Theodora Goss viktoriánus világában jól megfér egymással Dr. Jekyll eltitkolt lánya a Frankenstein és Dr. Moreau által létrehozott női szörnyetegekkel, olyannyira, hogy a még időnként feltűnő Sherlock Holmesra sincs szükségük a rejtélyek kibogozásához. Könyvkritika.
Theodora Goss, a magyar származású amerikai írónő eljátszott ezzel a gondolattal – és aztán meglehetősen fura, de érdekes történetet kerekített belőle az Athéné Klub könyvsorozatban.
Ebben a sztoriban Dr. Jekyllnek van egy lánya, Mary, aki csak felnőttként, a szülei halála után szembesül azzal, hogy az apjának volt egy másik oldala is, az a bizonyos Hyde. Aki nem elég, hogy gyilkolt, de még egy lánygyermeket is nemzett, így Marynek van egy igen különös féltestvére.
De hogy ne legyen ilyen „egyszerű” a történet, Mary egymás után sorra rátalál a hasonlóan Isten-komplexusos tudósok utódaira, így a házába egymás után költözik be Justine Frankenstein, Diana Hyde, Catherine Moreau (és a többiek). És mivel Goss feltehetőleg igen élvezte, hogy az angol irodalom jelentős alakjait egy regénybe tuszkolhatta, Mary otthonában a házvezetőnőt Mrs. Poole-nak hívják (talán egy kis kikacsintásként a Jane Eyre-re), a lány pedig a nyomozása során nem más hírességtől kér segítséget, mint Sherlock Holmestól és persze az elmaradhatatlan Watsontól.
És mindez működik, mert Goss egy igen érdekes nyomozásba veti bele a hősnőit. Az első könyvben, Az alkimista lányának különleges esetében „csak” London zegzugát járják be, a Whitechapeltől a bolondokházáig (és persze Holmes otthonáig), míg a második részben már tágul a hősnők (és az olvasó) horizontja. Mary és a társai bejárják fél Európát, hogy végül Budapesten csapjanak össze az elvakult tudósokkal. És mert Goss nem aprózza el, ebbe a sztoriba még belekeverte Van Helsinget és a vámpírokat, és egyéb viktoriánus regények szereplőit is.
Viszont épp ezért a második rész cseppet szét is esett, a túl sok szereplővel, a folyamatos – és néha kicsit erőltetettnek tűnő – fordulatokkal. Sőt, olvasás közben olykor Agatha Christie Poirot-ja jut az ember eszébe, aki az egyik nyomozása során feltette a kérdést, hogy csak nem keveredhetett bele minden jelenlévő a bűnténybe – és persze végül kiderült, hogy dehogynem. Goss is ezt az elvet követte, így még az első részben szereplő, csak néhányszor említett mellékalakokról is kiderült, hogy sokkal nagyobb szerepük van a tudósok utáni nyomozásban, mint azt Mary (vagy az olvasó) gondolta volna, és ez egy idő után már kissé erőltetettnek tűnik.
Ettől függetlenül nagyon jól lehet szórakozni Goss regényén, főképp azon a stílusjegyén, hogy a főszereplők állandóan beleszólnak a regény menetébe (vagy épp kiszólnak belőle, nézőpont kérdése), kritizálják a mesélő Catherine stílusát, a róluk írt megjegyzéseket, és szinte bármit, ami a cselekményhez köthető. Ráadásul a második részben Catherine szinte minden fejezetben módot talál rá, hogy a korabeli olvasók számára reklámozza az első regényt, és ezzel Goss még több humort csempész a könyvébe.
Az is jó ötlet, hogy Holmes szerepeltetése sincs túltolva, így nem veszi át a hölgyek nyomozásának irányítását – sőt, a második részben el is tűnik, amire az utolsó pár oldalon találunk magyarázatot, megspélve mindezt a harmadik rész lehetőségének a belengetésével. És valóban úgy lett befejezve a második kötet, hogy az olvasó tűkön ülve várja a folytatást.
Goss tehetségét dicséri, hogy tud egyszerre 4-5 főszereplő(nő)t mozgatni, és mindegyiküknek megvan a maga saját, jól körülrajzolt karaktere, stílusa, múltja és vágyai, így az olvasó még véletlenül se keveri össze például Justine-t, az igen szelíd óriásnőt a pumából emberré operált Catherine Moreau-val (és még sorolhatnám).
