A Loki simogatás jót tesz az MCU-nak – Loki évadkritika

Miután a Végjátékkal bezárólag az MCU-t naggyá tevő színészpáros távozott a porondról (vagy nem, ki láthat a jövőbe) nem volt kérdés, hogy Kevin Feige elkezdi előre tolni az MCU másodvonalon közönségkedvenc színészeit és karaktereit, helyezve az ő hátukra ezt az (márakinek) imádnivaló látványcirkuszt. Nyilván felesleges magyarázni, hogy Tom Hiddlestone Lokija millió női és több marék férfi néző nyálelválasztását beindítja, Loki karaktere pedig a Marvel filmes univerzumának egyik, a képregények oldaláról karakterisztikájában fájdalmasan megcsonkított és emiatt a moziverzumban alulhasznált karaktere volt. Ezidáig. Logikus (vagy Lokikus – háhá!) volt hát, hogy a negyedik fázistól Lokinak és cselekedeteinek nagyobb valagat tulajdonítanak majd, a karakter fontos fogaskere lesz a hagyományok szerint a későbbiekben összeálló nagy világmegmentést igénylő krízisnek (jobban, mint az elmúlt több mint tíz évben), valamint a saját sorozata végre megsózza és ízlés szerint fűszerezi is őt.

A Loki sorozat első évada közvetlenül onnan indul, ahol utoljára láttuk a címszereplőt. A huncut asgardi a Végjátékban felkapja a a Tessaractot, majd elteleportál valahová, a sorozatból pedig rögtön meg is tudjuk, hová. A kedvenc szarháziskodó istenünk a Góbi sivatagban landol, ahol nem tudja megfelelően összekapni magát, mert  a pillanatban megjelennek a Time Variance Authority (TVA – Idővariációs Hatóság) tisztjei, hogy Lokit előállítsák a Szent Idővonal ellen gondatlanul elkövetett rongáló tevékenysége végett. Miután a csínytevés Istenét sikeresen lemeszelik, az ügynökök egy idővonal helyreállító kis bombácskát helyeznek el, ami lényegében kitörli a főbb idővonalban predestinált történésektől eltérő, általuk nexus eseménynek keresztelt momentumot, ezzel helyreállítva a Szent Idővonalat, illetve megakadályozva alternatív valóságok létrejöttét. Míg a bomba teszi a dolgát, addig hősünket átszállítják egy időn kívül létező helyre, ahol megkapja az elítélteknek szánt kis hacukát, amin a „Variáns” felirat jelzi a bűnösséget. A Variánsok a Szent Idővonal személyeinek a meghatározott folyamról letért alternatív változatai, sorsuk általában törlés, ám Lokinak szerencséje van. Egy másik Loki-verzió rengeteg borsot tör a TVA orra alá, az ügyet vezető Mobius M. Mobius (Owen Wilson) pedig úgy gondolja, hogy Loki ellen legjobb Lokival hadba vonulni. Így hát megszületik egy ún. vádalku: ha Loki segít, akkor élhet és akár jobban is megismerheti ezt a roppant erővel bíró ügynökséget, Mobius pedig végre elkaphatja a már említett Szent Idővonalra roppant veszélyes és a hiddlestoni Loki-ív szempontjából kulcsfontosságú Lokit, akinek az a terve, hogy eltegye láb alól a TVA alapító vezérkarát.

A Loki egy valamire való kozmikus kaland, egy érett narancs amit nem facsartak ki teljesen.

