HIRDETÉS

HIRDETÉS

Magazin

Klaus Schulze: Az ember, aki összehozta a Dűnét a Solarisszal

Tavaly hunyt el Klaus Schulze, az elektronikus zene úttörője, aki öt évtizedes pályafutása alatt úgy alkotott több mint 50 albumot, hogy közben nemcsak megihletett számtalan művészt, de együtt is dolgozott többek között Hans Zimmerrel vagy Lisa Gerarddal. Számos filmzenét is írt, a Dűnéhez fűződő szoros kapcsolata pedig többször előkerült hosszú és termékeny pályáján.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Schulze legutóbbi, posztumusz lemeze a Deus Arrakis már címében is a Dűnét idézi, aki pedig meghallgatja, jó eséllyel egyetért majd velem, amikor azt írom, legjobban a hipnotikus szóval lehet jellemezni alkotásait. Emellett több szálon is kapcsolódik a manapság oly divatos cli-fi hullám előfutárának számító regény legutóbbi filmes adaptációjához, Denis Villeneuve Dune Part One-jához is. De hogyan jutott ide és ki is ő tulajdonképpen? Tekintsük át röviden a pályáját, természetesen kiemelve a geek vonatkozásokat. 

BERLIN – SEPTEMBER 19: Musician Klaus Schulze performs live during a concert at the Tempodrom on September 19, 2009 in Berlin, Germany. The concert is part of the 2009 tour. (Photo by Jakubaszek/Getty Images)

Hosszú betegség után tavaly áprilisban hunyt el Klaus Schulze, akiről bizton állíthatjuk, hogy a mai elektronikus zene – különösen az ambient, drone, ebm és trance – más lenne nélküle és munkái nélkül. Inspirációt jelentett a későbbi alkotóknak, de aztán ő is bátran beépítette zenéjébe a kortárs irányzatok újdonságait. Korai munkái még analóg eszközökkel készültek, ugyanakkor követte az elektronikus hangszerek és szintetizátorok fejlődését, de mindig csak azt használta, amiről úgy érezte, szükséges a zenéjéhez. 

HIRDETÉS

Schulze 1969-ben, húszas évei elején kezdte pályafutását a Kraftwerk melletti másik legendás német krautrock zenekar, a Tangerine Dream alapító tagjaként. Első lemezükön, az Electronic Meditationön még közreműködött, aztán úgy döntött, hogy szólókarreirbe kezd. A Tangerine Dream is megérne egy misét (bár a Reimsi katedrálisban adott 1974-es koncertjük után a Vatikán újraszenteltette a templomot, őket pedig örökre eltiltották a katolikus templomokban való fellépéstől), és igaz, olyan alapművek kötődnek hozzájuk mint a Zeit című lemez vagy a Legenda és a Tűzgyújtó című filmek zenéje, ők most csak egy mellékszálként szerepeltek ebben a fantasztikus történetben.

Schulze első saját néven megjelent albuma, az 1972-es Irrlicht elkészítésekor még nem rendelkezett szintetizátorral, így az atmoszférikus hangzást egy megrongált orgona, egy törött erősítő és egy általa szinte felismerhetetlenségig torzított szimfonikus zenekar biztosította, utóbbi felvétele természetesen visszafelé lejátszva. 

Ezen a lemezen már tökéletesen felismerhető Schulze alkotói kézjegye, a nyomasztó, de mégis felemelő hangszőnyeg, három tétel, csaknem egy órában. És persze az alcíme is tükrözte Schulze vonzódását a sci-fihez: Kvadrofonikus szimfónia zenekarra és elektronikus gépeknek. Második lemezén, a Cyborgon kezdett szintetizátorokat használni, az SF hatása pedig több albumán érződik ezután is. Hol a címben, mint a negyedik és ötödik lemeze esetében, amelyek a Timewind és a Moondawn címet kapták, hol egy-egy számban, mint az 1972-es cli-fi előfutár SF filmet megidéző Silent Running vagy a tizedik, X című “zenei életrajzokat” tartalmazó lemezén, amin a később még újra előkerülő Frank Herbert című száma található.

