A legjobb B filmes hagyományokból építkező Tréfamesterek egy szórakoztató, őszinte és hiánypótlóan egyedi darabja a hazai képregényes felhozatalnak. Ám a sokszor markánsan minimalista képi világát azért szokni kell.
Adásunkat megszakítjuk! Aggasztó híreket kaptunk a pártközpontból: az Államvédelmi osztály jelentése szerint imperialista összeesküvők törhetnek szeretett Rákosi vezérünk életére, a Sztálin atyánk születésnapjára rendezett ünnepélyen! A nemzetközi helyzet egyre fokozódik! De nem kell félni, elvtársak! Bölcs vezérünk mindenkit megnyugtat: cseles tervet eszeltek ki az összeesküvők megtévesztésére. Ám nem szabad, hogy lankadjon figyelmünk ezekben a vészterhes órákban. Mert korántsem biztos, hogy a látszat nem csal. Elképzelhető, hogy nem az áll a merénylet hátterében, akit gyanítunk. Ahogy még az sem biztos, hogy Rákosi elvtárs az, akinek látszik. Éberség elvtársak, éberség! Most pedig visszatérünk a ma esti játékfilmünkhöz, amelyben a munkásosztály keménykötésű hőse leplezi le az imperialista idegenlények világunk ellen szőt összeesküvését. Következik: a Tréfamesterek.
Noha az elmúlt 10 évben jelentősen több magyar képregény született, mint az azt megelőző időszakban, hazánkban talán még így is inkább egyfajta útkeresési fázisban van ez a médium. Legalábbis abban az értelemben, hogy a magyar képregénynek nem igazán alakultak ki azok a nagyon sajátos, meghatározó és definiálható jegyei, amelyek alapján egységesen lehetne beszélni a (21. századi) „magyar képregényről. Amennyi alkotó, annyifajta téma és megközelítés.
Ez a változatosság pedig kifejezetten érdekes, izgalmas és egyedi projekteket szül. Ebben a sokszínűségben született meg az elmúlt években egy nagyon szimpatikus alműfaj/trend, amely lényege, hogy a népszerű amerikai műfaji és B-filmes zsánereket sajátosan magyar környezetben és hangulatban gondolják újra. Az elmúlt években láttunk-olvastunk pesti kávéházban feltámadó élőhalottakról (Nyugat+Zombik), az atomsivataggá pusztított Balatonnál zajló posztapokaliptikus roncsderbiről (Café Postnuclear) vagy éppen Horthy korszakban játszódó noirt (Budapest novemberben). Ebbe a mini-trendbe tartozik Vadkelet Comics kiadásában megjelent Tréfamesterek is. Pólik József író és Zách Attila rajzoló képregénye pedig az 50-es évek amerikai idegeninváziós filmjeinek cselekményét helyezi a késő 40-es évek Rákosi rendszerének környezetébe.
A párosítás pedig épp annyira frappáns, mint amennyire szokatlan.
Az 50-es évek világszinten a hidegháborús paranoia időszaka volt. Az atomháború Damoklész kardja ott lebegett mindenki fölött, erre pedig Hollywood is reflektált. Az olyan filmek, mint A repülő csészealjak támadása és A nap, mikor megállt a Föld tulajdonképpen a korszak félelmeinek sci-fi leképezései voltak. (Ahogy az akkoribban készült, számtalan óriás-szörnyes horror is). Ám a keleti-blokkban ennél hétköznapibb okok miatt is lehetett félni: például, hogy mikor áll meg egy fekete-autó a tanya előtt. A szocialista nemzetvezetők kétszínűsége, akik egyfelől a dolgozónép barátjának hazudták magukat, miközben luxusban élve hatalmas szenvedéseket okoztak a nemzetnek, gyakorlatilag tökéletesen adja magát egy gyíkemberes sci-fi alapjának.
Pólik forgatókönyve pedig éppen ezekből a valós félelmekből és zsánerelemekből indul ki, amiket aztán egészen jó érzéssel házasít össze. A Tréfamesterek olyan, mint a legjobb értelemben vett B-filmek. Precízen, feszesen fókuszáltan és lényegre törően meséli el az abszurd alapfelvetését. Persze számos kulturális és társadalmi utalást tartalmaz. Megjelenek a korszak fontos politikai személyei, a dialógusok (és a karakterek) pedig olykor a korszak kultikus filmjeit és szállóigéit is megidézik. Épp annyira, hogy egy enyhén ironikus élt adjon az egésznek. Kiparodizálva az 50-es évek munkás-propaganda filmjeit. Bár néhány utalás kissé öncélúan vagy feleslegesnek tűnik (mint Ferrari Violetta cameója), a képregény nem esik át a ló túloldalára. Ellenben a Café Postnuclear kötetekkel, nem érezzük azt, hogy egy fárasztóan parodisztikus nosztalgia-hullámvasúton ülnénk. (A végén természetesen kapunk függeléket az utalások értéséhez, így „Rákosi rendszer gyorstalpalónak” sem utolsó a kötet.)
