Lőtér Budapest szívében – a Capital Shooting élménybeszámoló!

Szerkesztőségünk meghívást kapott a budapesti Capital Shooting Range lőtérre, mi pedig videójátékokon és lövöldözős filmeken szocializálódott amatőrökként szívesen mentünk, hiszen ennél közelebb már csak illegálisan juthattunk volna hozzá olyan fegyverekhez, mint a mindenki által jól ismert AK47-es vagy a Dragunov nevű mesterlövészpuska. Most őszinte giccsel és zavarba ejtő nyíltsággal vallunk arról, hogy milyen volt fegyvert fogni, lőni és érezni a lőporszagot olyan emberek számára, akik legfeljebb vízi pisztollyal lövöldöztek életük során.

“Amikor a puska eldörren ezen a lőtéren, az maga a flow-élmény” – Forrai Márton

A Capital Shooting Range lehetne egy történelmi jelentőségű ellenséges cégfelvásárlás elnevezése, esetleg sok pénzből sikkesen leamortizálódást propagáló brókerkocsma megjelölése, helyette viszont valószínűleg ez a város, talán az ország legigényesebb beltéri lőterének neve.  Igaz amúgy nem, nem jártam végig az összeset, de a tapasztaltak alapján nehéz elképzelni, hogy nem így lenne.

A lőtér a Dob utcában, a bulinegyed vonzáskörzetében, annak epicentrumától laza lötyögős távolságra helyezkedik el. Az alkohol démona egyébként a lődözést megelőzően úgyse kísértse meg a “fegyverkíváncsi” érdeklődőt, minket is csupán olyasmivel kínálnak a szervezők, ami nem esik a célzóvíz kategóriába. Víz, üdítő, kávé? Esetleg ólom? Ez utóbbit persze csak én költöm a listához.

Pisztolyt eddig csak akkor fogtam a kezemben, amikor valaki máséból csavartam ki, amolyan szimulációs jelleggel, töltetlenül. Mivel itthon az általános lőfegyver-használat annyira azért nem jellemző, az önvédelmi edzések legfeljebb odáig merészkedtek, hogy beltéren meghallgattuk egy kilőtt vaktöltény durranását. Na, ilyen a Capital Shooting Range-nél nem volt, egyrészt mert egészen kellemetlenül hangosak tudnak lenni a fegyverek, másrészt mert a szervezők kiemelten ügyeltek a biztonságunkra. Rövid, lényegretérő videós oktatás, vastag védőszemüveg, zajszűrős fülvédő és tisztes távolság az éppen lövöldöző kollégától, és Gyula, de róla még később szó lesz. Nem járt nekünk kivételes bánásmód egyébként, az általános működésből kaptunk ízelítőt.

Miután kényelmes fotelekből végignéztük az orientációs videót, lelépcsőztünk a lőttérre. Izgultok? – érkezett a kérdés, a szám pedig azt mondta nem, de a testem beszélt helyettem, amikor a Grand Power P45-ös pisztoly enyhén elkezdett remegni a kezemben. A fenébe is! Ezekkel a cuccokkal simán el lehet tenni valakit láb alól, nekem meg simán a kezembe adják őket; hát ilyen mintapolgár lennék? Oké, alírtam a felelősségvállalásit, különben sem most kéne elkezdeni pánikolni, amikor három kollégám, plusz a hely két munkatársa kamerázik véletlenszerű sorrendben, vagy épp szimultán.

Dörren a fegyver, a McDonald’s-tól vásárolt és a helyre optimalizált szagelszívó hangtalanul működésbe lép, úgy tíz-húsz méterre tőlem, a céltáblán pedig megjelenik egy fekete lyuk. Elfogytam, Gyula, a fegyvermester kiveszi a kezemből a mordályt, jöhet a következő versenyző a hátam mögötti páholyból. Visszafelé ültömben már olyanok a lépteim, mint egy macskáé.

