Ha Agatha Christie a királynő a detektívtörténet birodalmában, úgy John Dickson Carr lehetne a miniszterelnök – legalábbis így vélekedik róla Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című, a krimi történetéről szóló, 1979-ben megjelent könyvében. És valóban: Carr a “Golden Age”-éra egyik legkiemelkedőbb krimiírója volt, lenyűgöző detektívkarakterek megteremtője, és a bezárt szobákban elkövetett gyilkosságok egyik legzseniálisabb megalkotója – akiről azonban méltatlanul megfeledkeztek a krimi könyvek rajongói és kritikusai. Épp ezért nagy öröm, hogy a Multiverzum kiadó új sorozatában megjelenteti Carr regényeit, többek között Az Aranyboszorkát. (x)
HIRDETÉS
HIRDETÉS
John Dickson Carr, az írói álnevek csúcstartója
John Dickson Carr Amerikában született 1906-ban, és itt is hunyt el, 1977-ben. Közben azonban élt Párizsban, majd Angliába költözött. Itt írta meg azokat a történeteket, amelyekben megteremtette a krimiirodalom egyik legérdekesebb és legviccesebb detektívjének, Dr. Gideon Fellnek az alakját. Írásai a saját neve mellett több álnéven is megjelentek: a Carter Dickson, Carr Dickson és Roger Fairbairn írói álneveket használta. Bár amerikai volt, történeteiben a detektívek angolok, és a cselekményt is előszeretettel helyezte angol környezetbe, főképp falvakba és kisvárosokba.
Miközben a tanulmányait végezte, számtalan zseniális író hatott rá, többek között Alexandre Dumas, Robert Louis Stevenson, Sir Arthur Conan Doyle, ahogyan Washington Irving és Edgar Allan Poe misztikummal átszőtt írásai is.
Sőt, Conan Doyle olyannyira hatással volt rá, hogy évekkel később az író legkisebb fiával, Adrian Conan Doyle-lal közösen írt több Sherlock Holmes-sztorit, amelyek 1954-ben jelentek meg egy gyűjteményes kötetben (The Exploits of Sherlock Holmes). A könyv olyan népszerű volt, hogy John Dickson Carrt felkérték, írja meg Conan Doyle életrajzát is. Ez a kötet 1949-ben jelent meg és hatalmas sikert aratott mind az olvasók, mind a kritikusok körében.
HIRDETÉS
Talán meglepő, de Carr kedvelte H. P. Lovecraft történeteit is. Diákként bejárta Párizst, és a hazatérte után született meg az első olyan regénye, amelyben Henri Bencolin, a Sûreté nyomozója jelent meg (It Walks by Night, 1930). A Bencolin-sorozatból 1930-32 között négy regény jelent meg, majd 1937-ben még egy ötödik, egyben az utolsó. 1932-ben feleségül vette Clarice Clevest, és miatta 1933-ban Angliába költözött. Ekkor kezdődött a legtermékenyebb időszaka, amikor számtalan regényt és novellát írt, a legtöbbet Dr. Gideon Fellről, akit a G. K Chesterton által kitalált detektív, Brown atya ihletett.
Írt rádiójátékokat, drámákat a BBC számára és forgatókönyveket, még a II. világháború alatt is a BBC rádió számára írt, misztikus és propagandasztorikat. Több könyvéből forgattak filmet vagy tévésorozatot, például a BBC 1956-ban March ezredes nyomozásairól, amelyben a rémfilmjeiről ismert Boris Karloff alakította az ezredest. Ekkoriban jelentek meg, Carter Dickson álnév alatt azok a könyvek is, amelyekben Sir Henry Merrivale nyomozott. Sőt, egy időben sokan azt feltételezték Carr-ról, hogy a P. G. Wodehouse álnevet is ő használja, és ő írja azokat a szórakoztató regényeket, amelyek Jeeves, a karót nyelt komornyik és bénácska ura, Bertie Wooster társaságbeli kalandjairól szólnak (ezekből nálunk is több megjelent, pl. a Folytassa, Jeeves!).
1948-ban John Dickson Carr a feleségével együtt az Egyesült Államokba költözött. Írói korszakának utolsó periódusában detektívtörténetei öszefonódtak történelmi rejtélyekkel. Élete utolsó éveiben többször is költözött Amerikán belül, míg végül Greenville-ben (Dél-Karolinában) telepedett le. 1963 tavaszán agyvérzést kapott, a fél oldalára lebénult, de ettől függetlenül írt tovább, fél kézzel: egy krimikről szóló rovatot vezetett az Ellery Queen’s Mistery Magazine-ban. Greenville-ben érte a halál 1977 februárjában.
1950-ben a Sir Arthur Conan Doyle-ról írt könyvéért megkapta a Mystery Writers of America elnevezésű díjat, és kétszer kapott Edgar-díjat (amelyet Edgar Allan Poe-ról neveztek el és a legjobb rejtelmes történetek szerzői kaphatták meg). Carr egyike volt annak a két amerikai írónak, akik valaha felvételt nyertek a brit detektívklubba (amelynek alapító tagjai között ott volt Agatha Christie, Dorothy L. Sayers és Orczy Emma bárónő is). A legjobbnak tartott, Carr-ról írt könyv 1995-ben jelent meg, a John Dickson Carr: The Man Who Explained Miracles, a szerzője Douglas G. Green volt.
A “bezárt szobák” rejtélye
Általánosan elmondható Carr történeteiről, hogy írás közben szigorú elvekhez ragaszkodott. Mindig betartotta a fair play szabályait, vagyis mindig minden információt közölt az olvasókkal, amelyekből elvileg megfejthetővé vált az általa kitalált rejtély. Nem használt váratlanul, a semmiből feltűnő szereplőket vagy csodás eseményeket, amelyek segítettek volna megoldani a gyilkosságokat.
Aminek Carr a leginkább a nagymestere volt, az a “bezárt szoba” rejtélye.
A regényeiben a gyilkosságokat gyakran olyan helyiségekben követik el, amelyek úgy be vannak zárva, hogy egyszerűen nem történhetett meg ott és úgy a bűntett, ahogyan mégis megtörtént. És Carr a történet folyamán minden támpontot megad az olvasónak ahhoz, hogy megfejthesse a rejtélyeket. A bezárt szobák rejtélyét alkalmazó történetei annyira zseniálisak voltak, hogy 1981-ben The Hollow Man (1935) c. regényét – amelyben Dr. Fell nyomozott – megválasztották minden idők legjobb “bezárt szobás” történetének. (A regény magyarul is megjelent, 2007-ben, A három koporsó címmel).
A regény külön érdekessége, hogy a 17. fejezetben Dr. Fell kifejezetten az olvasókhoz fordul és előadást tart nekik arról, hogyan gyilkolhatnak meg valakit egy zárt helyiségben, illetve egyéb, lehetetlennek tűnő szituációkról.
Bár a könyveiben időnként olyan elemek is megjelennek, mint a vámpírokra, szellemekre utaló nyomok, vagy az élve eltemetés, a történetek végén, amikor a detektív választ ad a miértekre és a hogyanra, minden esetben kiderül, hogy a misztikus utalások mögött mindig logikus magyarázat és elvetemült bűnözők rejtőznek.
Izgalmas krimi könyvek fura detektívekkel
Két ismertebb detektívje, Dr. Fell és Henry Merrivale abban hasonlít egymásra, hogy mindketten meglehetősen nagydarab fickók, tipikusan angol karakterek, középkorúak és vidéken élnek. A Fell-sztorikban általában legalább kettő vagy még több bűneset történik, például Carr egyik legjobb – és közben leghumorosabb – regényében, A sorozatos öngyilkosságok esetében is (amit a Multiverzum kiadó szintén újonnan kiadott).
