Immár Robert De Niro is azon mozisztárok sorát erősíti, akik az új idők szeleit megérezve streaming-sorozatban való szereplésre adták a fejüket. Első ilyen projektje a Zero Day, azaz Nulladik nap című széria. Egy politikai thriller, ami sok tekintetben aktuális, az üzenete azonban hamisan cseng. Spoliermentes kritika.
A Nulladik nap története egy hatalmas emberi és anyagi károkat okozó kibertámadással indul. Hogy a felelősöket minél hamarabb megtalálják, az amerikai kormány egy különleges jogokkal felruházott bizottságot állít fel, amelyre nem vonatkoznak az alkotmányos szabályok. Mivel pedig a jogállami normák felrúgása borítékolhatóan ellenérzést vált ki az emberekből, az új testület élére egy népszerű politikust kérnek fel, az egykori elnök George Mullen (De Niro) személyében. Az éppen memoárjával bajlódó férfi vonakodva ugyan, de vállalja a feladatot. Újdonsült szerepe azonban szembeállítja lányával, Alexandrával (Lizzy Caplan) – aki a bizottság egyik hangos kritikusa –, ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy a mentális állapota miatt nem tudja jól végezni a feladatát.
Noha nincs hibátlanul megírva, a sorozat thrillerként egészen jól működik.
Folyamatosan fenn tudja tartani a feszültséget, ügyesen dobálja elénk a vörös heringeket – amikkel félre tud vezetni minket, nézőket –, és pont csak annyit csavar a sztorin, hogy az még ne érződjön túlzásnak. Külön érdekessé teszi az egészet az, hogy végig ott lebeg a kérdés: vajon Mullen elméje kezdi feladni a szolgálatot, vagy pedig valakik szórakoznak vele. Ugyanakkor a Nulladik nap többször is azzal igyekszik felcsigázni az embert, hogy amikor egy karakter lát vagy hall valamit, nem fedi fel egyből, miről van szó – ami irritálóan snassz megoldás. Az igazi gond azonban a széria végével van.
Sajnálatos módon az egész évadon át tartó lassú, egészen ügyes építkezés után a befejezés csalódást keltően elnagyolt lett.
Mullen nyomozása egészen váratlan, eget rengető felfedezéshez vezet, amit ő látszatra nagyon könnyen megemészt. Amit kiderítenek, azt bárkinek nehéz lenne megemészteni, ráadásul ő eleve úgy lett felépítve, mint egy régi vágású, idealista karakter, aki már nem érti a mai világot. Éppen ezért nagyon furcsa, hogy a feltárt dolgok látszatra szinte semmilyen vívódást, belső konfliktust nem okoznak nála. Az pedig egészen megdöbbentő, hogy míg a sorozat folyamatosan tematizálta a bizottság működésének visszásságát, az általuk elkövetett jogtiprásnak semmilyen következménye nincs a végén. Még csak annyi sem történik, hogy a főszereplő kissé magába száll, és némi megbánást mutat.
A lezárás már csak azért is gyenge, mert a történet aktuálpolitikai áthallásai és direkt utalásai ellenére nem mertek bevállalni egy karakán közéleti kommentárt – helyette az egészet elintézték egy üresen csengő, inkább naiv mint idealista üzenettel.
A Nulladik nap egészen jól visszaadja az amerikai közéleti klímát, amiben az emberek véleményét már leginkább a sokszor összeesküvés-elméleteket terjesztő megmondóemberek irányítják, és a két politikai oldal gyakorlatilag képtelenné vált az egymással való együttműködésre. Tulajdonképpen ezekre az uralkodó állapotokra vezethető vissza a terrortámadás is, és az akció mögött álló személyek jogos társadalomkritikát fogalmaznak meg, miközben persze ezek megoldásához elítélendő eszközöket választanak. Maga Mullen is elismeri, hogy gondok vannak, de persze megoldást, vagy legalább afelé vezető irányt nem kínál – csak azt teszi egyértelművé, hogy a terrorizmus rossz. Tehát a sorozat üzenete lényegében úgy foglalható össze, hogy „Az aktuális politikai helyzet rossz ugyan, de azért nem kell erőszakhoz folyamodni, vagy elnyomni az embereket, majd kitalálunk valami jobbat!”. Ez gyakorlatilag megegyezik azzal, amire a Sólyom és a Tél Katonája is kifutott – az pedig finoman szólva kínos, hogy egy valóságra reflektáló politikai thriller nem tud többet, komolyabbat állítani, mint egy szuperhősös sorozat.
Szereplők tekintetében sem túl erős a Nulladik nap, a főszereplő figurája nem áll össze, rajta kívül nincs másik emlékezetes karakter a történetben.
A mellékszereplők teljesen elsikkadnak, nemcsak egyoldalúnak nem nevezhetők, de a legtöbbjükhöz még egyetlen személyiségjegyet se lehet társítani. Önmagában ez nem baj, végül is nem karakterdrámáról van szó. Másrészt így nincs szükség komoly színészi alakításokra sem. Egyedül Mullent és a lányát ismerjük meg valamennyire, de még az ő esetükben is csak a felszínt kapargatja a sorozat, és a színészek láthatóan nem is tudnak mit kezdeni ezzel. Alexandra karakteríve túl elnagyolt lett, keveset látunk belőle, így Lizzy Caplannak nincs is lehetősége érzékelni, hogy változik valami a nőben. A főszereplőről pedig el kellene hinnünk, hogy naiv idealista létére képes kegyetlenül bánni az emberekkel – de valójában olyan, mintha De Niro két különböző szerep között ugrálna.
A központi karaktert is az a furcsa kettősség jellemzi tehát, ami a sorozat mondanivalóját. Mintha a Nulladik nap készítői nem tudták volna eldönteni, hogy realista vagy idealista politikai sztorit akarnak elbeszélni. Ez pedig ugyan nem rontja el túlságosan az összképet, hiszen maga a terroristák utáni hajsza története érdekes, azonban a vége közel sem szól akkorát, mint kéne.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
