Film

Az alkotó kritika – Végül úgyis a ChatGPT-é lesz a morális fölény

Az alkotó alkotója sekélyeset alkotott – így tudnám a legindokolatlanabb nyelvjátékkal röviden körülírni a véleményem a szeptember végén megjelent, sokak, közöttük általam is várt MI sci-firől. Nagyon szép és nagyon nagy csalódás is. Az alkotó (The Creator) spoileres kritika.

A 2023-as évre roppant aktuálissá vált a mesterséges intelligenciák felhasználásáról, előnyeiről, hátrányairól és nem utolsó sorban veszélyeiről szóló vita, párbeszéd. Egyszerre félünk tőle és örvendünk ennek a technikai mérföldkőnek, aminek kétségtelenül megvannak a maga prói és kontrái. Sok a kérdés, rengeteg a különböző tudományos fantasztikumban megjelent feltételes, teoritikus válasz, beszélni róla pedig fontos, hiszen egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a létezésük minden ember küszöbére határozott jelenléttel, gyakorlatban is megérkezzen. S most még csak nem is az emberiséget leigázó SkyNetről beszélek, hanem arról, hogy a vállalatok döntenek majd arról, hogy bizonyos munkákat ki vagy MI végezze (a szóvicc szándékos). Magas fontosságú aktualitása lévén várható, hogy a zombik után az öntudatra ébredt mesterséges intelligenciák élik majd a reneszánszukat a képernyőn és a mozivásznon.Talán ennek is az első jele a Star Wars Rogue One-t is jegyző Gareth Edwards Az alkotó (The Creator) című filmje. A 2019-től készülő mozihoz Edwards elmondása szerint olyan nagy, kultikus darabok szolgáltak inspirációként, mint a Blade Runner, az Akira, az Apokalipszis Most! meg az E.T., a Földönkívüli. Kár, hogy ebből még csak az E.T.-t sem érezni.

A mesterséges intelligencia háborúja az organikus intelligenciával

A történet szerint a nem is olyan távoli jövőben a mesterséges intelligencia az emberek szintetikusan szerves részét képezi az emberek életének. Sokaknak fel sem tűnt, hogy ezek az MI-k már nem szűk mesterséges intelligenciák, hanem öntudatra ébredt, általános MI-k, tele saját gondolattal, meg ilyen emberi dolgokkal. A békés együttélés egészen addig tartott, ameddig az MI nem dobott atomot Los Angelesre. Az USA válaszul – karöltve nyugati szövetségeseivel – az összes mesterséges intelligenciát amortizálta, az elmenekültek ellen pedig dzsihádot hirdetett, legyenek bárhol is. Az Ázsiába migrált MI-k természetesen felvették a harcot, de nem támadnak, csak védekeznek.

A legnagyobb stratégiai célként az USA az MI-k által istenként tisztelt személyt, az MI ősapját, alkotóját, a magára csak Nirmataként hivatkozó személy megsemmisítését tűzte ki. Ha ő meghal, akkor az ellenállás megbomlik. A megsemmisítési projekt leghatékonyabb eszköze a Föld körüli pályán mozgó NOMAD névre keresztelt szuper hadihajó, ami komótosan szórja a tömegpusztító taktikai atomrakétákat az MI bázisokra. Egyetlen probléma, hogy Nirmatát még nem sikerült eltalálni. A kiléte és honléte ismeretlen, így az első feladat az, hogy megtalálják és azonosítsák.

Ebben a tervben vállal kulcsfontosságú szerepet Joshua Taylor őrmester, aki beépül az emberi tagokkal is rendelkező ellenállásba, hogy leleplezze és megsemmisítésre megjelölje az MI alkotót. Taylor annyira sikeresen veszi a feladatot, hogy feleségül vesz egy ellenállót, teherbe is ejti, de a nő aztán meg is hal a megsemmisítő akcióban, amit nagyon a szívére vesz. Öt évvel később a bánatában leszerelt Taylort a hadsereg visszahívja egy újabb küldetésre, mivel Nirmata él és mint kiderült, a felesége is. Az egykori katona újra egyenruhát húz és inkább neje keresésére indul, ám helyette megtalálja az MI Jézuskát, aki képességei és áldozata révén megválthatja az MI népességet a NOMAD-tól, meg az USÁtól.

