Terepmunka kritika – Magyarországon is megterem az űrből érkezett pszichedelikus gomba

Néprajz szakos hallgatók (Bartos, Viktor, Gubi, Frenk) vidékre utaznak tanárukkal, Fodorral hogy portrét készítsenek egy Irénke nevű halottlátó asszonyról, aki viszont meghal, mire odaérnek. A társasághoz csapódik egy társadalomtudós, Rendes Feri, aki szintén nagyon érdeklődik a nő iránt: azt gyanítja, hogy az asszony túlélője egy, a hetvenes években pszichedelikus szerekkel végzett brutálisan tragikus kísérletsorozatnak. A teljesen elzárt, kihalt magyar faluban fura öregekkel, okkultizmussal és feltámasztott halottakkal találkoznak. Végül szinte elmenekülnek a településről, miközben a szálak pedig olyan múltbeli eseményekhez vezetnek, amiről a legtöbbet Rendes tud, jó részét pedig elhallgatja a többiek elől.

A Terepmunka valójában egy hosszú történet lezárása

Rendesen kívül az az olvasó is sokat tud az események hátteréről, aki korábban olvasta Havasréti Űrérzékeny lelkek és Nem csak egy kaland című regényeit, ugyanis a Terepmunka ezek folytatása. A történet múltba vesző szálai mellett az is legalább annyira rejtélyes, hogy a kiadó miért nem említi ezt a könyv egyik részén sem. A Terepmunka ugyan megállja a helyét a két megelőző kötet nélkül is, de nemcsak szegényesebbnek tűnik ezek híján, hanem sajnos zavarosabbnak is. A korábbiak ismerete hiányában úgy érezheti magát az olvasó, mint aki átaludta egy film pár kulcsjelenetét, amit ki tud ugyan találni, de mégis hiányoznak azok a bizonyos pillanatok az összképhez.

Szóval az első jótanács azoknak, akik szeretnék elolvasni a Terepmunkát az, hogy vegyék a kezükbe a korábbi két kötetet is, már csak azért is, mert a szövegek érdekes és olvasmányos, szórakoztató darabjai a magyar irodalomnak.

Űrből jött gomba okoz tragédiát a pszichiátrián

Pár dolgot még a trilógiában szereplő történetről le kell írjak a recenzióhoz, de próbálom ezt minél spoiler mentesebben megtenni annak ellenére is, hogy az első rész még 2014-ben megjelent.

Az egész sztori egy a hetvenes években, drogokkal végzett pszichiátriai kísérletsorozathoz nyúlik vissza. Ennek főszereplői Nyírő, Milchstein, Gutmann, Salgó Vera, Szaszkó és Suler, akik mind a pszichiátria, biokémia, orvostudomány területén dolgoznak. Nyírő és Suler alapvetően a központi figurák, utóbbi egy híres-hírhedt szovjet orvos, akinek anyja egy kihalt törzs tagja volt, akik megismertetik egy állítólag az űrből érkezett gombával, a fekete hússal, ami hallucinációt okoz és kozmikus utazásokat tesz lehetővé. A fekete hús Suler révén jut el Szibériába, Amerikába és Budapestre (habár Magyarországon is megterem), mindenki életét felforgatja és nem meglepő, hogy a budapesti kísérlet nagyon rosszul sül el: a fekete hús útját mindenhol erőszak, gyilkosságok, sőt kannibalizmus kíséri.

Már az első kötetben is Rendes Feri vezet végig az eseményeken, aki életének több pontján találkozik a fekete hússal közvetlenül és más embereken keresztül is, nyomozása során pedig kiderül, hogy az űrgomba mentén komoly hálózat állítható fel Aldous Huxley, William S. Burroughs, David Bowie, a magyar neoavantgárd és a hidegháborús amerikai és szovjet okkult hírszerzés között, ráadásul az idegen lény az egész emberi történelmet és fejlődést is alapvetően befolyásolhatta.

