A Fekete Párduc 2. a gyász feketéjét jól viseli, de karmai kissé életlenek

A Fekete Párduc 2. szomorú példa arra, amikor – sajnos – a forgatókönyvet valamennyire az élet írja. A 2018-ban nagyot durrantó első film főhősét alakító Chadwick Boseman 2020-ban betegségben hunyt el, a Marvel és az alkotók pedig úgy döntöttek, hogy nem kapja meg más a szerepét: Boseman marad T’Challa. Halála átrendezte a forgatókönyvet, ami teljesen más irányt vett, más érzelmi és tartalmi megközelítéssel. Az alkotás pedig szép gyászfeldolgozás és érzelmes hódolat lett Boseman és az ő Fekete Párduca előtt. Ezzel együtt azonban a cselekmény – bár mondanivalója fontos – nem bontakozik ki túl jól, eléggé vegyes végeredményt produkálva.

Az alkotás nyitányában T’Challa családja hiába igyekszik megmenteni a váratlan betegségtől szenvedő király életét, nem sikerül. Mivel az első részben Koncoló trónbitorlása során elégette a Fekete Párducokat különleges képességgekkel felruházó ősi gyógynövényt, nem csak egy uralkodó, egy testvér, egy fiú, egy férj veszett most oda, hanem egy szimbólum. Kihasználva védelmezőjük elvesztését, a világ nemzetei agresszívabban követelik Vakandától, hogy ossza meg velük értékes, példátlan fejlődésüket elősegítő nyersanyagukat, a vibrániumot.

A vibránium nyersanyag felfedezését követően a teljes világ elkezdte keresni azt, hátha talál máshol. Ugyan a vakandaiak szerint országuk az egyetlen lelőhely, az embargót pedig a béke fenntartásával indokolják, az Egyesült Államok az óceán mélyén mégis rábukkan erre az elképesztően értékes erőforrásra. Ez a felfedezés pedig előcsalja az egyébként rejtőzködve élő Tālokān vízalatti birodalmát, élükön Namorral. Az istenkirály tudja, hogy az ő felségterületükön felfedezett vibrániumért akár háborút is indítanak majd a világ nemzetei, így ultimátumot ad Vakandának: szövetkezzenek és segítsenek nekik meggyilkolni a fiatal tudóst, aki a vibrániumot fellelő gépet tervezte, vagy Tālokān a földdel teszi egyenlővé Vakandát. Ez a központi konfliktushelyzet pedig cselekvésre sarkallja a gyászoló nemzet vezetőit és T’Challa szeretteit s követőit.

A film egyik legnagyobb baja, hogy nagyon sok témát próbál feldolgozni, és egy picit összeroskad ez alatt: jobb lett volna egy specifikus szál mellett elköteleződni, ami erősebbé, feszesebbé és izgalmasabbá tette volna. Ami nagyon működik az, ahogy kezeli a gyászt. Az írók szerencsére nem valami gonosz áldozatává tették T’Challát, hanem betegség végzett vele. A szuperhősök világában ritkán tapasztalt esemény számukra is új: ezt nem tudják felkutatni, legyőzni, egyszerűen el kell fogadniuk, fel kell dolgozniuk és tovább kell lépniük.

A tradíciókat szkeptikusan kezelő technikai zseni Shuri (Letitia Wright), a király húga ezt kifejezetten nehezen kezeli, a színésznő pedig remekül átadja azt a frusztrációt, amit az ember érez ilyen helyzetekben. Forr benne a düh azért, hogy nem tudta megmenteni, és igazából nincs is kit hibáztatni – bár a feszültség levezetésére lesz alanya, de erről kicsit később. Angela Bassett szintén mesteri Ramonda királynőként, akit a történések mellett még a trón és a nemzetközi politika terhe is nyom. Joe Robert Cole és Ryan Coogler (aki rendezte is) forgatókönyve időnként elképesztően mély és érzelmes, valóban könnyfakasztó jeleneteket hoz az alkotásba. Nagyon szép hódolat Chadwick Boseman előtt is, megőrizve azt, amit hozott a karakterhez: a gyász átlépi a mozivásznat. Bár a nézők és karakterek egy szeretett figurát veszítettek, Boseman családja, barátai és munkatársai számára ez egy valódi fájdalom, ami érezhető a műn.

