Theodora Goss viktoriánus világában jól megfér egymással Dr. Jekyll eltitkolt lánya a Frankenstein és Dr. Moreau által létrehozott női szörnyetegekkel, olyannyira, hogy a még időnként feltűnő Sherlock Holmesra sincs szükségük a rejtélyek kibogozásához. Könyvkritika.
Azt gondolom, a legtöbben ismerjük Frankenstein doktor történetét. Vagy hallottunk Dr. Moreau szigetéről, ahol a tudós állatokból alkotott fura emberállatokat, amik/akik aztán fellázadtak ellene. És Dr. Jekyll balvégzetű kísérleteiről is olvashattunk, amelyek végén a borzasztó Mr. Hyde-dá alakult át. De mi van, ha több kísérletük is volt, nem csak azok, amikről olvashattunk? Mi van, ha mindegyikük istennek képzelte magát, aki újfajta embert tud létrehozni? És mi van, ha mind utódot akartak maguknak – és valamilyen okból minden utód lány lett?
Theodora Goss, a magyar származású amerikai írónő eljátszott ezzel a gondolattal – és aztán meglehetősen fura, de érdekes történetet kerekített belőle az Athéné Klub könyvsorozatban.
Ebben a sztoriban Dr. Jekyllnek van egy lánya, Mary, aki csak felnőttként, a szülei halála után szembesül azzal, hogy az apjának volt egy másik oldala is, az a bizonyos Hyde. Aki nem elég, hogy gyilkolt, de még egy lánygyermeket is nemzett, így Marynek van egy igen különös féltestvére.
De hogy ne legyen ilyen „egyszerű” a történet, Mary egymás után sorra rátalál a hasonlóan Isten-komplexusos tudósok utódaira, így a házába egymás után költözik be Justine Frankenstein, Diana Hyde, Catherine Moreau (és a többiek). És mivel Goss feltehetőleg igen élvezte, hogy az angol irodalom jelentős alakjait egy regénybe tuszkolhatta, Mary otthonában a házvezetőnőt Mrs. Poole-nak hívják (talán egy kis kikacsintásként a Jane Eyre-re), a lány pedig a nyomozása során nem más hírességtől kér segítséget, mint Sherlock Holmestól és persze az elmaradhatatlan Watsontól.
És mindez működik, mert Goss egy igen érdekes nyomozásba veti bele a hősnőit. Az első könyvben, Az alkimista lányának különleges esetében „csak” London zegzugát járják be, a Whitechapeltől a bolondokházáig (és persze Holmes otthonáig), míg a második részben már tágul a hősnők (és az olvasó) horizontja. Mary és a társai bejárják fél Európát, hogy végül Budapesten csapjanak össze az elvakult tudósokkal. És mert Goss nem aprózza el, ebbe a sztoriba még belekeverte Van Helsinget és a vámpírokat, és egyéb viktoriánus regények szereplőit is.
Viszont épp ezért a második rész cseppet szét is esett, a túl sok szereplővel, a folyamatos – és néha kicsit erőltetettnek tűnő – fordulatokkal. Sőt, olvasás közben olykor Agatha Christie Poirot-ja jut az ember eszébe, aki az egyik nyomozása során feltette a kérdést, hogy csak nem keveredhetett bele minden jelenlévő a bűnténybe – és persze végül kiderült, hogy dehogynem. Goss is ezt az elvet követte, így még az első részben szereplő, csak néhányszor említett mellékalakokról is kiderült, hogy sokkal nagyobb szerepük van a tudósok utáni nyomozásban, mint azt Mary (vagy az olvasó) gondolta volna, és ez egy idő után már kissé erőltetettnek tűnik.
Ettől függetlenül nagyon jól lehet szórakozni Goss regényén, főképp azon a stílusjegyén, hogy a főszereplők állandóan beleszólnak a regény menetébe (vagy épp kiszólnak belőle, nézőpont kérdése), kritizálják a mesélő Catherine stílusát, a róluk írt megjegyzéseket, és szinte bármit, ami a cselekményhez köthető. Ráadásul a második részben Catherine szinte minden fejezetben módot talál rá, hogy a korabeli olvasók számára reklámozza az első regényt, és ezzel Goss még több humort csempész a könyvébe.
Az is jó ötlet, hogy Holmes szerepeltetése sincs túltolva, így nem veszi át a hölgyek nyomozásának irányítását – sőt, a második részben el is tűnik, amire az utolsó pár oldalon találunk magyarázatot, megspélve mindezt a harmadik rész lehetőségének a belengetésével. És valóban úgy lett befejezve a második kötet, hogy az olvasó tűkön ülve várja a folytatást.