Hónapokra elég szórakozást is adhat a regény

A kötetben sok műfaj keveredik és rengeteg a kulturális referencia, megtalálhatóak benne az inváziós sci-fi, horror, thriller, krimi, fantasy, weird fiction és dark academy fiction elemei. Nem fogok belemenni abba, hogy Havasréti regényei szépirodalmi szövegek zsáner elemekkel vagy zsáner szépirodalmi stílusban, nincs erre jó válasz, és nem is annyira érdekes. Az sokkal inkább, hogy Havasréti telepakolja mindhárom kötetet (pop)kulturális utalásokkal, amelyek nemcsak említés szintjén érdekesek, illetve nemcsak hangulati elemek, hanem a történet fontos részei (mint például Hajas Tibor és a magyar neoavantgárd érintettsége), illetve értelmezési keretet is nyújtanak az olvasó, sőt a szereplők számára.
Ezt a megoldást Havasréti a Terepmunkában pörgeti csúcsra, ahol már nem is igen lehet eldönteni, hogy a szereplők a regénybeli valóságot értelmezik az általuk ismert szövegek, filmek, zenék által vagy

Ráadásul szerepel a műben is egy mű: egy képregény, ami szinte a legfontosabb információ (vagy dezinformáció?) a regény egyik központi alakjával kapcsolatban.

Ha valaki érdeklődik a Terepmunkában felvetett kérdések iránt, akkor bátran tovább mehet az említett referenciák mentén, és bőven találhat időtöltést magának. Ezek közül csak párat említek: Huxley meszkalin hatása alatt szerzett élményeiről szóló Az észlelés kapui című kötete, Burroughs A meztelen ebéd című könyve, Hajas Tibor munkássága, David Bowie lemezei, a black metal sötét oldala (a regényben említett Mayhem és Moonsorrow), olyan filmek, mint a Változó állapotok és A vesszőből font ember, és úgy általában a lovecrafti világ és Stephen King, aki bevallottan inspirálta Havasrétit.

Az nagyon érződik a szövegen, hogy a szerzőnek, aki egyébként a pécsi egyetem oktatója, nagy háttértudása van arról a közegről, ahonnan a szereplői jönnek és a kultúra azon területeiről, amelyek az alapját adják a regénynek. Sajnos ez azzal is együtt jár, hogy ez a tudás néha nem marad a háttérben és feleslegesen kultúrelméleti szövegfolyamot ad a szereplők szájába. Érdemes egyébként elolvasni a pszichedelikus szerekkel végzett kísérletek tudománytörténeti hátterét feldolgozó tanulmányát, amely arról szól, hogy Nemes Nagy Ágnes és Juhász Ferenc hogyan kerültek hasonló kísérletek közelébe az ötvenes években.

Megfejthetetlen rejtélyekkel van tele a regény

A legnagyobb bajom az volt magával a trilógiával, hogy a történet végére szinte a legérdekesebb szálak sikkadnak el – például az, hogy a gomba az űrből is jöhetett és idegen lényektől származik, mintha nem nagyon hatna meg senkit -, milyen erő mozgatja a holtakat feltámasztó karaktert, motivációi hogyan kapcsolódnak az előzményekhez, kik laktak a Vörös Házban, mi a szerepe valójában az ott őrzött szondának, mi a mélyebb összefüggés a fekete hús és a Terepmunkában látott “mágia” között. Szóval rengeteg minden homályban marad. Ezt egyébként lehet azzal magyarázni, hogy olyan események résztvevői a szereplők, amelyek részben természetfeletti jellegüknél fogva megmagyarázhatatlanok. Nem lehet bizonyítani a gomba földönkívüli vagy -túli eredetét, ahogy azt sem, hogy Irénke valóban tudott-e beszélni a holtakkal, de azt sem, hogy mi volt a céljuk a kísérleteknek, amiről a résztvevőknek sem volt teljes tudomásuk. Ebbe a nagy zavarba érkeznek meg a Terepmunka egyetemista szereplői, akik alig tudják követni az eseményeket vagy nem is igazán érdekli őket. Így az, hogy sok minden homályban marad, az olvasónak ad teret. Viszont az nagyobb baj, hogy a nyomozó szerepet betöltő Rendes Feri, aki ráadásul a legtöbb információval rendelkezik, sokszor nem a jó kérdéseket teszi fel, nem kérdez eleget, alaptalanul nem árul el dolgokat a többieknek, inkább egy anti nyomozó figura.

Amikor elkezdtem a Terepmunkát, azt hittem, hogy az előző regényekben elvarratlan szálakra kapok valamiféle megoldást, de Havasréti inkább egy újabb réteget ad hozzá a misztikumhoz, mivel az, amivel a szereplők a magyar vidéken találkoznak ugyan kapcsolatban van a fekete hússal, de bőven el is különbözik attól. Ráadásul amellett, hogy Rendes is egy csomó mindent csak történetekből tud, a faluban élők elbeszéléseiről sem lehet eldönteni, hogy hitelesek, vagy kitalációk, babonák, hiedelmek táplálta mesék, amelyek központi motívumai egy népi gyógyító befolyásos kapcsolatai, prostituáltakra féltékeny nők brutalitása és az egyre gazdagodó szomszéd falu, ami kiszívta az életet Tégláspusztáról.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A filmszerű elbeszélésmód teszi igazán élvezhetővé a szöveget

Rendes Feri mellett Viktor és Simon a főszereplők, az események előmozdítói és róluk tudunk meg a legtöbbet. A többi karakter kevésbé plasztikus, de Havasréti pár vonással minden alakját olyan jól fel tudja rajzolni, hogy azonnal el tudjuk képzelni a szereplőket: a hipster entellektüel Frenket, a nerd Gubit, az elkényeztetett Bartost, a kemény, a kirekesztett rocker Viktort, a több mindennel bizniszelő lemezboltos alter alakját, Simon keménykötésű, ősi, mitikus karakterét. A szűkszavúságukat nehezen levetkőző falusi emberek és a bőbeszédű csajozógép alkoholista kocsmáros alakja is azonnal megjelenik az olvasó szeme előtt és azt általában el lehet mondani Havasréti stílusáról, hogy elbeszélésmódja rendkívül filmszerű.

Ami nagyon tetszett a Terepmunkában és a korábbi kötetek csak érintőlegesen említették, az a néprajz és az etnofarmakológia, ami itt most középpontba kerül és ami a magyar vidékkel kapcsolatban egy kihasználatlan téma, pedig a weird fictionhöz remek alapanyagot ad. Mindezt Havasréti úgy kezeli, hogy ugyan tudni, hogy ez egy elnéptelenedő település, ahol az élő holtakon kívül már a csak a fél lábbal a sírban lévő öregek laknak, mégsem terheli le az amúgy is szerteágazó történetet társadalomelméleti és szegénységtematikájú kérdésekkel.

Ha a valóság szövete felszakad, belenézhetünk a sötétségbe

Mélyebben az eddigieknél nem szeretnék belemenni a Terepmunka történetébe, mert akkor túl könnyen kitalálhatóvá válna, hogy milyen kapcsolati háló van valójában a szereplők között. Annyit még azonban elmondanék róla, hogy a regény első fele szépen építkezik, de valahogy a végére elfogy a lendület, túlírt, sokszor önismétlő a szöveg (ezt leginkább mondatrészek, kifejezések szintjén lehet észrevenni), a sivatagban játszódó jelenet pedig vontatott. Emellett azonban a Terepmunka a trilógia két másik részével együtt egy olvasmányos, sok szálból és idősíkon építkező történet, ami olyan kérdéseket is feltesz, amin bőven lehet gondolkodni: az egyén felelős-e az életéért vagy van valami, ami megmásíthatatlanul befolyásolja? Konkrétan a Terepmunkában Viktor karaktere szempontjából fontos ez, de gyakorlatilag mindenkire vonatkoztatható, aki kapcsolatba került a fekete hússal. Rendes kiemelkedő ebből a szempontból, ő már ugyanis gyerekkorában is találkozik a fekete hússal, így a nyomozás tétje saját élettörténetének felfejtése és önmaga megismerése is lehetne, ami sajnos csak korlátozottan történik meg.
Az egész trilógia ennél elemeltebb kulcskérdése, hogy hol van a megismerés, a tudomány határa?

A valóság mögött létezik-e egy sötétebb, tiltott, titkos világ, hogyan lehet ehhez hozzáférni és az elérésére irányuló vágy hogyan fűtötte az emberi történelem során a hivatalos tudás mellett búvópatakként jelen lévő okkultizmust. Meddig etikus elmenni ennek a megismerésében? Ami pedig még ennél is általánosabb kérdés az az, hogy kiknek, milyen történeteknek hiszünk, hogyan ellenőrizhető a történetek igazságtartalma és hogy képesek vagyunk-e az átmediatizált világban különbséget tenni valóság, fikció és virtualitás között, ha még egyáltalán van értelme ennek a megkülönböztetésnek.

Én mindenkinek ajánlanám, hogy merüljön bele Havasréti kozmikus, összeesküvésekkel teli, begombázott világába, ha pedig az olvasók közül legközelebb valakinek pszichedelikus élményei lennének, gondoljon arra: lehet, hogy nem egyszerűen hallucinál, hanem a másik dimenzióban élő nagy Öregek irtóztató és valódi világában találkozott valami visszavonhatatlan sötétséggel. Ha pedig Bowie-t hallgat, képzelje el, hogy ez nemcsak egy rendkívül tehetséges ember zenéje, hanem valóban egy földöntúli üzenet közvetítését hallja.