Fell meglehetősen termetes ember, vastag bajusszal, aki állandóan bő köpenyt visel, széles karimájú kalappal, és két botra támaszkodik járás közben. A kora nagyjából ismeretlen, bár egy 1933-as regényben olyasmit mond, hogy még nem túl öreg a rejtélyek kibozogásához. A könyvekből az is kiderül, hogy nős – bár (ahogyan a közkedvelt Colombo hadnagy esetében is) a felesége karaktere annyira nem jelentős, hogy soha nem derül ki, hogy is hívják. Amatőr nyomozó, akit a rendőrség olykor segítségül hív, bár Fell állandóan a rendőrök agyára megy, mert addig nem árulja el, mire vagy kire gyanakszik, míg meg nem fejt minden olyan rejtélyt, ami őt foglalkoztatja az adott ügyben. Fell a legtöbbször olyan ügyekben nyomoz, amelyeknél bezárt helyiségben történt a bűncselekmény, vagy egyszerűen nem történhettek meg úgy a dolgok, ahogyan mégis megtörténtek (lásd feljebb).
Carr kedvelt detektívje annyiban átlagos nyomozó, hogy feltűnik a tetthelyen, mindent megszemlél, mindenkit meghallgat – egy dologban azonban különbözik a más krimi könyvekben megjelenő detektívektől.
Míg Agatha Christie két legismertebb nyomozója, Miss Marple és Poirot kíméletlenül leleplezi a tettest – hiszen a gyilkosnak bűnhődnie kell -, Dr. Fell nem minden esetben tesz így.
Őt sokkal jobban izgatja maga a rejtély, a körülmények, a miért és a hogyan. És előfordulhat az is, ha az áldozat hozzátartozói jobban járnak azzal, hogy a nyomozó nem leplezi le végül a valódi tettest, akkor Dr. Fell így is cselekszik.
A másik nyomozó, Merrivale 1930 és 1950 között huszonkét regényben jelent meg, ezek többsége szintén bezárt szobás vagy lehetetlen bűntett volt. A korai regényekben Carr úgy írja le a nyomozót, mint egy idős embert, aki már közel van a nyugdíjazáshoz. Ügyvéd, aki lovagi címmel rendelkezik, és orvosi diplomája is van. Ezen kívül érdekli a varázslat, a misztikum és a bűnözés története. Carr történeteinek elemzői közül többen is úgy vélték, Merrivale alakját a krimiíró részben Winston Churchillről mintázta. Merrivale az 1934-es The Plague Court c. regényben tűnt fel először, és a könyv a Carter Dickson álnév alatt jelent meg.
Dr. Fell, Henri Bencolin és Sir Henry Merrivale mellett Carr egy negyedik detektívet is megteremtett: March ezredest, aki kilenc novellában szerepelt. A történetek 1938-41 között jelentek meg a Strand magazinban, a Carter Dickson álnév alatt.
Az első Fell-regény, a Hag’s Nook 1933-ban jelent meg, és 1967-ig 23 olyan történet született, amelyben Dr. Fell nyomozott – és amelyek közül többet magyarul is kiadtak.
Carr saját neve alatt öt Henri Bencolin-regény jelent meg, és 23 olyan krimi könyv, amelyben Dr. Gideon Fell nyomozott (1933-67 között). Carter Dicksonként adta ki azokat a krimiket, amelyekben Sir Henry Merrivale szerepelt, összesen huszonkettőt – és Carr legjobb írásai közt tartják számon ezeket –, valamint azokat az elbeszéléseket, amelyekben March ezredes nyomozott. Számtalan olyan novellája is megjelent különböző folyóiratokban, amelyekben a négy nyomozó egyike derített fényt egy bűntényre, és ezeket később gyűjteményes kiadásban adták ki: Dr. Fell, Detective, and Other Stories (1947), The Men Who Explained Miracles (1963).