A következő körömnél már nem érdekel, ki figyel, és ki nem. Én akarok lenni a golyó. Csakhogy ez így nem megy: ne akarj lőni, mondja a fegyvermester. Nem te lősz, hanem a fegyver. Gyula amúgy folyamatosan adja át az alapokat, két puskaváltás között sztorizik, ahogy csökken rajtam a feszkó, kérdezgetem. Hamar egyértelművé válik, hogy minden a fejében van, ami a lövészettel kapcsolatos. Van az élménynek egy természetes harmóniája, lüktetése, hogy miután megfeszül az elsütő-billentyű, ráhúz az ember még két-három millimétert, és akkor egyszer csak megtörténik: egy lökés a vállba, megrándul a fegyver, a céltáblán pedig jó esetben találat.

Nehéz megmondanom, hogy csőlátás-e ez, vagy kiterjesztett érzékelés. Ez maga a flow, a pillanat tökéletes megélése, az az állapot, ahol progresszív pszichológusok szerint a legtöbb időt kellene eltöltenünk.

A Capital lőterén szerintem ezt pontosan tudják, mert külszínben és belbecseben egyaránt olyan minőségi élményt kínálnak, amiben minden efelé az állapot felé tereli a látogatót. De lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert Dragunovval lövöldözhettem náluk, és várom, hogy örökbe fogadjanak.

“Elsütni egy lőfegyvert felszabadító és még a világégésre is készülsz vele” – Szaniszló Róbert

Ahogy azt az alcímben is állítom, egy lőfegyvert – legyen az pisztoly vagy puska – elsütni felszabadító érzés!  Nem is sejtettem mennyire, egészen addig, ameddig meg nem húztam meg a ravaszt, a lövedék pedig át nem lyukasztotta a céltáblát. Mondjuk bennem ezt az érzést nem a fantázia és a végtelen vérszomj, meg a csendben szunnyadó mizantrópia egymást segítő lila felhője generálta, sokkal inkább egyfajta furcsa, egyesek szerint akár indokolatlannak is tűnő sikerélmény és az ego megnyugvása.

Amellett, hogy a világ ma globális szinten sem tűnik túl biztonságosnak, több évtizedes akciófilm és videójáték szeretettel a hátam mögött – különösen mostanában – csak megfogant bennem a gondolat, hogy mennyire tudnék én lőfegyvert használni. Vagyok olyan jó, mint az aktuális Battlefield epizódban (amiben nem vagyok jó), elképzelhető-e hogy én vagyok az új Tyler Rake vagy John Wick? Vagy már az első ravasznyomásnál homlokon csap a stukker én pedig ájultan esek össze a padlón úgy magyarázva később a szituációt, hogy csak gyakoroltam a halottnak tettetést. Tehát már – a háború okozta frusztrációm okán is – már régen terveztem lőtérre menni. Szóval amikor megkaptuk a meghívót a Capital Shootingtól és a szerkesztőségünk azt döntötte el éppen, hogy kikből álljon az a kis csapat, olyan lendülettel emeltem a kezem a magasban, hogy szobában öt fokkal hűvösebb lett 30 másodpercig.

Amikor kiálltam a céltábla elé, Gyula pedig kezembe nyomta az első maroklőfegyvert, bíztam a megszerzett több éves COD és egyéb kompetitív shooter-tapasztalataimban. Voltak halvány illúzióim, meg ott volt a remény afelől, hogy őstehetség vagyok, de hamar kiderült, hogy nagyon nem vagyok az. Ennek ellenére én mégis felszabadultam! Az egóm megnyugodott.


Sorban kaptuk a pisztolyokat és karabélyokat (nem beszélve a mesterlövész puskáról), amikkel megpróbáltam a képességeimhez mérten a legpontosabb lenni. A nap végén kiderült, hogy nem vagyok kiváló, nem vagyok “prodigy”, nem lesz belőlem profi sportlövész, de bármennyire is imbolyog a kezem, nem vagyok elveszett ember pisztollyal a markomban, s ha olyan pozícióba állnak a geopolitikai konstellációk (ne álljanak, legyenek szívesek) akár képes is lehetek sikeresen védeni azt, amit és akit védenem kell.