Goss tehetségét dicséri, hogy tud egyszerre 4-5 főszereplő(nő)t mozgatni, és mindegyiküknek megvan a maga saját, jól körülrajzolt karaktere, stílusa, múltja és vágyai, így az olvasó még véletlenül se keveri össze például Justine-t, az igen szelíd óriásnőt a pumából emberré operált Catherine Moreau-val (és még sorolhatnám).
A korrajz is kiváló, a hőseink utaznak a korabeli Orient expresszen, ahol – szerencsére – nem történik gyilkosság, viszont az olvasó kiválóan szórakozhat a kalauz nevén, ha elérti a poént. Átélhetjük, milyen lehetett a viktoriánus korban egy utazás Angliából Magyarországra, komppal, vonattal és lovaskocsival (amelyeknek mind megvan a maguk szépsége és veszélye). Ezen kívül külön élmény, ahogy Goss felhasználja magyar gyökereit is, és elénk varázsolja az 1800-as évek Budapestjét.
Arról, hogyan született meg a szörnyekről szóló regényének ötlete, Goss azt mesélte egy interjúban, hogy a doktori disszertációját a késő viktoriánus gótikáról és antropológiáról írta. Emiatt alaposan tanulmányozta a viktoriánus irodalmat, különösen az 1870-1910 közötti időszakot, amikor olyan regények születtek, mint a Dorian Gray arcképe, a Drakula vagy a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete.
Goss szerint az 1800-as évek vége az az időszak volt, amikor tudósok, gondolkodók és művészek azon töprengtek, mit jelent embernek lenni, és hogy miképpen lehetne megragadni és meghatározni az „emberi” mibenlétét és határait.
A disszertációjához igen alaposan tanulmányozta a szövegeket, és több regényben is talált olyan „szörnyeteg” nőket, akiknek esélyük sem volt hallatni a hangjukat, vagy véleményt nyilvánítani arról, ahogyan – vagy amiért – létrehozták őket.
Ilyen volt a félkész nő, akit Victor Frankenstein az általa létrehozott Adamnek akart elkészíteni, hogy legyen egy társa, de aztán, megrémülve a saját tettétől, inkább szétszedte a teremtményt, és a tengerbe dobta. A Dr. Moreau szigetében a tudós valóban egy pumából hoz létre egy nőt, aki később megszökik, megöli a doktort, és végez magával is. És még lehetne sorolni a nőket, akiknek esélyük sem volt véleményt nyilvánítani a saját életükkel – vagy halálukkal – kapcsolatban. Így Goss szépen összegyűjtötte őket, és egyetlen regénysorozatban megadta nekik a lehetőséget, hogy életre keljenek, és megtapasztalják a szabadságot, a barátságot, sőt, olykor a szerelmet is.
És, ami még fontos kérdés, és többször szóba is kerül a regényekben: miért hozták létre őket a tudósok, és egyáltalán: miért gondolták, hogy joguk van dönteni életről és halálról. A második regény végén a nőknek lehetőségük nyílik arra, hogy tanulmányozzák a tudós „apák” tudományos leírásait, a kísérletek részletes bemutatását, és remélhetőleg az utolsó könyvben (The Sinister Mystery of the Mesmerizing Girl) erről is lehet majd többet olvasni.
Mindenesetre az írónő mély együttérzéssel fordul a „szörnyeteg” nők felé, akiktől senki sem kérdezte, akarnak-e ebben a formában létezni, és ez az együttérzés át is jön a regényeken, és megragadja az olvasót is, akinek valószínűleg lesznek saját, személyes kedvencei a főhősnők közül. És mivel Goss épp ezt a „szörnyetegséget” akarta kihangsúlyozni, és elmélkedni erről, a hősei szájába adva a véleményét, számomra a cím magyarra fordítása nem tökéletes, hiszen elvesz az eredeti cím erejéből. European Travel for the Monstrous Gentlewoman – ahol a „szörnyű, irtózatos, rettenetes” helyett magyarul „különleges” áll, amitől épp az őrült tudósok teremtményeinek legfőbb jellemzője, a „szörnyetegség” tűnik el a magyar címből.
Goss regénysorozata izgalmas olvasmány, ha rejtélyeket akarunk kibogozni, és közben szívesen látnánk viszont más regényekben megismert és megkedvelt karaktereket. Ha átélnénk, milyen lehetett a viktoriánus korban élni, és közben még jól is akarunk szórakozni. (Aztán meg elővenni az eredeti viktoriánus regényeket, és újraolvasni őket.)
Szerző
Vitkolczi Ildikó
Leave feedback about this