A Loki kétségtelenül az MCU egyik legérdekesebb lépése, már ami a keretezést illetve. A TVA egy csodálatosan izgalmas hely, ahol a mágia nem működik, ahol egy olyan hatalom uralkodik, ami mellett a Végtelen Kövek is csak nagyon szép kövek, le lehet nyelni őket, meg lehet dobni velük a kollégát, de hasznuk nincs. Viszont egyrészt ezt az MCU-t frissítő hatóságot nem tudták annyira kipörgetni, amennyire lehetett volna, másrészt megint az a fránya logika és illeszkedés. Ugyanis az Marvel új sorozatának központi szerepet kapó hatósága erősen interferál a saját univerzumával.  A keretezés szerint az idővonalon kívülről érkező (mert csak onnan érkezhet) sorsmenetet befolyásoló hatás, a már említett „nexus esemény” alternatív valóságokat hoz létre. Ezek, mint ágak nőnek ki a Szent Idővonal (Voltaképpen az MCU idővonala.) törzséből. A TVA feladata ezen ágak létezésének megakadályozása, keletkezésének megelőzése, így minden olyan eseményt eltörölnek, ami káoszt okozhatnak a rendben. A hatóság terepmunkásai lényegében takarítók, a munkát pedig mély hittel, odaadással és könyörületet nem ismerve végzik. Már csak az a kérdés, hogy miért hagyták megtörténni a Végjáték eseményeit?, Merthogy a múltból a jövőbe utazó Thanosszal és a különböző idősíkokról elcsórt Végtelen Kövekkel és az általuk elért győzelemmel az MCU jelenlegi idővonala egy nagy alternatív, így az Idővariációs Hatóság szabályi szerint is, testületi szinten törölnivaló valóság (és akkor még nem beszéltünk arról, hogy a TVA behozásával és munkásságával az öreg Steve Rogers végképp nem ülhetett volna ott, ahol ült). De ez még csak az egyik logikai probléma, a másik a sorozatban feltűnő Loki variánsok, akik semmilyen módon nem jöhettek volna létre, ha az alternatív dimenziók születésének a már említett sorozatbeli szabályát nézzük.

Tehát ha jobban belemerülünk és elkezdünk kérdéseket feltenni, elkezdjük piszkálni a történet logikai szövetét, akkor felfedezzük, hogy az MCU-nak továbbra sincs igénye arra, hogy a sorozataiban és filmjeiben a sci-fi okos és koherens sci-fi legyen. Érdekes a multiverzum létezésének összekötése az idővonal megbolygatásával, de sajnos a Lokiban ezt nem gondolták megfelelően végig, nem tettek bele több munkát a szükségesnél.

Persze, a szuperhős és képregényfilmeket eddig sem és továbbra sem a tudományos fantasztikum miatt néztük, hanem az ikonográfia, a legendárium, a csimm-bumm, az esetekben lélekemelő móka és a kedves, emocionálisan is könnyen emészthető dráma, illetve a bitang jó casting és általában megfelelő karaktertónusok miatt. A Loki pedig ezt szállítja egy-egy olyan momentummal, ami az MCU kiemelkedő pillanatait idézi. Az utóbbihoz köthető Loki többdimenziósítása, ami végigkíséri mind a hat epizódot szinte kiegyensúlyozott minőségben. Ez a szál menti meg a Lokit attól, hogy egy új narratív lehetőségeket megnyitó kelléksorozatként végezze (erről később). A Loki ugyanis a címszereplő jól ívelt fejlődéstörténete, amiben – MCU-s mértékkel – ott az egzisztenciális krízis, az érzelmi nyitás és a románc is. Ez a sorozat végre bont annyit a karakteren, hogy többet lássunk benne, mint egy komplexusos, féltékeny kölyköt, aki mások szopatásával és a botladozó hatalmaskodással próbálja leplezni emocionális árvaságát. Tom Hiddlestone pedig abszolút Lokinak született, lubickol a szerepében, élvezi azt, nem csoda, hogy kijelentette: akár örökre is eltökölgetne az északi csínytevő isten képregényváltozatának szerepében.

A sorozat  a karakter építését leginkább beszélgetéseken és „emberi” kapcsolatokon keresztül teszi. A drámai történések helyett egyszerűen érvelések és álláspontok nagylyukú hálóját dobják a karakterre. A készítők nem traumákkal rengetik meg a karakter önmagáról alkotott képét, hanem a személyét célzó, érdeklődő beszélgetéssel, aminek nem az a vége, hogy hozzávágják őt három fegyveres katonához, mert az olyan jó vicc.  Az epizódok alatt Loki közel kerül Mobiushoz, szinte barátra lel benne, és persze – egyébként nagyon gyönyörű, a karakter önimádatát célzó metagegként – romantikus érzelmeket kezd el táplálni önmaga női verziója, a „FemLoki” Sylvie iránt, aki a címszereplő mellett szintén kulcskaraktere a sorozatnak. Ez a bontakozó bontakozó románc aktív része és mozgatórugója a cselekménynek. Nem válik negédessé, nem lesz nyálkás, marad egy üde, érzelmes vonás a történetmesélés struktúráján.

