Film

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia akart az új Bosszúállók lenni, de csúnyán elhasalt – Kritika

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia

Rendesen kifogyott a szél az MCU vitorlájából a Bosszúállók: Végjáték óta és ugyan volt egy-két jó dobásuk az Oscar-díjra is jelölt Fekete Párduc 2-vel, vagy a Pókember: Nincs hazaúttal, úgy ontják magukból a középszerű filmeket és sorozatokat, mintha muszáj lenne. Sajnos A Hangya és a Darázs: Kvantumánia sem volt képes megtörni a sort, pedig jó eséllyel vágott bele, hogy akár az új Bosszúállók legyen. Helyette egy kicsit Drágám, a kölykök összementek!, egy kicsit Avatár, egy kicsit Dűne és egy kicsit Egy ropi naplója lett, de a saját hangját nem sikerült megtalálnia.

Több verziót is láthattunk már arról, hogyan alakult kedvenc Marvel hőseink élete a Pitty, avagy a bizonyos csettintés után, ezúttal pedig Scott Lang szemszögét ismerhetjük meg. A bűnözőből bosszúállóvá vált karakter élvezi újonnan jött népszerűségét, miután sikeresen közreműködött a világ megmentésében és Thanos legyőzésében. A készítők vele igazán jó munkát végeztek: bemutatják ugyanis, hogyan tud a fejébe szállni valakinek az elismerés, különösen ha korábban nem nagyon volt része benne. A film első perceiben tehát Scott vállán csücsülünk, miközben aranyos kutyákkal fotózkodik, békésen kortyolja az ingyen kávéját és felolvasó estet tart a Pitty eseményeit feldolgozó életrajzi könyvéből. Mindeközben mit sem sejt a háttérben készülő bajról, ami nem is várat sokat magára. 

A Hangya (Paul Rudd) és a Darázs (Evangeline Lily) mellett a történet főként Cassie Lang (Kathryn Newton) és Janet van Dyne (Michelle Pfeiffer) körül forog, akikhez mintegy segítő szerepben csatlakozik Hank Pym (Michael Douglas) is. Cassie és Janet, mintha két külön világ lenne, teljesen ellentétes felfogást képviselnek a filmben. Az egyikük gyermeki nyíltsággal és félelmet nem ismerve akarja megmenteni a világot, míg a másik homokba dugva a fejét igyekszik megfeledkezni a problémákról, amíg azok utol nem érik. 

Mivel a film címe A Hangya és a Darázs: Kvantumánia, azzal nem árulok el túl sokat, hogy egy félresikerült demonstrációt követően végül a Kvantumvilágban kötünk ki. Az is gyorsan világossá válik, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a hellyel és nem a szokatlan energialények és kvantumragadozók jelentik az egyetlen veszélyforrást. Mint később kiderül nem Janet volt az egyetlen, aki ezen a különös helyen ragadt. Csakhogy vele ellentétben a történet gonosztevője máig nem tudott innen kijutni és amíg arra várt, hogy a nő visszatérjen, börtönéből birodalmat épített.

A látványvilág szép, de nem kiemelkedő

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia - Pym-van Dyne

A film hiába próbál meg Avatár és Dűne lenni, a “WOW-faktor” egyszerűen elmarad. Futólag látunk részleteket a Kvantumvilág egyes tájegységeiből, így főszereplőink nyomában megfordulunk buja dzsungelben, zord sziklákon, kietlen sivatagban és zsúfolt nagyvárosban is. Mire azonban felfognánk, hogy mit látunk, esetleg lenne időnk rácsodálkozni erre az ismeretlen térségre, már rohanunk is a következő helyszínre.

Ebben nagy szerepe van annak is, hogy a számos akciójelenet között valójában csak kötelező átvezetőt jelent ennek az új világnak a bemutatása és sem a készítőket, sem a karaktereket nem érdekli igazán, mi van szubatomi szinten. Ezzel amúgy nem is lenne baj, ha nem azzal kezdődne a film, hogy Cassie és Hank, mint high-tech felfedezők, épp a Kvantumvilág feltérképezésén dolgoznak. 

Sok érdekesség derült ki a Marvel és a Star Wars jövőjéről, még úgy is, ha nem voltál ott

Sodródunk az eseményekkel

Nem tudnék kiemelni különösen nagy hibát a történetvezetésben. A Hangya és a Darázs: Kvantumánia épp annyira izgalmas és következetes, hogy képes könnyedén fenntartani a néző figyelmét két óra öt percen keresztül. Mégis úgy éreztem gyakran, hogy csak sodródunk az eseményekkel és nincs idő megmutatni, vagy megmagyarázni dolgokat. Arra például sosem derült fény, hogy valóban baleset okozta-e az eseményt, aminek következtében filmünk főhősei a Kvantumvilágba kerültek, vagy szándékosság volt-e mögötte. Habár a film erősen az utóbbit sejteti. 

