A Vörös Rózsa lényegében mindent tartalmaz, amivel elnyerheti a legaktuálisabb sorozat címet. A tiniket terrorizáló applikációról szóló történet, azonban több mindent rejt, mint amit az első pár részében megmutat. Még akkor is, ha nem néz túlságosan mélyre a szereplői lelkivilágába, vagy a dark web mocskát éltető motivációkban. Egyszerre emlékeztet a Skins-re és a Black Mirrorra, de még a méltatlanul keveset emlegetett Utopia hatása is felfedezhető. Bár az említett sorozatok legjobb elemeit csak némileg felhigítva tartalmazza, a végeredmény mégis tisztességesnek mondható. Enyhén spoileres Vörös Rózsa kritika.
Vörös Rózsa, kék ibolya
Ahogy az várható volt, az okoseszközök jelentette veszélyforrások és a gyilkos appok szépen beszivárogtak a hatáscentrikus filmműfajok kedvelt témái közé. Persze ez annyiban nem meglepő, vagy újdonság, hogy
minden kornak megvolt az a technikai vívmánya, amit gonoszként állíthatott be a thrillerekben, horrorokban.
Akár konkrétan is, vagy éppen áttételes, szimbólikus módon. Legyen szó egy megátkozott videokazettáról (A kör), vagy éppen a kábeltelevízióról (Videodrome), esetleg egy cigányátokkal kódolt appról (Halálod appja). Ahogy pedig egyre több kutatás támasztja alá, hogy a közösségimédia-használat képes romboló hatást kifejteni a mentális egészségre, úgy napjainkban elkerülhetetlenek az internetet és kütyüket démonizáló horrorok.
Egy hasonló morális pánik bemutatása pedig akkor lehet igazán eredményes, ha nem csupán a pellengérre állított eszközt vagy jelenséget önmagában ábrázolja gonoszként. Hanem inkább akkor, ha megfelelő kontextusba helyezi. Ha megmutat valamit az aktuális korhangulatból, tágabb társadalmi, pszichológiai összefüggésekből is. A Vörös Rózsa igyekszik minden kritériumnak megfelelni, bár nem mindegyikben sikeres egyaránt.
Mindenkinek nagy a baja
A történet középpontjában egy tinicsapat áll, akik a tanév végét egy hatalmas domboldali raveparty-val ünneplik meg. Egy a buli mámorában kialakult alkalmi kapcsolat azonban éket ver két legjobb barátnő közé. A páros egyik tagja, Rochelle (Isis Hainsworth) ráadásul nemrég vesztette el édesanyját, így a házvezetés, testvéreinek istápolása is a nyakába szakad. A másik lány, Wren (Amelia Clarkson) élete sem mondható zűrmentesnek. A börtönből nemrég szabadult apjával (Adam Nagaitis) csak titokban tarthatja a kapcsolatot, nehogy magára haragítsa az anyját. Persze a csapat többi tagjának is megvan a maga keresztje. Valamint az olyan tipikus középsulis problémákat is kezelniük kell, mint a zaklatás, a népszerűség, vagy a közösségi média infóáradata.
A szépen lassan magába forduló Rochelle egy menő osztálytársától kap egy már első pillantásra is gyanús linket a Vörös Rózsa nevű app letöltéséhez. Persze mindenki jól tudja, hogy kicsit is gyanús linkekre akkor sem kattintunk, ha látszólag ismerőstől érkezett. Kivéve a sorozat szereplőit, mert akkor valójában tíz perc után véget is ért volna a történet. A cselekmény egyik legfőbb mozgatórugója tehát az online jelenlét tudatosságának hiánya. A Vörös Rózsa láthatóan jól ismeri használóit: nemcsak a legfontosabb életeseményekkel van tisztában, de mintha valós időben követné a felhasználókat. Az app parafaktorát növeli, hogy önálló életre kelve posztol közösségi médiára nem kívánatos tartalmakat. Valamint az is, hogy látszólag a kísérteteket is megmutatja.