Kár, hogy ez utóbb nem csupán kibontatlan marad, de a legfrissebb hírek szerint egyenesen pazarba is ment. Sylvie-t, mint a TVA-t szisztematikusan támadó Loki Variánst a sorozat egyszerűen elfelejt részleteiben kifejteni, pedig a Sophia Di Martino által játszott karakter ennél jóval többet érdemelne. A sorozatban nem csak, hogy nem tudjuk meg, mi az a hatás, ami okozta a létezését, de még az egyenes célját is elfelejtik elmondani.

Persze, jó pár érzelmes és kedves jelenete van a két a Lokinak, de a karakterben rengeteg tartalom volt, ami kidobtak az ablakon redukálva őt egy kidolgozottabb Loki kiegészítőre.

Szerencsére nem ez a helyzet Mobiusszal. Owen Wilson játéka és mellékkaraktere fénypontja a sorozatnak, a Loki és TVA ügynök közötti összhang pedig elképesztően jól működik. A közöttük elhangzó párbeszédek elmésen megírtak, jó azokat hallgatni. Nem a jópofáskodásra koncentrálnak, hanem boncolgatják a létezést, annak értelmét, persze MCU-s mértékkel, mindenki számára befogadhatóan.

A címszereplő árnyalásán túl ez az MCU-sorozat végre bicepszből építi az világot. A 42-52 perces epizódjaiban Lokiék kalandoznak a brutalista, retro-futurisztikus dizájnú Hatóság épületében, ellátogatnak a jövőbe, de még az idő végére is. A TVA egy abszolút fantasztikus és hatalmas erőt birtokló hely, ami leginkább egy szovjet KGB-s irodahalmazra hasonlít, amit háttérből Óz, a nagy varázsló irányít. Egy olyan világ, ahol csak az ügynököknek van hatalma, másnak nincs. Rendkívül sok lehetőség bújik meg benne, amit ebben a szervezetben, amit egyszerűen nem használtak ki. Kicsit beszélhetett volna mélyebben TVA-ről a sorozat. A tetteikről, hogy miket akadályoztak meg, milyen idősíkokat töröltek el, de maradt minden egy “szigorúan titkos” mondat mögött. Számos ziccert hagytak ki, ami még érdekesebbé változtatta volna a főhadiszállást, viszont ehelyett egy 70-es évekbeli hírszerző iroda marad az évad közepére, egy erősebb, de hamar tovaszálló és súlyát vesztő drámai pillanattal, amiben kiderül, kik is az ott dolgozók. Többet kellett volna elárulniuk a hatalmukról, adhattak adhattak volna magyarázatot egy-két kérdésre az MCU kozmosza kapcsán. Jó lett volna, ha a készítők egy-egy cameo erejéig beletettek volna mondjuk egy porszívóügynök Stark variánst, egy hippi Bruce Bannert, esetleg a további hype kedvéért az öreg Steve Rogerst, de legfőképpen Thanost, akit könnyedén előállítanak a Hatóságok ügynökei.  Persze a hiányt ellensúlyozandó, a Loki igyekszik hízlalni Marvel filmuniverzumot, mindezt a mozifilm látványvilágával. Mert a Disney itt sem fukarkodott a vizuális cukorkával. Igazi szuperprodukcióról beszélünk, kisképernyős tripla”A” kategóriáról, ami egyre jobban erősíti azt a jövőképet, hogy a filmstúdiók a streaming térnyerésével kisképernyő helyét egyre inkább az ezüstvászon mellé képzelik, nem alá, vagy mögé.

