonban a Gen V ebben nem igazán produkál sem olyan erőset, sem olyan marót, mint az anyasorozat.

Nincs benne vitriol, nincs megfelelő lendülete. A Gen V-ben sincs értelmetlen, céltalan poén, de a cél és az üzenet kicsit elsikkad az akár polgárpukkasztó nyers pillanatok mellett, amivel mondani is akar valamit. Ilyen például az évad kapcsolata a fütykössel, amit én faszfixációnak hívnék. Csinálnak itt mindent a pénisszel: kis és nagyközelikben megmásszák, megütik, felrobbantják. Fájdalmasan szórakoztató nézni, de teljesen elterelik a figyelmet arról, amikor éppen egy komoly generációs problémára mutat rá a széria. Mint például fiatalkorúak klikkesedéséből adód megfelelési kényszer és az ebből jövő szeretetért és figyelemért bevállalósdi, vagy az egyetemi szedálós nemi erőszak. Félreértés ne essék, a pöcsfelrobbantás egy igazságszolgáltatása például az erőszaknak. Az is egyfajta igazságszolgáltatás, hogy az egyetemi elithez tartozó szépfiú megkéri a zsugorodni tudó lányt, hogy menjen már össze és csimpaszkodjon fel a pélóra, majd nevezze azt a világ legnagyobb péniszének, csak ezek éppen annyira groteszkek, hogy azon már nem gondolkodunk onnantól, hogy minek is szolgáltat ez igazságot. Sajnos a Gen V nem ágyaz meg ezeknek olyan jól, mint az anyasorozat.

A faszrobbantás pedig csak egy csínye a Gen V erőszakosságának, ugyanis ez a sorozat is igazán véres, sokszor exploitation film jelleggel. A készítők ebben a tekintetben is egyszerre akartak adni valami gusztustalant, ugyanakkor groteszket is, igaz, a nagy testrészletépős mészárlást már csak bábokkal vállalták be. Ennek vagy az az oka, hogy stilizálni szerettek volna, vagy pont nem volt már büdzsé művérre meg műbélre, élethű koponyára meg gerincről csüngő hússal.

Visszakanyarodva, a Gen V kifejezetten elmésen és ötletesen reflektál a karakterein keresztül a valóságra. Kis Tücsök Emma képessége például úgy működik, hogy minél kevesebb a kalória a szervezetében, annál kisebb. Annak érdekében, hogy az interneten elérést, nézettséget és vele együtt népszerűséget gyűjtsön, folyamatosan hánytatnia kell magát. Tökéletes és roppant elegáns allegória a tesképzavaros influenszerekre, akik önmagukat sanyargatva tesznek meg mindent a követőbázis duzzasztásáért. Ez a sorozat mutatja be legkreatívabban, hogy miért és kikre használnák az eredetileg többes szám harmadik személyű „They” névelőt egy személyre (non-binárisokra egészen pontosan), hiszen Jordan egyszerre nő is és férfi is, mikor melyik verziójára van szüksége akár szuperképességet illetően – ugyanis mindkét verziója egyedi képességgel rendelkezik.

Érdemes hozzátenni, hogy a történetépítés és a rá adott idő keresztmetszetéből érthető, hogy a sorozat nem vesézi ki az összes kínját a Z gennek. El kell mesélnie a Godolkin egyetem bukását, helyzetbe kell állítani a főhősöket és be kell csatornáznia őket a The Boysba úgy, hogy közben az anyasorozat társadalmi kritikájára is rá tudjon csatlakozni. Az univerzumot építeni kell. Éppen ezért az évad felétől már hagyják a generációs nyűgöt és a „ki a szupi egy nem halandóhoz képest?” kérdést homelanderi übermenschég irányába kezdi el vezetni a közben egyre több erőszakos túlkapással, manipulációval operáló történetet. A The Boysban is bemutatott szupi szabályozó politikai irány az egyetem belső titkainak leleplezésével egyre inkább kibontja az extremizmust. A 2000-es években született fiatalkorúinak problémájáról átvált a vélt vagy valós elnyomottságból kisarjadó gőgre és felsőbbrendűség érzésére.

A hajó orrát ebbe az irányba állítva a sztori kiváló  léptékben fokozza Kripke és író társai a cselekményt az évad végkifejletéig. A Luke öngyilkossága okán verbuválódott sorsközösség egyre inkább ráébred arra, hogy a Vought által indított, egyetemnek gúnyolt termékképző egy minden irányból romlott, képmutató fészek, ahol minden diák voltaképpen vállalati tulajdon és használati tárgy. Közben fokozatosan szembesülniük kell azzal is, hogy ebben a projektben senki sem ártatlan, még a szülők sem. Ebben a környezetben Marie és a többiek kifejezetten szimpatikus karakterek számos szerethető pillanattal. Könnyedén rájuk lehet hangolódni, de olyan ikonikussá, mint „felnőtt” kollégáik, sajnos nem tudnak válni, pedig karakterdrámáik szintén mélyek, árnyalatai kellemesen emberiek és érdekesek. Pedig a Marie-t alakító Jaz Sinclair (A Netflixes Sabrina-sorozatból ismerhetjük) kiváló, egyetemben a másik, szintén Sabrinából érkező, Andrét játszó Chance Perdomóval. Igaz, a karakterdrámáik nem olyan mélyek, nem olyan kontúrozottak, de nem statikus szereplők vagy kevésbé árnyaltak. Mindenesetre a dráma működik a sorozatban, csak nem nem impulzusgazdag.

Verdikt

A Gen V ugyan nem egy The Boys, de egy újabb, minőségben és tartalomban nagyszerű Amazon Prime szuperhőssorozat. Karaktereivel és cselekményével isteni adaléka a méltán népszerű anyasorozatnak, s annak ellenére, hogy spin-off, tökéletesen megállja a helyét önmagában is. Ugyan hősei nem váltak olyan ikonikussá, mint Butcher vagy Homelander, de mindenképpen érdemes követni őket.