A korrajz is kiváló, a hőseink utaznak a korabeli Orient expresszen, ahol – szerencsére – nem történik gyilkosság, viszont az olvasó kiválóan szórakozhat a kalauz nevén, ha elérti a poént. Átélhetjük, milyen lehetett a viktoriánus korban egy utazás Angliából Magyarországra, komppal, vonattal és lovaskocsival (amelyeknek mind megvan a maguk szépsége és veszélye). Ezen kívül külön élmény, ahogy Goss felhasználja magyar gyökereit is, és elénk varázsolja az 1800-as évek Budapestjét.
Arról, hogyan született meg a szörnyekről szóló regényének ötlete, Goss azt mesélte egy interjúban, hogy a doktori disszertációját a késő viktoriánus gótikáról és antropológiáról írta. Emiatt alaposan tanulmányozta a viktoriánus irodalmat, különösen az 1870-1910 közötti időszakot, amikor olyan regények születtek, mint a Dorian Gray arcképe, a Drakula vagy a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete.
Goss szerint az 1800-as évek vége az az időszak volt, amikor tudósok, gondolkodók és művészek azon töprengtek, mit jelent embernek lenni, és hogy miképpen lehetne megragadni és meghatározni az „emberi” mibenlétét és határait.
A disszertációjához igen alaposan tanulmányozta a szövegeket, és több regényben is talált olyan „szörnyeteg” nőket, akiknek esélyük sem volt hallatni a hangjukat, vagy véleményt nyilvánítani arról, ahogyan – vagy amiért – létrehozták őket.
Ilyen volt a félkész nő, akit Victor Frankenstein az általa létrehozott Adamnek akart elkészíteni, hogy legyen egy társa, de aztán, megrémülve a saját tettétől, inkább szétszedte a teremtményt, és a tengerbe dobta. A Dr. Moreau szigetében a tudós valóban egy pumából hoz létre egy nőt, aki később megszökik, megöli a doktort, és végez magával is. És még lehetne sorolni a nőket, akiknek esélyük sem volt véleményt nyilvánítani a saját életükkel – vagy halálukkal – kapcsolatban. Így Goss szépen összegyűjtötte őket, és egyetlen regénysorozatban megadta nekik a lehetőséget, hogy életre keljenek, és megtapasztalják a szabadságot, a barátságot, sőt, olykor a szerelmet is.
És, ami még fontos kérdés, és többször szóba is kerül a regényekben: miért hozták létre őket a tudósok, és egyáltalán: miért gondolták, hogy joguk van dönteni életről és halálról. A második regény végén a nőknek lehetőségük nyílik arra, hogy tanulmányozzák a tudós „apák” tudományos leírásait, a kísérletek részletes bemutatását, és remélhetőleg az utolsó könyvben (The Sinister Mystery of the Mesmerizing Girl) erről is lehet majd többet olvasni.
Mindenesetre az írónő mély együttérzéssel fordul a „szörnyeteg” nők felé, akiktől senki sem kérdezte, akarnak-e ebben a formában létezni, és ez az együttérzés át is jön a regényeken, és megragadja az olvasót is, akinek valószínűleg lesznek saját, személyes kedvencei a főhősnők közül. És mivel Goss épp ezt a „szörnyetegséget” akarta kihangsúlyozni, és elmélkedni erről, a hősei szájába adva a véleményét, számomra a cím magyarra fordítása nem tökéletes, hiszen elvesz az eredeti cím erejéből. European Travel for the Monstrous Gentlewoman – ahol a „szörnyű, irtózatos, rettenetes” helyett magyarul „különleges” áll, amitől épp az őrült tudósok teremtményeinek legfőbb jellemzője, a „szörnyetegség” tűnik el a magyar címből.
Goss regénysorozata izgalmas olvasmány, ha rejtélyeket akarunk kibogozni, és közben szívesen látnánk viszont más regényekben megismert és megkedvelt karaktereket. Ha átélnénk, milyen lehetett a viktoriánus korban élni, és közben még jól is akarunk szórakozni. (Aztán meg elővenni az eredeti viktoriánus regényeket, és újraolvasni őket.)
