A The Apprentice: A Trump-sztori az ismét elnöki babérokra törő politikus-üzletember kapcsolatát mutatja be Roy Cohnnal, egy politikai intézővel a ’70-es és ’80-as években, aki azzá a monstrummá formálja, akit ma ismerhetünk.
Amerika holnap választ Kamala Harris volt ügyész és Donald Trump között. Utóbbi – az ingatlanmágnás, üzletember és későbbi műsorvezető – a business világa mellett több filmben (pl. Reszkessetek, betörők! 2. – Elveszve New Yorkban) és sorozatban (Szex és New York) is felbukkant magát alakítva, és már a 2016-os választások előtt is szemezgetett a politikával. A legnagyobb ismertséget azonban kétségtelenül elnöki győzelme hozta el, ami miatt egyre többen és aktívabban tárták fel botrányait. Trump már elég korán beszivárgott a felső tízezer valóságába, miután átvette apja vállalkozását, és irányt váltott: felhőkarcolók felújítását, kaszinók építését tűzte ki célul. Az Amerikai Egyesült Államok későbbi, botrányok övezte elnöke pedig felépítette saját mítoszát sikereiről azzal párhuzamosan, hogy rengeteg vállalkozása sikertelen volt. Mindent tagadó, a felsüléseket is sikernek beállító, agresszív hozzáállása a magyar kormányzásban is felismerhető, de mint megannyi mást, Trump ezt sem maga találta ki. Felkarolta ugyanis fiatalabb korában egy bizonyos Roy Cohn, egy kíméletlen jogász. A The Apprentice: A Trump-sztori kettejük kapcsolatát mutatja be. A film azonban nem kísérlet egy lejárató merényletre, hanem tágabb – és nyomasztó – elemzése annak, hogy milyen mélyen gyökerezik ez a fajta fasiszta-közeli, populista, alternatív valóságokban mentalitás, amit egyedi ízekben tapasztalhat meg most újra az egész világ.
A film a ’70-es és ’80-as évekre fókuszálva mutatja be Donald Trumpot (Sebastian Stan), aki végre bekerül egy az elit számára fenntartott bárba. Trump kifejezetten frusztrált. Egyrészt apja, Fred (Martin Donovan) lesöpri üzleti terveit, például, hogy Manhattanben egy lepukkant hotelt egy minőségi Hyattá alakítson. Másrészt épp diszkrimináció miatt perli apját az állam, azzal vádolva, hogy lakáskomplexumában nem volt hajlandó feketéknek kiadni lakásokat. Mázli tehát, hogy az említett klubban megismerkedik Roy Cohnnal (Jeremy Strong), aki elkezd szimpatizálni a fiatal Donalddal. Elvállalja az ügyét, zsarolással eléri, hogy ejtsék a vádakat, majd végig pátyolgatja, támogatja és mentorálja útja során, hogy egy nála is ördögibb életformát eresszen rá az USA-ra. Később bekerül a képbe Ivana (Maria Bakalova), Trump első felesége is.
Roy Cohn egyébként az ’50-s években tűnt fel McCarthy oldalán, ügyészként üldözve a kommunistákat, és elérte, hogy végezzék ki a kémkedéssel vádolt Rosenberg-házaspárt. Később Nixon és Reagen elnökök nem hivatalos tanácsadója is volt, és botrányokkal teli karrierjében politikai intézőemberként funkcionált. Hatalmas kapcsolati tőkéje volt, és nem ismert lehetetlent amellett, hogy véres szájjal ment neki bárkinek, ha kellett. Cohnt jelene és az utókora is egy igazi geciként tartotta számon, aki ha kellett, a legalattomosabb eszközökhöz folyamodott. Azonban Trumppal ellentétben lojális volt, és hűséges szövetségesek hálóját építette ki az évek során. Léte furcsaságát a Politico fogalmazta meg a legvelősebben:
„Ellentmondások hálója volt, egy antiszemita zsidó, egy homofób homoszexuális, vehemensen zárkózott, de kielégíthetetlenül tivornyázó.”
Jeremy Strong pedig bámulatosan kelti életre karakterét (akit anno az Angyalok Amerikában c. minisorozatban Al Pacino játszott el). Az Utódlás Kendallja elképesztő odaadással mutatja meg ezt a pitbullt, akinek a tekintetéből szinte teljesen kiveszett az empátia – leszámítva azokat, akikkel ő maga törődik. Határozott, eltökélt és szenvtelen, Strong pedig fantasztikusan testesíti meg ezeket. Hiába Trump a film fókusza, ez ugyanannyira szól Cohnról, ami Strong érdeme. Kapcsolatuk alakulása, majd romlása pedig sebzetté teszi, de addigra AIDS-betegsége miatt aligha tud bármit kezdeni vele. Tisztában van vele, hogy szörnyet alkotott, de azzal is, hogy ő maga is egy szörnyeteg, aki a patriotizmus leple alatt zsigerelte ki pontosan azt a nemzetet, amit elvileg képviselt. Strong bámulatosan játssza el, és hihetővé teszi azt a sok abszurditást, aminek szemtanúi lehetünk. Ahogy azt is, hogy Cohn szinte halhatatlan. Pontosabban egy visszatérő kísértet, aki rányomja a bélyegét Amerikára és a világra: most épp Trump ámokfutásain keresztül.