A Fekete Párduc 2. másik fő pillére Tālokān kultúrája, ami párhuzamosan fejlődött ki Vakandával az évek során. Ahogy az afrikai nemzet prosperálhatott a nyersanyagon keresztül, úgy a latin-amerikaiak által benépesített vízalatti birodalom is. A film sajnos nem mutatja be annyira jól az itt élő népet, életterüket, szokásaikat és életvitelüket, mint ahogyan azt az előző tette Vakandával, ami kissé furcsa is a közel három órás játékidőt figyelembe véve.

A fejlődés párhuzama mellett pedig előkerül a viszony a külvilággal. Az első Fekete Párducban Koncoló fő aggálya az volt, hogy vakandai feketék nem tettek eleget a világ többi részén élő társaikért, akiket elhurcoltak rabszolgaként vagy egymásnak ugrasztottak a gyarmatosító hatalmak. A „főgonosz” úgy érezte, hogy egy ennyire fejlett országnak kötelessége lett volna kiállni embertársaiért, főleg úgy, hogy minden eszköze megvolt rá. Koncoló azért működött Fekete Párduc ellenpontjaként, mert jogos érveket hozott fel – csak már a keserűség és a bosszúvágy beszélt belőle. Az új részben Namor hasonló gondolatokat vall, csak más szempontból. Ő maga is látta, ahogy a Yucatán majákat a konkvisztádorok lemészárolták vagy rabszolgává tették. Ezért véli úgy, hogy most, hogy létezésük kiderült, Vakandának kötelessége kiállni mellettük, és megvédeni egymást a külvilágtól. Ez a szál azonban nincs elég hatékonyan vagy ütősen kibontva, ráadásul a kötelező akciójelenetek csak tompítják a jelentőségét az interakcióknak – annak ellenére, hogy Tenoch Huerta kiválóan játssza el a népét szem előtt tartó vezért. Motivációinak kibontása egyébként kifejezett előnye a forgatókönyvnek, ugyanis ismét egy olyan „ellenséggel” van dolga a nézőnek, aki jogosan érvel. Kár, hogy a körülötte lévő dolgok nincsenek kibontva annyira. Mindenesetre a Shuri és Namor, illetve Vakanda és Tālokān közti konfliktus önmagában egy implicit tragédia, aminek elég komoly áthallása van a világ történéseivel szemben: ismét azok ölik egymást, akiket a „gyarmatosítók” kizsákmányolnának, pont az ő kezükre játszva.

Az üzenetek, mondanivalók és megvalósítások súlya alatt megrogyó filmnek azonban hangulata makulátlan. Ruth E. Carter ismét elképesztő öltözeteket és felszereléseket hozott az alkotáshoz, kiválóan igazodva a két eltérő kultúrához. Vakanda már ismert, jellegzetes, totemista és afrofuturista kosztümjeit továbbgondolhatta más élethelyzetekhez igazodva, de megjelentek Tālokān maja és mezoamerikai ruhái, ahol például a szárazföldi, hagyományos madártollak a vízi elemekkel – például kagylókkal – fúzionálnak. Az eredmények jellegzetesek, felismerhetőek és bámulatosak. Ehhez az atmoszférához ad hozzá Ludwig Göransson fantasztikus zenéje, aki az ikonikus vakandai törzsi ritmusok és hangok mellé egy új kulturális vonalat hozott be, amitől még diverzebb és magával ragadóbb hangzással találkozunk. Ebben az audiovizuális kiválóságban pedig természetesen mozognak a visszatérő mellékszereplők, akik humorral és drámával teszik gazdagabbá a filmet. A felszerelések és díszletek az akciójelenetekben is tündökölhetnek, bár egy részük kissé kapkodós vagy épp a sötétben zajlik, így kevésbé lehet őket kiélvezni. Ezzel együtt is azonban pazar nagytotálok, szuper koreográfia és úgy általában remek hangulat jellemzi a narratív elemek közötti, mozgalmasabb szegmenseket.

A Fekete Párduc 2. közel sem üt akkorát, mint elődje, de ezzel nincs is baj, és nem is lehetett volna elvárni. Az már komolyabb probléma, hogy elveszik saját mondanivalói között, és nem tudja jól kihasználni játékidejét. Sosem válik unalmassá, a történések viszik előre a nézőt, de még sincs annyi tartalommal megtöltve, mint aminek az ígéretével kecsegtet az elején. Ezzel együtt is azonban van, ahol sikerrel jár, és gyönyörű búcsú Chadwick Bosemantől – de ennél azért több is.