Film

4 + 1 kötelező boomer akciófilm a hétvégére

Idén 100 éves a Warner filmstúdió, amely olyan történeteket gyúrt filmes franchise-okká, mint a Harry Potter, A Gyűrűk Ura vagy a DC univerzum. Emellett pedig olyan filmtörténeti pillanatokat is köszönhetünk nekik, mint az első hangos film. De öregedő szívünknek legkedvesebb viszont a régi idők akciófilmjei! Ezekből szedtünk össze 5 olyan klasszikus, boomer akciózást, amit érdemes leporolni és digitalizálni VHS-kaziról.

Tiszta Románc (True Romance, 1993)

Állítom, hogy ennél metább, geekebb eleme nem lesz az akciós Warner-listának! Clarence (Christian Slater), az élete fontos kérdéseiről Elvis Presley-vel diskuráló, képregény- és harcművészfilm rajongó detroiti srác épp egy Sonny Chiba-maratonnal ünnepli a születésnapját, amikor a teremben szó szerint belebotlik a bohókásan csábos Alabamába (Patricia Arquette). Mivel ez a sztori egy jobb világban játszódik, gond nélkül beszélgetni kezdenek, majd a lány rágyújt, és mire véget ér Az utcai harcos, illetve annak két folytatása, rövid reggelizős kitérőt követően a srác főnökének képregényboltjában találják magukat. Itt Clarence olyat mutat a lánynak, amitől bármelyik rendes nőnemű szerelmetesen dobja le a bugyiját: a legelső Pókember-füzet egy kitűnő állapotban megőrzött példányát. Bár Alabama valójában call-girl, az érzései a fiú irányába valódiak, így amikor Clarence megöli (addigra) újdonsült felesége ex-stricijét (Gary Oldman), és tévedésből egy bőröndnyi kokót hoz el annak lakásából Alabama amolyan „kilencvenesévekesen” színpompás ruhái helyett, kissé felkavarja az állóvizet. Hogy az erőszakos mozik rajongója simán átmegy gyilkosba? Egy erőszakos filmben miért ne! És persze ez csak a kezdet. Az össz-ízhatás úgy csúszik le az ember torkán, mint a puha sós-vajas kenyér: túlságosan élvezi, hogy menet közben eszébe jusson kritizálni, azután meg már minek. Hans Zimmer marimbára írt főcímzenéje, az eszméletlen, kultkedvencekben dúskáló sztárparádé, a Tarantinósan a soron következő véres összecsapásig szórakoztatóan építkező cselekményvezetés, na meg minden idők legemlékezetesebb monológja a szicíliaiakról: ezt tudja a Tiszta románc, és még ennél is sokkal többet. So cool. (Forrai Márton)

Szemtől szemben (Heat, 1995)

Al Pacino és Robert De Niro külön-külön is elég egy fantasztikus, régivágású akciózáshoz, na de együtt? Ezt adja a Heat – magyarul Szemtől szemben -, de a Warner 1995-ös filmjét nemcsak miattuk érdemes leporolni. A történetről sokáig fogalmunk sincs, azonkívül, hogy egy profi bűnbandának tűnő csapat végrehajtja a tökéletes rablást, számos véres áldozatot maguk mögött hagyva. A Los Angeles-i rendőrség nyomozni Vincent Hannát (Al Pacinót) küldi ki, akinek kapóra jön a kihívás, hiszen menekülne saját nyomorult életéből: épp aktuális felesége épp válni készül tőle. Ahogyan titkon várja is, az ügy sokkal nagyobbá növi ki magát, mint magánéleti drámája. Láthatatlan ellenfelében, akit el kell kapnia önmagára ismer, sőt távoli barátnak is beillene a fikció. Ha ő nem lenne rendőr, az ismeretlen ellenfél pedig egy bűnöző. És ahogyan ezt az utat kikövezi a Heat, amiatt emlékezetes film 1995 óta. Két krimi sztereotípiát – a hard boiled krimik szürke nyomozóját és az emberarcú bűnözőt – közelíti egymáshoz, akik távolról is rokonságot fedeznek fel egymásban, pedig azt nem illene. Bár akció-látványban sem utolsó a film – a kor szerencsére csak annyit rontott rajta, amennyit elnéz még az ember -, de igazi izgalmát Pacino és De Niro tangója adja. Emellett a cselekmény sem adja magát könnyen. Vincent Hannával együtt vagyunk vakon úgy, hogy Michael Mann rendező végig tudatosan megmutatja a bűnözői másik oldalt is. Így a robbanó autók és lövöldözések össztüzén túl is fenntartja a figyelmet és megdolgoztatja az agysejteket. (Scheirich Zsófi)

Tango és Cash (Tango & Cash, 1989)

Ha a nyolcvanas éveket totálisan meghatározó akciófilm szubzsánerekről van szó, a buddy cop, vagy “haverzsaru” film az abszolút nyertes. Mindenkinek ismerős a klisé, amikor két teljesen ellentétes személyiségű rendőrt összeboronálnak egy bűnügy megoldására. Kell egy törvénytisztelő, pedáns, mindenben az előírásokat követő kopó. Adj mellé egy öntörvényű, rock and roll érzésben megmártott, bohókás, cinikus és agresszív figurát, és máris megvan a tökéletes páros! A dinamikus duó persze rengeteg civakodáson esik át, mire a film végén felismerik, hogy valójában a világ legjobb bűnüldöző párosát alkotják.

A Tango és Cash éppen jó időben és jó helyen érkezett, és a szenzációs szinkronnak köszönhetően az alzsáner egyik itthon is méltán kedvelt darabjává vált.