A Tréfamesterek gyakorlatilag A tanú találkozása A testrablók támadásával, és szépen be is váltja az ígéretet.
Egészen a legvégéig. Ott két furcsa húzás kissé ront az összképen. Apró Spoiler következik:
A történet végén főhősünknek döntenie kell Rákosi Mátyás sorsáról, és megkíméli. Mert, ő a hős. Persze érthető ennek a dramaturgia szükséglete. A Tréfamesterek ugyanis olyan, mint sok klasszikus Doctor Who epizód: úgy építi fel a fantasztikus történetét, hogy az akár a valós történelembe is bele illeszthető legyen. Szerencsésebb lett volna, ha Rákosi végül csak magától, véletlenül menekül meg. Mert mai, magyar szemmel nagyon furcsa morális dilemmát okoz az, hogy egy karakter jóságát és hősieségét azzal prezentáljuk, hogy futni hagyja történelmünk egyik legtöbb kárt okozó és (emiatt teljesen jogosan) leggyűlöltebb személyét. Talán szerencsésebb lett volna, ha az alkotók inkább Tarantino irányba menve egy olyan bosszúfantáziával zárják a kötetet, mint amilyen a Becstelen brigantyk vagy a Volt egyszer egy… Hollywood fináléja.
A másik apróság az epilógusban lévő csavar. Ami jól működhetne, és szép tanulsággal szolgálhatna. Csak éppen az érintett karakter – és a fejlődése – nincsen eléggé részletesen, egyértelműen felépítve ahhoz, hogy teljesen működőn. (Lehet, hogy ez már egy folytatás felvezetése?)
Ezen apróságok ellenére a Tréfamesterek egy szórakoztatóan megírt kalandképregény, ami ugyan jó részt ismert toposzokból építkezik – így sokszor kiszámítható is –, ám azokat jól használja. A szokatlan téma és környezet párosítása pedig kifejezetten jól működik, és kellően egyedi ízt ad neki. Jól alkalmazza a képregényes formanyelvet is. Ugyan a panel elrendezések terén nem igazán alkalmaz formabontó megoldásokat, jól követhetően, de logikusan építi fel az oldalakat. Annak ellenére pedig, hogy megvalósításában olykor a rendszerváltás előtti magyar képregényeket idézi meg (tudatosan) nem esik azok leggyakoribb hibájába. Azaz nincs túlírva és narrációval fölöslegesen agyonmagyarázva a rajzolt cselekmény.
Maga a képivilág már jóval megosztóbb.
A Tréfamesterek megjelenésében sokszor a Rákosi rendszer propaganda posztereinek hangulatát igyekszik visszaadni. Azonban messze nem olyan részletgazdag, mint azok. Bár a stílusválasztás abszolút tudatosnak érződik, nem mindig működik megfelelően. A túlságosan vázlatszerű karaktereket sok esetben könnyű összekeverni. Zách gyakran csak éppen, hogy felskicceli a figurákat, akiknek érzelmeit emiatt sokszor kifejezetten nehéz leolvasni. Máskor pedig az arányok nem stimmelnek teljesen. Ám a helyenként elmosódott részletek ellenére is alapvetően végig követhető és érthető a cselekmény. A színhasználat viszont remek, a pasztell színezésű képivilág jól is ábrázolja a korszak kietlenségét. És kellemes kontrasztot nyújt az űrlényes részek vad, élénkebb színezetű szürrealizmusához. Ahogyan olykor a főszereplő hangulatát is jól sikerül a színekkel érzékeltetni.
Ám kisebb hibái és apró egyenlőtlenségei, és a „szokni kell vizualitása” mellett is a Tréfamesterek egy élvezetes, szórakoztató és egyedi színfoltja a hazai képregényes szcénának. De hát lehet nem szeretni egy olyan kötetet, amelyben a főhős munkás-Djangoként egy koporsóval veri ki a szart mindenféle csápos űrborzalomból?
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