Carr ezeken kívül írt olyan krimit is, amelynek cselekményét a napóleoni háborúk idejére helyezte (The Bridge of Newgate), és ezt a regényt tartják az egyik legkorábbi misztikus történelmi regénynek. Két regényében pedig (The Devil in Velvet és Fire, Burn!) az időutazás témája is megjelenik.
John Dickson Carr krimi könyvei magyarul
Az író regényei közül többet is kiadtak magyarul, néhányat már a 40-es években, nem sokkal az eredeti megjelenés után. A 70-es években Carr némi megkésett reneszánszát élte nálunk – több története is a Rakéta Regényújság kiadásában jelent meg -, pár története megjelent a 90-es években is, és most a Multiverzum kiadó ismét kiadja a regényeit. Jelenleg Az Aranyboszorka és A sorozatos öngyilkosságok esete jelent meg náluk.
A Dr. Fell-sorozatból egész jól felzárkózhatunk magyarul: Levél a padló alatt (1942), A sorozatos öngyilkosságok esete (1971 és 2023-ban a Multiverzumnál). A gyilkos óra (1976), amelyben Dr. Fell igencsak összekülönbözik – nem először és nem utoljára – a nyomozást vezető Hadley felügyelővel. Holtomiglan holtodiglan (1976), A kísértetek háza (1979), A halott kopogtat (1990), Mutatvány a sötétben (2007) és A három koporsó (2007), amelynek külön érdekessége, hogy magyarországi vámpírokkal riogatják benne a potenciális áldozatokat – persze csak addig, míg Dr. Fell le nem rántja a leplet az álmiszticizmusról. Az Aranyboszorka, Multiverzum kiadó, 2023). .
Az Henri Bencolin-sorozatból egyetlenegy jelent meg magyarul: Gyilkosság a panoptikumban, 1977-ben, míg a Merrivale-krimikből több is: S. M. munkában (1941), Tíz teáscsésze (1941), A júdásablak (1975) és a Fantom a hajón (1991).
Két olyan regénye is megjelent magyarul, amelyek a múltban játszódnak: A kastély titka (1979), amely egy Viktória-korabeli krimi és a London Bridge rejtélye (1976), amely egy 1757-ben játszódó detektívtörténet. A császár burnótszelencéje (1979) pedig egy olyan történet, amelyben Dr. Dermot Kinross pszichológus nyomoz.
Az álmiszticizmus, mágia, misztikum és egyéb bolondságok leleplezése több könyvében is fontos elemként jelenik meg, függetlenül attól, melyik detektív nyomoz az adott bűnügyben.
Ez a motívum talán Az Aranyboszorkában érhető a leginkább tetten, ahol egyenesen az a kérdés merül fel, vajon az évszázadok óta egy család birtokában lévő, mechanikus bábu életre kelhet-e, hogy halomra gyilkolja a ház lakóit.
Mivel az ügyben az igencsak szkeptikus Dr. Fell nyomoz, nagyjából borítékolható a válasz, de a történet bőven ad még ezen túl is okot a fejtörésre és a borzongásra.
Az Aranyboszorka, a misztikus krimi
Az eredetileg 1938-ban megjelent Az Aranyboszorka (eredeti cím: The Crooked Hinge) részben alkalmazza a bezárt szobás rejtélyt – bár ott most csak “majdnem” történik gyilkosság. Mindenesetre megtalálható benne Carr másik megszokott motívuma is: valami ködös miszticizmus, szinte földöntúli körülmény, amiről persze a végén kiderül, hogy szimplán gonoszság motiválta ködösítés.
A történet a harmincas években játszódik az angol vidéken, ahol Sir John Farnleigh és a neje, Molly él. Majdnem egy éve házasok, miután Sir John megörökölte a birtokot korán elhunyt bátyjától, és nagyjából huszonöt év távollét után – amit Amerikában töltött – hazatért. Egy nap egy idegen megjelenése zavarja meg nemcsak a házaspár, de a helyiek életét is. A férfi azt állítja, valójában ő Sir John Farnleigh, és megvádolja a birtok urát azzal, hogy évekkel ezelőtt ellopta a személyazonosságát. Arról, hogy az ügyet ne lehessen csendben vagy békésen intézni, a két felet képviselő két ügyvéd gondoskodik, valamint a nyomozásba később bekapcsolódó Dr. Fell is.