A határozott előképekkel rendelkező stílus a ‘80-as évek végére már számos emlékezetes filmet felsorakoztatott (pl. 48 óra, Halálos fegyver, Beverly Hills-i zsaru, Nyugodjak békében). Az évtized közepére/végére azonban határozottan kifulladni látszott. A Tango és Cash viszont úgy is közönségkedvenccé, sőt kultfilmmé tudott válni, hogy az elkészítése nem volt zökkenőmentes. A négy rendezőt is elfogyasztó produkció számos forgatókönyv átíráson esett át. Ez pedig még akkor is meglátszik a filmen, ha rajongóként közelítünk hozzá. A borzasztóan sablonosnak ható karakterek menet közben kapnak személyiséget, és a cselekmény is képes furcsa kanyarokat tenni az őrültnek ható fináléig. Az összkép valahogy mégis egy szórakoztató akció-vígjátékot eredményez. Stallone és Russel párosa ráadásul olyannyira felszabadultan és lazán hozza a figurákat, hogy a sűrűn szórt egysorosaik minden esetben villámcsapásként érnek célba. Legyen szó akár egy gonosztevő megleckéztetéséről, egymásnak beszólogatásról, a rájuk váró rabok befenyítéséről, vagy Rambo szexuális orientációjáról. Végeredményben pedig a Tango és Cash egy olyan haverzsarufilm, ami az akciófilmek ellenzőinek is bátor szívvel ajánlható. (Laki Péter)

A Pusztító ( The Demolition Man, 1993)

Idén lesz kereken harmincéves a Sylvester Stallone főszereplőjével készült A pusztító (Demolition Man). A film az akciógagyisztikába oltott jövőmerengés és egy szekérderéknyi szívmelengető tahóság ama különös egyvelege, ami vakmerően, a veszélyre fittyet hányva merészkedik újra és újra a kínosság határvidékére, de a szórakoztatóértéke végül mindig visszarántja onnan. Magyarán egy tőrőlmetszett ’90-es évekbeli akció-sci-fi.

A film cselekménye 1996-ban kezdődik. John Spartan őrmestert (Sylvester Stallone), a Los Angeles-i rendőrség tisztjét, becenevén „a Pusztítót” egy balul sikerült akció miatt büntetésből hetven év hibernációra ítélik. 2032-ben azonban idő előtt kiolvasztják, mert nemezise, Simon Phoenix (Wesley Snipes), a mániákus bűnöző elszabadult, és egy Spartanhoz fogható vadállat kell a kézre kerítéséhez. 2032 társadalmából ugyanis teljességgel hiányzik az erőszak, az emberek paródiába illően békések, vagy még inkább nyámnyilák, ezért még a rendvédelmi szervek sincsenek felkészülve egy Phoenixhez hasonló terroristára. A pusztítóban John Spartannek nemcsak ősellensége fortélyosságán és tűzerején kell felülkerekednie, de zöld ágra kell vergődnie a szuperbékés társadalom pipogyaságával is.

Spartan/Stallone karaktere tőrőlmetszett, macsó akcióhős: tisztaszívű, elhivatott, és keresetlenül is kimondja a tutit a maga tufa módján. A bornírt modorú Spartan szöges ellentéte 2032 finomkodó, kényes, érzékeny emberiségének. Ezt a legjobban a film visszatérő humorforrása, a beszéderkölcsi szabálysértésért bírságot kiszabó automata jelképezi. Szinte a teljes cselekményt végig kíséri a sípolás és az azt követő gépi hang: “John Spartan, egy egység pénzbüntetésre ítélem beszéderkölcsi szabálysértés miatt”, a tahóságok ugyanis pont úgy röpködnek ebben a filmben, mint a lövedékek. Bájosan röhejes, ahogy a Spartant kiolvasztó rendőrök szemérmesen a szájukhoz kapják a kezüket, amikor Spartan ingerülten megkérdi: „Szarni lehet?”. Ide kapcsolódik a film talán legikonikusabb beszólása, az „Ennyit a tengeri kagylókról”, amellyel a néző megerősítést kap, a világ rendje helyreállt, és a kisujjeltartós kagylózás helyett újra polgárjogot nyert a papíralapú seggtörlés ősi, szakrális gyakorlata.

A film egyes elemei aligha mennének át napjaink érzékenységi rostáján. Mindenekelőtt a képernyőből is kipárolgó szexuális gerjedelemre gondolok, amit Lenina Huxley hadnagy (Sandra Bullock) tanúsít az alfakan Spartan iránt, és az emögül felsejlő tanulságra, miszerint a lányok a vasizmú, vasöklű és vastökű macsókra buknak. Nem az a fajta vagyok, aki az ilyesmi miatt eszét vesztve vekeng és szexizmust kiált, de szórakoztató így 30 év távlatából, 30 év szemléletbeli változás után reflektálni erre a gyöngyszemre.

Más okból is érdekes visszatekinteni a filmre. Nem lehet elégszer hangsúlyozni: akciófilmről beszélünk, nem holmi többrétegű, filmes társadalmi reflexióról, mégis mulattató látni, hogy A pusztító a mai napig aktuális társadalmi problémákat tematizál, nevezetesen a szólásszabadság – egyúttal a zabolátlanság, sőt, a tahóság – értékét, az emberi spontaneitás fontosságát, illetve az ideális vagy annak láttatott társadalom mögött rejlő elnyomást.

Aki egy mintaértékű ’90-es évekbeli akciófilmet keres, A pusztítóval nem nyúlhat mellé.

(Molnár András)

Megemlítendő még a legjobb karácsonyi film: A KOBRA (1986)!

Amiben Stallone megmenti a karácsonyt a sorosista sátán-szektától, és összejön Brigitte Nielsennel. Akkor is jó, ha nincsen karácsony.

Nincs karácsony Kobra nélkül

Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.

×