Az alkotó MI-je nem több egy buzzwordnél

Hatalmas hiány van a multiplexekben és más mozikban az igazi, tökös, elgondolkodtató, jövőről realistán álmodozó, látványos soft- és vagy hard sci-fikből. Az előzetest látva és a téma aktualitása miatt valószínűleg velem együtt sokan gondolták azt, hogy Az alkotó elkezdi a hiánypótlást, és egy igazi, grandiózus, gondolatiságban fürdőző, vizualitásában is nagyratörő tudományos fantasztikumként terül szét a mozivásznon. Nem ez történt, csalódnom kellett. A filmnek minden lehetősége megvolt arra, hogy egy érdekes gondolatkísérlet legyen. Kérdéseket tegyen fel a jövő mesterséges intelligenciája kapcsán, elmélkedhetett volna az organikus és szintetikus intelligencia harmonikus együttélésén, az együttélés esetleges problémáiról. Beszélhetett volna arról, hogy mit nevezhetünk életnek, mi tesz minket igazán élővé, de dumálhatott volna csak úgy az MI-ről is általában, tudományos jelleggel. De ezt nem tudta megtenni, helyette egy monumentálisnak tűnő „elnyomottak igazságos forradalma” és „mindenkinek joga van élni…ha él” paneleken futó két óra tíz perces akció melodráma lett, robot kisjézussal, meg fegyverropogással. Nagy szomorúsággal nyugtáztam magamban a vetítésről kifelé menet, hogy

az alkotó hard sci-finek buta, soft sci-fi-nek pedig sekélyes lózung.

Az az igazság, hogy Will Smith is többet gondolt a mesterséges intelligenciáról az Én, a robotban, mint Gareth Edwards agyonhasznált érzelmi húrokat pengető filmje. Még én is többet rágódtam az MI-ről ebben a cikkemben, mint ez a film.

Az alkotó hatalmas menetszéllel csapódik be azon művek közé, melyek nem tudnak mit kezdeni a választott témájukkal, ezért maradnak sematikusak és középiskolás szinten didaktikusak. Edwards mozijában az MI csupán egy most jól futó Buzzword. Az alkotó alkotója mesterséges intelligenciának hívja azt, amit más filmekben szimplán androidnak neveznek, a filmből hiányzik a történetépítő kreativitás, az egyéniség. Annyira bátortalan, annyira egydimenziós a narratíva, hogyha ezeket az MI androidokat kicserélnénk bármilyen fajra, nagyon minimális történetvezetési és keretezési módosítással, de megkapnánk ugyanezt a történetet és még a cselekmény is szinte teljesen érintetlen tudna maradna. Tehát a robotokat mondjuk simán kicserélhetnénk az USÁ-ba emigrált, otthonában túlnépesedett albán birkapásztor uráncsempészekre, akik az Ázsiába menekülés után az USA dzsihádja elleni harc közben kitermelik a radioaktív sugárzástól mutálódott telepata birkapásztor uráncsempész zseni gyereket, akit a jóságos amerikai megment, és segít a funkciója betöltésében.

Az alkotó szögegyszerű és velőig rágott moralitásra építi a történetét, aminek az érzelmi mélységei ebben a formában már inkább unalmasak, mint megérintőek. Karakterei két dimenziósak, nem mondanak újat, érdekeset, csupán jól meghatározott, kiszámítható útvonalon robognak előre a cselekményben, mint egy szűk MI. – A katona beépül, a katona etikai és erkölcsi világa megrendül, a katona bűnt bán, a katona átáll. Ebben a folyamatban hatalmas szerepet vállal a kiválasztott, egy gyerek, aki az élet nagy igazságát tárja a főszereplő és néző elé, miközben folyamatosan az életükért küzdenek. Sírnak, elszakadnak egymástól, újra egymásra találnak. Elcsépelt módon beszél minden vállalt morális aspektusáról a film. Eredetiség hiányában pedig semmi olyat nem ad, ami velem tartott volna azon túl, hogy elmondta, hogyha úgy van, és öntudatra ébred a gép, az emberek pedig az általánosítás bűnébe esve, csupán létezése okán akarják elpusztítani, akkor a nap végén a ChatGPT-é lesz a morális fölény.