Digitális detox
A Vörös Rózsa egészen sokáig kétesélyes játszmát űz. Kezdetben nagyon bőszen szeretné elhitetni a nézőkkel, hogy valamiféle paranormális dolog zajlik az app körül. Ezzel megkockáztatja, hogy a tinidrámával vegyítve sokan elkönyvelhetik didaktikus, gagyi rémisztgetésnek. Ezek a vádak nem is teljesen alaptalanok, hiszen az már az első percekben nyilvánvaló válik, hogy a kezdeti hatásvadászata leginkább a fiatalok kütyüfüggését veszi célba. Teszi mindezt olyan átlátszó módon, hogy akár militáns digitális detox propaganda is kerekedhetne belőle.
Akit viszont eredményesen sikerült berántania ennek a látszat-természetfeletti szálnak, annak könnyen csalódás lehet a sorozat későbbi szakasza.
A Vörös Rózsa egyik legvitathatóbb, de mégis kifizetődő tulajdonsága az a fokozatosság, ahogy a szereplők elmeállapotváltozásainak segítségével mozgatja a nézőt is az irracionálistól a racionális felé.
A digitális kísértetekből megmagyarázható jelenések lesznek, a hihetetlenül sokat tudó app pedig nem valamiféle omnipotens mesterséges intelligencia játszótere. A háttérben meghúzódó dark web szál pedig öncélúsága okán válik kifejezetten rémisztővé.
A Vörös Rózsa tehát egyfajta türelemjáték is, mert idő kell ahhoz, hogy megmutassa valódi színeit. De szerencsére addig sem tétlenkedik, csak éppen akkor jobban érdekli a zsánerklisékkel történő hatáskeltés. Menet közben pedig a szereplőkről is egyre több minden derül ki, akik újrahasznosított sablontinikből kedvelhető egyéniségekké válnak. Ez még úgy is igaz, hogy a karaktereken nem végez mélypszichológiai elemzést, vagy nem rugaszkodik el a hasonló sorozatok tinisztereotípiáitól. Ebben nagy szerepe van a színészeknek, akik eredményesen töltik meg élettel karaktereiket. Külön dicséret illeti az újonc Natalie Blairt, a Párizs mániás duci Ashley szerepében.
Nincsen rózsa tövis nélkül
A már korábban említett gyengébb részei mellett további probléma a Vörös Rózsa kapcsán, hogy a tinik techfüggéséről nem ad épkézláb reflexiót és meglehetősen egyoldalúan kezeli azt. A közösségi média jelenlét a kortárs csoportban a népszerűség fokmérője, míg a tudatos használat nem erény. A szereplők rögtön kattintanak a gyanús linkre, és igazolják azt a mondást, hogy valójában nem ők használják a telefont, hanem az használja őket. Menekülő utat pedig csak a teljes internet és okoseszköz mentesség jelent – egy darabig.
A thriller hatásmechanizmusaiból nagyon sokat jól használ, ugyanakkor vannak megmagyarázhatatlan húzásai. Ilyen például a természetfeletti szálat hangsúlyozni kívánó, red herringnek minősülő szeánsz flashback, aminek végül semmi értelme nem lesz. Se nem fizetődik ki, se nem foglalkozik vele senki a későbbiekben, így érthetetlen módon lóg a levegőben. A sajátos humor pedig hiába a megjelenített és megcélzott korosztály természetes velejárója, az írók nem mindig találták meg a megfelelő arányokat és pontokat a poénok elhelyzéséhez.
A Vörös Rózsa mondhatni a digitális lábnyomok borzalmát használja fel üzenetének megfogalmazására.
Ebben ugyanúgy megtalálható a felhasználók sebezhető élethelyzetének gátlástalan és gusztustalan kihasználása, ezzel összhangban pedig a cyberbullying extrém formája is. Fogalmazásmódja ugyan döcögősen indul, és didaktikussággal is vádolható, de a végeredmény elég szórakoztató és tartalmas egy kellemes sorozatélményhez.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.