Sőt, még a kedvenc és soron következő általam érdekesnek talált játékok karaktereivel is jobban tudok most már azonosulni (értsd: a látottak 20 százalékára én is képes vagyok!)  Ez pedig megnyugtató (mármint nem a videójátékos része). Mondjuk ehhez azt is hozzá kell, hogy tegyem, hogy miután elsütsz pár fegyvert, a velósághűnek hitt akciófilmek, videójátékok nagy, kivitelezhetőnek tűnő megoldásai sem látszanak hitelesnek. Dehát erre van a “suspension of disbelief”, nem?

Igaz, a megnyugvásig vezető úton tuti eltévedek, ha nem segít a már említett fegyvermester, Gyula, aki türelmesen és igen érthetően irányított és tanított. Merthogy ő ott lőni tanított.

Gyula nem a kezünkbe nyomta a fegyvert, aztán a seggünkre csapva a fülünkbe súgta, hogy “most mutasd meg kispöcsös”, utalva arra hogy ami ösztönösen jön, annyid van. Ő helyette roppant felkészülten és emberek nyelvén értő higgadtsággal adta az instrukciókat, úgy hogy közben informatív sztorikba csomagolva mesélt a fegyverekről, töltény típusokról. Megtanította megfelelő tartást, fogást. Kicsit sajnálom, hogy a fegyverek tárazása és kibiztosítása nem volt benne a “korrepetációban”, de lehet, hogy csupán kérni kellett volna. Mindenesetre enélkül is makulátlan élmény volt a Capital Shooting lőterén eltöltött két óra, amit a házigazdáink vendégszerete és rugalmassága is kellemessé tett. Szóval én úgy mentem haza, hogy az egy szép, lőporos este volt!

“Amikor a golyó kilő, megváltozik a történet” – Zsótér Indi Dániel 

Soha nem érdekeltek a fegyverek. Pedig vannak kedvenc lövöldözős filmjeim, videójátékaim és tudok esztétikusnak látni fegyvereket, mi több, nem vitatom a sport értékét sem annak, hogy célba lőnek velük. A rokonságomban több vadász, paintball-versenyző, rendőr és hobbi lövő is van, mégsem rántott be ez a szubkultúra. Nem ítélkezésből, csak egyszerűen hidegen hagyott, ahogy mást hidegen hagy az én filmmániám.

Éppen ezért volt furcsa, hogy mennyire izgalomba jöttem, mikor a Capital Shooting meghívott minket, hogy teszteljük a lőterüket. Egyrészt mert azon kívül, hogy van rólam egy régi fotó, amin egy légpuskával és egy bögre kakaóval pózolok a karácsonyfa előtt, nem igazán kerültem kapcsolatba semmilyen lövő alkalmatossággal. Másrészt azokat a filmeket viszont nagyon szeretem, ahol egy fegyverlövésnek nem csak az a tétje, hogy eggyel több vagy kevesebb golyó kerüli-e ki a főhőst. Azok a legjobb lövöldözős filmek, ahol egyetlen puskalövésnek is óriási tétje van, pont úgy, ahogy Csehov elrendelte.


Ezek a pillanatok – lassítva, visszhangosan kattan egy ravasz, nyomában lassan felragyog a torkolattűz a csőben, végül kilő a golyó – nagyon jelentőségteljes fegyver-elsütési-momentumok a filmekben. Nem csak egy fegyver sül el ilyenkor. Valami sokkal drámaibb dolog történik: egyetlen golyó kilövésével megváltozik a történet. Váratlanul és a néző elégedettségére meghal a főgonosz, valaki a golyó elé ugorva megment egy életet, a szamuráj kettészeli a felé repülő lövedéket, a töltény átszakít egy kötelet, ami megment egy akasztott embert. Ismerjük ezeket a kliséket, és mégis újra és újra tudunk izgulni ilyenkor, mert mindig érezzük, hogy tétje van, mert tudjuk, hogy a pisztoly, puska, karabély többet jelent abban a pillanatban önmagánál. Ez a pillanat érdekelt.

Egy lőtéren természetesen nem adódnak ilyen éles szituációk, de elég közel lehet kerülni mentálisan ahhoz a pillanathoz, amit én egyszerre egy zaklatott, mégis valahol nagyon csendes pillanatnak éltem meg. Rossz a szemem, ráadásul pont a lövészet előtti héten romlott el a szemüvegem is, így kissé az esélytelenek nyugalmával álltam fel kezemben egy Ruger MK IV pisztollyal, aminek a nevét meg sem bírom jegyezni, meg amúgy is nagyon fennhéjázónak tűnik hangosan kimondva, de azért leírom, hogy könnyebb legyen elképzelni.

Gyula, a lömester, akinél kevés türelmesebb emberrel találkoztam életemben, a lehető legérthetőbben elmagyarázta, hogy mi fog történni, milyen fizikai erők fognak rám hatni, milyen szagot fogok érezni, hogy álljak úgy, hogy jó legyen, mit nézzek és mit ne nézzek célzáskor. Rövid idő alatt sok infó jött be, de Gyula türelmesen kivárta, míg felfogtam amit mond. Aztán csak annyit mondott, hogy tartsak a célra, és mostantól bármikor lőhetek.

Ott volt először olyan érzésem, mint a fentebb említett filmjelenetekben. Most valami jelentőségteljes dolog fog történni. Pedig Budapesten, egy klimatizált, szagelszívott lőtéren egy fegyvermester utasításait követve készültem rálőni a tőlem 15-20 méterre lévő papír-céltáblára. Az a néhány másodperc Gyula utasítása és a fegyver elsütése között egészen soknak tűnt. Zavarba is jöttem, biztos mindenki engem néz, hogy hogyan fogom véletlenül kilőni az egyik lámpát bénaságomban. Ez most nem lehet szempont. Nekem egyetlen feladatom van: eltalálni azt a szemüveg híján homályos kis fekete pontot a céltábla közepén! Levegővétel, lassú kifújás, ahogy a videojátékokból tanultam, egy utolsó fókusz igazítás a rossz szememmel és lövés.

Mellément. Negyed kilenc körülre lőttem, mondja Gyula. Én ezt úgy értettem, hogy a közelébe sem voltam a tábla közepének, és valószínűleg ő is, de nem akarta elrontani a kedvem. Pedig nem voltam csalódott, sőt!

Talán csak a kedvenc filmjeleneteink váltanak ki ekkora katarzist. Valami olyan érzés fogott el, mint amikor azokat a filmjelenetek nézem: megváltozott a történet

Capital Shooting Range – lőtér Budapest szívében

Ha valaki az olvasóink közül kedvet kapott arra, hogy ellátogasson a Capital Shooting lőterére, annak itt van némi extra információ arról, hogy hol is járt blogunk kis csapata. Nem pusztán újságírói stilisztikai fordulat, a hely valóban Budapest szívében, a Dob utcában található.

A tulajdonosok elmondása szerint az a víziójuk, hogy kaland és turizmus orientált programot kínáljanak. Terveznek majd kifejezetten tematikus eseményeket, amit leginkább úgy kell elképzelni, hogy az alkalomra összeállított fegyverek tükrözni fogják az adott esemény témáját.  Tehát, ha a leírás és az élménybeszámolónk alapján kedvet kaptatok ahhoz, hogy újra vagy akár először kipróbáljátok azt, hogy mennyire vagytok pisztoly és puska kompatibilisek, a Capital Shooting Range tárt ajtókkal és valódi lőfegyver-élménnyel vár titeket.