Nincsenek a filmnek értékelhető mélységei, emiatt nem igazán lehet rácsatlakozni sem a karaktereire, sem pedig az MI sorsra. Ez egy csimm-bumm mozi hatalmas narratív ambíciókkal, amiket nem tud elérni.  Persze, fantasztikus akciófilmnek ezek a felszínes érzelmi toposzok és karakterív kaptafák tökéletesek, mert annak az illúzióját keltik, hogy egy sokkal rétegeltebb alkotás, mint ami valójában. Pedig

Az alkotó egy totál egyszerű, de látványos akciófilm, ami sajnos többnek képzeli magát, mint ami tud lenni.

Emiatt kicsit lassúnak, elnyújtottnak is érződik. A film egy bizonyos pontján azt éreztem, hogyha a készítők kivágták volna belőle ezt a sok emocionális tingli-tanglit, és inkább arra koncentráltak volna, hogy egy háborús sci-fit alkossanak, ami a fegyveres konfliktus tükrében beszél az élőlényként kezelhető mesterséges intelligenciáról, akkor kaptunk volna egy erős, esztétikai értelemben is kiemelkedő eposzt. De így maradt az emocionális bóvli vietnámi háborút idézni próbáló csomagolásban.

Egyetlen igazi érdeme az, hogy Gareth Edwards filmje vitathatatlanul az év egyik legszebb filmje, ami a vizualitást illeti. Kreatív dizájn és az abszolút tökéletes keveréke a CGI-nak és a praktikus effektek harmóniájának, amit a fényképezés és az operatőri munka csak tovább erősít. Ilyen szempontból valódi ritkaság, mert roppant kevés film kerül úgy a vászonra, ami ennyire erős vizuálisan. A pofás akciószekvenciák, látványos összecsapások és a vizuális dizájn a szemnek megfelelő szórakoztatást nyújtanak, csak hát a tartalom többi része nem túl átgondolt.

Elrugaszkodott keretezéssel az elnagyoltság ösvényén

Az alkotónak nem csupán a narratív sekélyessége az, ami szúrhatja a szemét a nézőnek, hanem az az elnagyolt kontextus, amire építi a cselekményét. Ugyanis a film elrugaszkodik a valóságtól a konfliktus gerincével, magával a NOMAD hajóval. Az alkotó világa egy olyan világ, ahol az USA nyugodtan dzsihádot hirdethet csak az androidok ellen, majd minden kemény háborús válaszcsapás nélkül lőheti Ázsia országait valódi tömegpusztító fegyverekkel. Ebben a világban hatalmas tankmonstrumokat dobálhat le az USA más országok területére minden probléma nélkül.

Gareth Edwards abszolút nem szeretne valódi és hihető szituációkat a filmjében, a forgatókönyve a jók a rosszak ellen teljesen lecsupaszított szembenállására épít. A története nem akar realista lenni, nem egy elképzelhető jövőt akar felvázolni, nem veszi figyelembe valódi globális erőviszonyokat, nemzetközi biztonságpolitikát. Nem a valóságból indul ki, hanem egy kétbites rendszerből, amiben nincsenek a dolgoknak árnyalatai. Egy végtelenül leegyszerűsített kontextusba helyez egy végtelenül leegyszerűsített konfliktust.

Egy nüanszok nélküli gyermekded mesét akar elmondani nekünk arról, hogy az elnyomás rossz. Az alkotó az a film, ahol a szakértőként feltüntetett fószer csak ránéz az MI kisjézus fejszerkezetére és már abból pontosan tudja, hogy „ejj öcsém, ez a robot aztán nagyon fejlett, ez egyre erősebb lesz már csak azzal is, hogy itt ül”.

Az alkotó narratívája mögött nincs tudomány, de még szabadbölcsész filozófia sem.

Verdikt

Bár Az alkotó látványmozinak kiváló, filmélménynek annál kevésbé. Hard sci-fiként nem működik, soft sci-fiként kidolgozatlan, elnagyolt és sekélyes. Egyszerű akciófilm, ami egy ezerszer előadott történetet próbál eladni nekünk úgy, mintha ő mondaná el a legigazabb tanulságot. Nincs igazi egyénisége, puszta, sematikus és felejthető. Sajnos az igazán jó tudományos fantasztikumra még várnunk kell.

6 /10 raptoremi

Az alkotó

The Creator

sci-fi
Játékidő: 133 perc
Premier: 2023. szeptember 29.
Rendező: Gareth Edwards

administrator
Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.