A sorozat bemutatja Alioth-ot, a téridő zabáló ködrémet, és egy epizódnyi geg erejéig felvonultat számos Lokiverziót, akik között ott van a Szavazz Rám Loki, kölyök Loki, a Klasszikus Loki, a fekete kalapácsos és kamuzós Loki és persze a legszimpatikusabb: az aligátor Loki, ami csak egy aligátor, de nagyon okos szemei vannak. Mint ahogy a TVA, úgy ők is ziccerek maradtak. A sorozat nem élt azzal a lehetőséggel, hogy rajtuk keresztül még több dimenziót adjanak az eredeti, fő verziónak. Igaz, az eposzi kalandot e nélkül is szórakoztatóvá és igazi multiverziós kalanddá varázsolták, ami megfűszereztek egy rakás, a plánokban elrejtett húsvéti tojásokkal (például a Thanos kopter).

Amint azt fentebb jeleztem, a sorozat játékfordító az MCU-ban, ugyanis, mint ahogy a legtöbb Marvel filmnek és sorozatnak úgy ennek is van „globális” funkciója: megnyitja az MCU multiverzumot, és bevezeti a filmuniverzum új főellenségét, az új Thanos szintű gonoszt, Kanget a Hódítót. Legalábbis a kellemesebb He, Who Remains ( Ő, aki Örök(?)) nevű változatát – fontos változatnak nevezni, mivel a végkifejlet alapján várhatóan számos Variánsával találkozhatunk majd a filmekben és sorozatokban. A Jonathan Majors (Lovecraft Country) alakította hatalmasság ugyan nyúlfarknyi játékidőt kapott, de már ebből is szépen kidomborodott, hogy a legjobb embert kérték fel a szerepre. A belépője kifejezetten hatásos, mert ahelyett, hogy a marveli hagyományokhoz hűen verekedéssel konstatálják a friss főgonoszt, inkább trécselnek vele egyet. A Loki úgy ér véget, ahogy elkezdődik: egy jól megírt, exponáló beszélgetéssel, amiben az univerzum további sorsáról döntenek a szereplők. Kifejezetten üdítően hat, hogy az egymás püfölése helyett a diskurzust tették meg a készítők, mint sorsfordító tettet.

A stiklis asgardi isten balladájának hatására mostantól bármi és annak az ellenkezője is megtörténhet az MCU-ban, így maga a sorozat egy fontos eseményévé vált ennek a hatalmas, több szálra bontott filmsorozatnak. Ebből a szempontból pedig eddig ez a legérdekesebb sorozata a Disney-nek és a Marvelnek. Azonban, ha a cselekményét nézzük, a Loki egy koherensen megírt, mérsékelten izgalmas széria, ami az összes világhízlaló érdekességével sem tud igazán magával ragadni. A Loki ötletes és lelkes, de csak az MCU keretein belül új.

Nézeti magát, de sem extázist, sem katarzist nem ad: hiányzik belőle az élményszerűség, és az az igazán egyedi íz, ami például a WandaVisionben ott volt.

A nézése közben azt éreztem, hogy nem a Loki narratívája miatt nézem, hanem az MCU iránti szeretetem okán és mert érdekel, hogy mit tartogat még a rajongóknak a Feige-motor. Ennek oka az lehet, hogy bár próbálnak kicsit többet adni, még mindig ugyanazt kapjuk, csak már szebben színeznek. Ez persze nem meglepő, hiszen, ha ez nyomtatja a pénzt, akkor nincs értelme kockáztatni, viszont ez az állapot sem tartható sokáig. Elképzelhető, hogy a marveles szuperhős/képregényfilmek elérik a határukat,  hacsak nem kezdenek formulafrissítésbe.

A Loki egy jó Marvel-sorozat lett és egy még jobb, mondhatni fontos MCU-bővítmény. Világot épít, karaktert mélyít, az írásában ott a szándék és az ambíció, hogy több legyen Tom Hiddlestone huncut zsivány mosolyánál és Loki egydimenziós szomorúszemű rosszalkodásánál. A kisebb-nagyobb logikai hibák és kihagyott ziccerek ugyan sajnálatosak, erőteljes impulzusai nincsenek, de a hat epizód felhőtlen szórakozást nyújt azoknak, akik szeretik a Marvel moziverzumát. Ebbe a sorozatba egy kicsit több finesz kellett volna. Reméljük a második évada – merthogy Loki kalandja folytatódni fog – már egy kicsit élénkebb lesz.