Ahogy fentebb említettem, a világból sem látunk sokat, az ott élők nehézségeivel szemben mégis elvárás az együttérzés. Bemutatnak karaktereket, akik szabadságharcosból az elnyomó rezsim oligarcháivá váltak, de semmit nem tudunk meg róla, hogy milyenek voltak előtte és mi váltotta ki ezt a pálfordulást. Helyette van jó sok lövöldözés, ökölharc, meg humorosnak szánt megjegyzések. 

A főszereplőket is egész jól kidolgozták, de köztük is nagyon éles színvonalbeli eltéréseket figyelhetünk meg.

Scott, Cassie és Janet kapták a nagyobb figyelmet a forgatókönyvíróktól, habár az a csekély karakterfejlődés, amin átestek, a film végére ment is a kukába.

Hope és Hank pedig erősen mellékszerepbe szorultak, akik rendelkezésre állnak, amikor szükség van rájuk, de amúgy nem sok vizet zavarnak a sztoriban. 

Mi van a főgonosszal?

Nincs képregényfilm főgonosz nélkül és A Hangya és a Darázs: Kvantumánia igen erős névvel rendelkezik ezen a téren. Thanos után a következő nagy fenyegetést ugyanis Kang, a Hódító (Jonathan Majors) jelenti. A karakter, vagyis egy variánsa korábban futólag már bemutatkozott a Lokiban, de most ismerhettük meg egy kicsit jobban. 

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia - Kang

Majors remek munkát végzett a megformálásával és ebben többé-kevésbé a forgatókönyvírók is támogatták. A filmből nyilvánvalóvá válik, milyen az, ha valaki látott és járt valamennyi idősíkban és univerzumban és ezek közül nem is keveset saját kezűleg törölt ki a létezésből.

Kang nemcsak egyszerűen gonosz, az ő felfogása szerint nincs is értelme ennek a szónak. Nem létezik jó, vagy rossz sem a világban, egyedül csak ő van és a hódítás. 

Ennek megfelelően pedig mindenki csupán egy eszköz a kezében, akiket használ, sőt, még támogat is. Egészen addig, amíg hasznosnak bizonyulnak, vagy fel nem bosszantják. 

Ez eddig elég jól hangzik, nem? 

Sajnos azonban itt is sikerült maga alatt vágnia a fát a filmnek. Miután ugyanis bemutatta ezt a szinte mindenható karaktert, aki már számon sem tudja tartani, melyik bosszúállót hányszor ölte meg, a végső csata nevetségesen rövidre és egyszerűre sikerült. Emiatt nehéz komolyan venni a fenyegetést, amit az MCU következő nagy gonosztevője jelent hőseink számára. Pedig a film meg sem próbálja rejtegetni, hogy a Bosszúállók adott neki ihletet, így néhány jelenet kísértetiesen hasonlít Joss Whedon 2012-es mozijára, csakhogy ott nem Thanos maga, hanem Loki szenved vereséget a Föld védelmezőitől.

A Marvel-böjt idejére nincs jobb ellenszer, mint a Titkos Bosszúállók

Összefoglalás

Régi Marvel rajongóként nem könnyű látni, hová tart az MCU jövője, amiben kétség kívül nagy szerepe van a tömeggyártott szuperhős tartalmaknak is. Míg A vasember (2008), a Bosszúállók (2012), vagy akár a Pókember: Hazatérés (2017) elsősorban arra koncentráltak, hogy méltó módon keltsék életre a sokak által szeretett és jól ismert képregénykaraktereket, miközben mozis keretek között is jól működő és izgalmas sztorit kreáljanak, az újabb filmekben és sorozatokban a grammra kimért és fókuszcsoportok által meghatározott elemek ismétlődnek unalomig. A cél pedig már nem az, hogy olyan tartalom készüljön, ami tovább izzítja a fanok rajongását és új rajongókat vonz be, hanem, hogy széleskörben mindenki számára elfogadható eredmény szülessen. Ez pedig sajnos a középszerűség előszobája, ahogy azt az utóbbi évek erős 6/10-es IMDb átlaga is mutatja a negyedik fázis filmjeinél. Ebből pedig A Hangya és a Darázs: Kvantumániának sem sikerült kitörnie.

6 /10 hangyányi raptor

A Hangya és a Darázs: Kvantumánia

Ant-Man and the Wasp: Quantumania

képregényfilm
Játékidő: 125 perc
Premier: 2023. február 16.
Rendező: Peyton Reed

Filmrajongó könyvmoly vagyok, aki otthonosan mozog a fantasy, a sci-fi és a képregények világában ébredező érdeklődéssel a videojátékok iránt. 2017-ben kezdtem aktívan film- és sorozatkritikák írásával foglalkozni, de már a középiskola óta írogatok ide-oda.