A Tetris izgalmasan filmesít meg egy hihetetlen, „tökéletes” videojáték körül zajlott jogi drámát. A műfaj klasszikus, de túlzott adalékai visszatartják a filmet az igazi nagyságtól.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Tetris kétségtelenül az egyik legismertebb videojáték, és már-már egyöntetűen a tökéletes videojátékként van számontartva. Egyszerűsége ellenére elképesztően komplex, és gyakorlatilag bármilyen plusz játékmechanikai elem igazából csak elvenne abból a mesteri összesből, amiből áll: négy négyszögből álló alakzat – úgynevezett „Tetromino” – zuhan a magasból, a cél pedig, hogy megtöltsük a sorokat; ha sikerül, több pontot kapunk. Nincs végcél, csupán a folytonos pontszerzés, az alakzatok elrendezésének öröme és a játszás elemi élvezete. Nem véletlenül lett Alexey Pajitnov Тетрис című remeke 1984-es megjelenése után óriási, globális siker, jogaiért pedig több játékos is ringbe szállt. Hiába azonban a nemzetközi érdeklődés, a programot a Szovjetunióban, munkahelyén fejlesztette az alkotó, így a szellemi tulajdon vagy a jogdíj olyan fogalmak és intézmények voltak, amikből ő maga nem részesülhetett. Az események azonban új irányt vettek, amikor Henk Rogers, egy Japánban élő holland játékfejlesztő -és kiadó belekerült a történetbe. A Tetris a szoftver körüli kalandos jogi drámát járja körbe, sokszor túlzottan hollywoodiasítva.
Jon S. Baird az életrajzi jellegű témát thriller elemekkel és humorral közelítette meg, egyszerűbbé, fogyaszthatóbbá és szórakoztatóbbá téve egy cselekményt, ami igazából – tudatos és véletlen – jogi félreértések sorozata. Miután Rogers (Taron Egerton) 1988-ban beleszeret a Tetrisbe, és megveszi egy angol cég, a Mirrorsoft amerikai leányvállalatától a jogokat, amikkel Japánban számítógépekre, konzolokra és játéktermi gépekre is forgalmazhatja a játékot.
HIRDETÉS
El is szalad a gigantikus Nintendóhoz, hogy gyártsanak együtt kazettákat és árkád masinákat.
Fontos itt kitérni arra, hogy a Mirrorsoft tulajdonosa Robert Maxwell (Roger Allam) médiamágnás és fia, Kevin (Anthony Boyle), aki a szoftverekkel kereskedő Robert Steintől (Toby Jones) vették meg a jogokat. Stein maga a budapesti Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetnél (SZTAKI) járva szúrta ki a programot. Mivel a „legvidámabb barakk” sokkal nyitottabb volt, mint az összeomlás szélén álló Szovjetunió, ezért több szoftver juthatott innen ki a nagyvilágba. Stein telexen keresztül lebeszélte az oroszokkal, hogy „mindenféle típusú számítógépekre” licencelheti a Tetrist, amely értelmezés indítja be az események láncolatát. Rogers ugyanis a britektől megtudja, hogy egy másik cégnek ígérték oda a játéktermi jogokat – amiket ő az amerikai ágtól vett meg –, így egy biztos pénzforrása kiesik: az árkád masinák ugyanis stabil „pénznyomdák” voltak népszerűségük és nonstop kihasználtságuk miatt. Felveti tehát akkor a hordozható Game Boy megjelentetése előtt álló Nintendónak, hogy mi lenne, ha megkaparinthatná a kézikonzolokhoz tartozó jogokat, amibe a japán óriás belemegy. Rogers elmegy a Maxwell családhoz, akik elmagyarázzák neki, hogy Steinnél a nemzetközi jogok, aki közben már egy második cégnek ígért el úgy, hogy maga sem rendelkezik még ezzel. Ezért végül mindhárom nagyobb játékos úgy dönt, hogy elmegy Moszkvába megszerezni a kézi jogokat: Rogers, Stein és az ifjabb Maxwell, Kevin. Ott pedig kiderül a turpisság: az oroszok csakis a számítógépes jogokat adták el Steinnek, aki a „mindenféle típust” szabadon értelmezte. Kialakul hát egy verseny azért, hogy az így felszabaduló jogokat ki szerezhesse meg. Rogers, aki feladta anyagi biztonságát ezért az üzletért, közben megismeri és megkedveli az eredeti alkotót, Pajitnovot (Nikita Efremov), elhatározza, hogy segít az elnyomás alatt élő alkotónak.
A hosszú bevezető azért is indokolt, mert a valóságban egy még ennél is összetetteb és szövevényesebb jogi kalamajkával szembesülhettek a résztvevők, Noah Pink forgatókönyvíró pedig meglepően élvezetesen adaptálta az egészet. Összerántott eseményeket, kihagyott szereplőket, mindezt úgy, hogy a narratíva lelke megmaradt. Ezen kívül pedig telepakolta a sztorit izgalmakkal, jóval komolyabbá emelve a tétet – bár ez egy kétélű penge. Egyrészt sokszor pattanásig húzódik a feszültség, minden az utolsó pillanatban oldódik meg, miközben a fenyegetések, lehallgatások, követések, üldözések tükrözik azt, hogy mennyire más volt az élet a keleti blokkban. Másrészt azonban sokszor nagyon „amerikaias” és hollywoodos, tele felesleges „ízfokozókkal”, amitől már túlspilázott és kissé abszurd is lesz. Utóbbi pedig kifejezetten árt az élménynek, mert felhabosítja és már-már meseszerűvé teszi a cselekményt. Pedig az alaphelyzet is elképesztően izgalmas, és már önmagában remek üzenet lehetett volna az elköteleződésről, a szellemi tulajdon kacifántosságáról és arról,
hogy egy mestermű alkotója miként nem kaphatott semmit alkotása sikeréből évekig, míg mások ezen nyerészkedtek.
Taron Egerton egyébként remekül hozza a folyton pörgő, energikus Rogerst, aki a profit mellett ember akar maradni, és szeretné nemcsak az igazságot kideríteni és fair alkut kötni, hanem tényleg segíteni újdonsült barátján. Nikita Efremov pedig kiválóan kelti életre az elnyomott, lelkesedni is csak titokban merő fejlesztőt, aki egyszerre fél a következményektől, de vonzza Rogers ragályos lelkesedése. A duó adja a lelkét az egész műnek, de a többiek is jól hozzák a kötelezőt amellett, hogy az alakítások sokszor le vannak egyszerűsítve, így már előre tudjuk, hogy ki lesz szemét, és ki jó fej. Egy külön mondatot érdemel Sofia Lebedeva, a kölyökképű tolmács, aki tipikus könyvből tanult angollal üdvözli Rogerst.
A közel két órás játékidő egyébként meglepően jól ki van töltve, bár az erőltetett, szteroidos akciójelenetekből bőven lehetett volna vágni. Ennek ellenére azonban a filmkészítők tehetségéről árulkodik, hogy ennyire feszültté és pörgőssé, de mégis követhetővé tudtak tenni egy szövevényes jogi drámát. Közrejátszik a hatékony vágás, és a bravúros, videojátékos rövid kis átkötők, amielyek plasztikusabbá és átláthatóbbá teszik az eseményeket.
Emellett kiválóan hódolnak a korszak és az utókor videojátékos esztétikája előtt.
A Tetris egy dinamikus, szórakoztató és izgalmas jogi thriller, ami szemben forrásával, messze nem tökéletes, építőkockái pedig nem minden esetben állnak össze. Ez kifejezetten ironikus, ugyanis pont a túlzott adalékok teszik gyengébbé, míg egy visszafogottabb megközelítés még jobb filmet eredményezhetett volna. Azonban, ha át tudunk lendülni a hollywoodi sallangokon, mindenféleképp érdemes megnézni, már csak azért is, mert egy elképesztő játék mögött egy elképesztő történet húzódik meg, amely akkori komoly üzleti és videojátékos figurákat is érintett.