A film azonban nem működne Sebastian Stan kiváló Trump-alakítása nélkül. A legfontosabb és legjobb, hogy Stan nem parodisztikusan áll alanyához. Remekül kelti életre ezt a nyurga, nem ivó, nem kábítószerező alakot, akinek nagy tervei vannak, de nincs, aki támogassa ezekben. Kellemetlenül jár-kel, furcsák számára a bulik, valahogy mindig lábatlankodik, miközben felnéz Cohnra és vágyik arra a hatalomra és tekintélyre, amit ő képvisel. Idővel pedig elkezd változni személyisége és beszédstílusa, kiállása és modora, és már felfedezni azt a Trumpot, aki most abszurd módon az ohioi kisebbségek kutya- és macskaevési szokásait bizonygatja, alaptalanul. Stan által, ha szimpatizálni nem is tudunk vele, de átlátjuk a folyamatokat. Cohn ugyanis három fő szabályra tanítja a férfit:
- Támadj, támadj és támadj vissza
- Tagadj mindent és ne láss be semmit
- Ha veszítesz is, állítsd be sikernek
Nehéz nem aktuálpolitikai viszonylatban szemlélni a filmet, és nehéz nem felismerni az orbáni taktikák visszaköszönését is. A helyzet tragédiája pedig, hogy Cohn és Trump ezekkel a taktikákkal sikeresek, az amerikai álom kifordított torz formáját valósítva meg. Trump ugyanis nem sikeres gyakran, csak úgy állítja be mindezt. Felépít egy mítoszt saját magáról, amiben fokozatosan nincs helye már Cohnnak sem.
Ali Abbasi dán-iráni rendező és a forgatókönyvíró Gabriel Sherman (aki újságíró és író is) kiválóan ragadják meg ezeket a folyamatokat. Én kissé hirtelennek éreztem Trump váltását a filmben, de másfelől remekül szemléltetik az „előtte-utána” dualitást, és azt, ahogy Trump saját valóságának egyre mélyebb bugyraiba kerül. Ennek egy remek kivetülése kapcsolata feleségével, Ivanával, akit a bolgár származású Maria Bakalova szuperül testesít meg. Ivana szinte egy prototípusa annak, ahogy Trump tekint a nőkre és bánik velük, és ezt is kiválóan adja át a film. Felmerül persze a kérdés, hogy a készítők inkább a jelen lencséjén keresztül fejtették-e vissza az eseményeket, hogy profetikus megnyilvánulásokkal próbálják megmutatni, hogy „bizony, bizony, már itt tudni lehetett”. A helyzet azonban az, hogy a jogi dokumentumokból, életrajzi beszámolókból, archív felvételekből és egyéb megnyilvánulásokból összerakott narratíva jelentős része hiteles és valós
– vagy ami szintén fontos, teljesen hihető.
Az egész film egyébként (részben Strong jelenléte miatt) úgy hat, mint a már említett Utódlás egy különkiadása. Míg a sorozat a fiktív Roy médiabirodalmat dolgozza fel a Murdoch-család alapján, a hatalom mérgező jellegét hasonló szempontokból közelíti meg. Nem beszélve Kasper Tuxen dokumentalista jellegű operatőri munkájáról, ami közeli arcokat vesz, vagy a tömegből, ráközelítve szemlélteti alanyait: mintha betekintést nyernénk valós pillanatokba, kiszúrva apróbb megnyilvánulásokat.
A film pedig meglepően szórakoztató, sokszor vicces is. Abszurditását a valóság adja, de a keretezése, stílusa humort kölcsönöz neki. Emellett leköt, és, ha jártasabbak vagyunk az amerikai politikában és közéletben, akkor fel is ismerhetjük azokat, akiket felsorakoztat Trump és a Republikánus Párt holdudvarából, de nem csak kizárólag onnan. Képes hatni empátiánkra is, ahol azt látjuk, ahogy rohadékok szívatják egymást, felrúgva az évek ismeretségét és a lojalitást. Egyszerre tudjuk megvetni őket és elítélni egymással szembeni tetteiket anélkül, hogy feltétlenül szimpatizálnánk velük.
A The Apprentice: A Trump-sztori egyébként sok szempontból meglepően visszafogott – bár lehetne bőven készíteni még „folytatásokat”, sajnos. Vannak benne igen kemény, botrányos jelenetek – nem véletlenül esett neki a készítőknek Trump, és nem véletlenül próbálta a csapata blokkolni a megjelenést, szabotálva a projektet. Azonban ahhoz képest, hogy mik derültek ki alanyáról, viszonylag szelíd. Én nem bántam volna, ha bevállalósabb, de érthető a filmkészítők szempontja is. Egyértelmű, hogy nem politikai merényletfilmet akartak készíteni: ez nem a baloldal Elkxrtukja. Piaci szempontból persze célszerű volt a választások elé időzíteni, de utána is működik. A cél ugyanis megmutatni, hogy a hatalomvágy mennyire inkompatibilis a normális léttel. Hogy a siker hajhászása emberségünk beáldozásával jár, és ami legrosszabb, hogy ez országok, nemzetek sorsát határozhatja meg. Hogy az önzés, a siker, a pénz és elismerés oltárán nemcsak saját magunkat, nemcsak közvetlen környezetünket, hanem emberek százait, ezreit, sőt, millióit áldozhatjuk be.
Ez pedig kurva nyomasztó.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