A nyomozó akkor száll be a játékba, amikor előbb egy olyan haláleset történik, amelyről – a szemtanúk tanúvallomása ellenére – nem lehet eldönteni, gyilkosság vagy öngyilkosság volt-e, majd történik még több olyan eset, ami lehetett baleset, de gyilkossági kísérlet is. Ráadásul már egy évvel korábban is meghalt egy fiatal nő a faluban, szintén meglehetősen rejtélyes körülmények közt, ráadásul felmerült a boszorkányság kérdése is. Így Dr. Fell a maga idegesítő módján eltöpreng azon, nincs-e összefüggés a halálesetek között.
A nyomozást még az is bonyolítja, hogy egyre többen pletykálnak egy titokzatos báburól, az Aranyboszorkáról, amely évszázadok óta a Farnleigh család birtokában van.
Ezt hasonló szerkezetnek vélik, mint Kempelen Farkas “Török” nevű, ember formájú automatáját amely állítólag magától tudott sakkozni.
Mindehhez még ott egy padlás, tele sátánista témájú könyvekkel, meg némi boszorkánypraktika, nem kevés angol köddel, ami úgy körbefonja az olvasót, hogy a történet egyes részeinél simán frászt kap – amihez egyébként Carr a minden könyvében tetten érhető élvezettel dolgozza ki a részleteket.
Az eseményeket egy – látszólag – mindentudó elbeszélő, a környéken élő Brian Page szemszögéből ismerhetjük meg. Page-et ügyvéd barátja, Nathaniel Burrows kéri meg, hogy vacsorázzon vele együtt Farnleigh-éknál, hallgassa meg a két “Farnleigh-t”, és segítsen eldönteni, melyikük az igazi. És ahogyan Brian, úgy az olvasó is megkap minden tényt és adatot, amelyekkel mindkét Farnleigh igazolni próbálja önmagát. Ennek ellenére valószínűleg mindenki értetlenül áll az helyzet – majd a haláleset és több gyilkossági kísérlet – előtt, míg a titokzatoskodásával most is rettentően idegesítő Dr. Fell le nem leplezi a tettest.
Carr ezzel a krimi könyvével is igazolja, milyen jó és rafinált író, hiszen az alapkérdés, hogy ki az igazi Sir John Farnleigh, meglehetősen gyorsan tisztázódik – azonban a halálesetek miatt ez már sem a szereplőket, sem az olvasókat nem izgatja különösebben, mivel annyival érdekesebb a misztikával és rejtélyes bábukkal telezsúfolt nyomozás. És az sem mellékes, hogy Carr regényéből – persze a cselekménybe beleszőve – nem kevés valós történelmi információt kapunk. A boszorkánysággal kapcsolatban a boszorkányszombatról, a rémisztő bábu miatt pedig a Kempelen Farkas által az 1800-as években megalkotott sakkozógépről, és az azt körülvevő rejtélyekről. Mindezek pedig valóban érdekes alkotóelemei a történetnek.
Végszóként:
Olvassunk John Dickson Carr-krimiket, mert ha az ember már százszor kiolvasott minden Agatha Christie-regényt, és még mindig vágyik olyan történetre, ami ebbe a korba és világba kalauzol el, ráadásul még borzongani is akar, akkor így számtalan lehetősége nyílik rá.
Akár Az Aranyboszorka, akár A sorozatos öngyilkosságok esete, vagy bármely magyarul megjelent – és remélhetőleg még megjelenő – Carr-regény jól megírt, izgalmas történet, és bőven kielégíti a borzongásra vagy épp rejtélyfejtésre vágyó énünket.