Ugyanakkor a spekulatív fikció más ágaival is közelebbi kapcsolatba került, írt például filmzenét több horrorfilmhez, így a Quentin Tarantino által alaposan megdicsért ausztrál pszichohorrorhoz, a Next of Kinhez, vagy az osztrák elmebetegséghez, az 1983-as Angsthoz, ami egy börtönből frissen szabadult pszichopata sorozatgyilkos ámokfutásáról szól és extrém erőszakossága miatt Európa-szerte betiltották megjelenésének évében.

Frank Herbert világa pedig annyira elvarázsolta, hogy külön albumot is szentelt neki, az 1979-es Dune címűt. Vicces adalék, hogy a lemez borítója úgy készült, hogy Schulze fekete betűkkel felragasztotta a nevét és a címet tévéje képernyőjére és lefotózott egy jelenetet Tarkovszkij Solarisából. További érdekesség, hogy a 3 számból az egyik, a röpke 26 perces  Shadow of Ignorance énekbetétet is tartalmaz, Schulze Dűne ihlette költeményét a sokszor lángoló sisakban fellépő angol előadóművész, Arthur Brown énekli.

No de vissza a majdnem jelenbe:

amikor Hans Zimmer az új Dűne film végefőcímének zenéjét írta, rájött, hogy valahonnan nagyon ismerős neki a basszusfutam. Egyszercsak eszébe jutott, hogy gyakorlatilag a korábban már említett Schulze számot, a Frank Herbertet írta újra.

Így hát felhívta Klaus Schulze-ot, hogy dolgozhatnának-e együtt, akit nagyon meghatott, hogy ennyi év után még nem merült feledésbe az alkotása. Közös pont már volt, hiszen Hans Zimmer a Gladiátor zenéjét a Dead Can Dance varázslatos hangú énekesnőjével, Lisa Gerarddal együtt írta, aki számos lemezt készített közösen Schulze-al is.

(GERMANY OUT) Klaus Schulze – Musician, composer, electronic music, Germany – performing – 02.10.1978 (Photo by Jazz Archiv Hamburg/ullstein bild via Getty Images)

Ezt követően született meg a Grains of Sand című szám, amit Schulze és Zimmer közösen írtak, majd a The Dune Sketchbook lemezre került fel, amely a filmhez készült zenei anyagokat tartalmazott, és még annak a premierje előtt megjelent. A meglehetősen pörgős szám szinte már az ebm (electronic body music, a nyolcvanas években az industrial és az elektronikus punkzene keveredéséből létrejött elektronikus zenei műfaj) hangzásvilágát idézi, méltó búcsú a mestertől.

A közös munka ihlette meg Schulze-ot, hogy ismét elmerüljön a Dűne világában, így született a sajnos már csak posztumusz megjelent Deus Arrakis album, ami a klasszikus schulzi hangzásvilágot idézi. A három nagyobb tétel ezúttal tizenhat számra lett tagolva a könnyebb befogadhatóság kedvéért, megidézve benne a klasszikus, 1979-es Dune lemez andalító vonósait is. 

Szükségem volt még több fűszerre

– vallott a lemez keletkezéséről.

Úgy éreztem, teljesen szabad vagyok és játszottam és játszottam… A második privát Dűne utazásom végén rájöttem: a Deus Arrakis újabb tisztelgés Frank Herbert és a nagy ajándék: az élet előtt általában.

A lemezt hallgatva egyértelművé válik, hogy nem véletlenül hívják az általa és olyan zenekarok mint a Popol Vuh, Kraftwerk, Tangerine Dream, Neu! által létrehozott és inspirált zenei irányzatot krautrock mellett berlini iskolának avagy Kosmische Musiknak.

74 éves korában, óriási életművet hagyva maga után távozott. Halála után Frank Uhle, Schulze kiadója, az SVP ügyvezető igazgatója azt nyilatkozta, hogy az elektronikus zene egyik legnagyobb hatású, legfontosabb zeneszerzője volt, kivételes művész. Amint a fentiekből is látható, nehéz lenne ezzel az állítással vitatkozni, sőt, nem is érdemes, inkább hallgassuk a lemezeit, örökségét.

Szinte az anyatejjel szívta magába a spekulatív fikció, különösen a science fiction és a horror iránti rajongást. Szabadidejében, ha teheti mindmáig sokat olvas, hallgat zenét, néz filmeket a tematikában. Az utóbbi időben az egyre jobb társasjátékok miatt kénytelen tovább osztani amúgy is szétszórt figyelmét családja, munkája és hobbijai között.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük