Hamarosan ránk tör a Végtelen háború, amely a szuperhősfilmek korának egyik legnagyobb dobása vagy legdurvább csalódása lesz. Ám mielőtt még ezen a dilemmán kezdenénk agyalni, Ryan Coogler egy sokkal kevésbé kozmikus, ám annál különlegesebb produkcióval ajándékoz meg bennünket. Megérkezett a Fekete Párduc, hogy a vártnál jóval összetettebb és átgondoltabb álarcos-jelmezes sztorival gazdagítsa a kánont.
A pontosítás végett annyit azért mindenképpen szögezzünk le, hogy a Fekete Párduc, habár egy rendkívül emberi történet, alapjaiban a széles világegyetemhez is köze van. A távoli űrből érkezett ugyanis az ősidőkben az az aszteroida, ami Afrika szívébe becsapódva az idegen eredetű, rendkívül különleges vibrániummal árasztotta el a területet, amelyet ma Wakandának neveznek. Az apja Polgárháborúban bekövetkezett halála után T’Challa (Chadwick Boseman) kerül a külvilág felé magát szegénynek és nyomorgónak mutató ország élére. A látszat azonban csal, hiszen a vibrániumnak köszönhetően a harmadik világ színfalai mögött valójában a bolygó technológiailag legfejlettebb nemzete húzódik meg, amelynek vezetése úgy döntött, hogy a béke érdekében eltitkolja elsöprő erejét és előrehaladottságát a többi ország elől. Ám a következő, Wakandát védelmező Fekete Párduc, vagyis T’Challa uralkodásának kezdetén korábban rejtőzködő hatalmak tűnnek fel a színen, hogy felborítsák az eddig megőrzött egyensúlyt.
Ahogy a korábbi Marvel-filmekben is megszokhattuk, úgy ezúttal is a főhősre szabott környezeti világot kapunk.
Amerika Kapitány világháborús körítése, Asgard intrikával átszőtt fényűzése, vagy éppenséggel A galaxis őrzői űroperája után most a wakandai Afrika atmoszférája adja meg a kereteket. Kezdetben kissé áthallásosnak tűnik a hangulat, a cselekmény és a képi világ bizonyos pontjai ugyanis nem ritkán olyan hatást váltanak ki, mintha Az oroszlánkirály élőszereplős változatát néznénk (és ez a megállapítás teljesen független attól a ténytől, hogy a Marvel Studios a Disney égisze alatt működik). A képzavar azonban hamar elmúlik, hogy ezáltal a komplex rendszerbe szerveződő és nagymértékben szakrális alapokon nyugvó törzsi kultúra, valamint a példátlanul magas technológiai fejlettség némiképp paradox kontrasztja megteremthesse a Fekete Párduc saját, egyedileg megszabott világát a nagy képregény-univerzumon belül.
Természetesen ettől még nem lesz egyedi egy Marvel-film. Megszokhattuk ugyanis, hogy a Kevin Feige vezette stúdió az esetek többségében különböző zsánerköntösökben és többé-kevésbé eltérő atmoszférák keretei között hasonló panelekből összeálló alkotásokat prezentál. Ezek persze minőségileg rendszerint megütnek egy eléggé magas mércét, de néha hajlamosak vagyunk őket összekeverni.
A Fekete Párduc viszont – a Pókember: Hazatérés mellett – az első igazán komoly jele lehet annak, hogy a nagyívű Végtelen háborúban (és folytatásában) lezáródó évtizedes ciklus utáni időszakra is vannak gyümölcsöző eredményekkel kecsegtető tervek és csatasorba állítandó új irányvonalak a Marvel tarsolyában.
Ryan Coogler ugyanis az első olyan rendező, akinek saját filmnyelve alapvetően nem igazán kompatibilis a képregényfilmes blockbuster-hangvétellel, ám az MCU-val történő kollaboráció során mégsem veszik el mindaz, amit művészetével rendszerint képvisel. A megálló és a Creed: Apollo fia rendezőjének egyedisége és gondolati világa még Taika Waititi Thor: Ragnarök-féle bravúrjánál is jobban jelen van a Fekete Párducban. A nagyszabású stúdiórendszer és a mondanivaló-centrikus művész összedolgozásának tankönyvbeillő példázatával van dolgunk. Ehhez nyilván nagy segítség volt az is, hogy Coogler, aki leginkább a fekete lakosságot érintő társadalmi problémákról és kisemberi történetekről szeret értekezni, megkapta az ilyen szempontból hozzá leginkább illő hőst és kontextust. De még így is elképesztő, hogy milyen hatásosan tudta belevinni saját kemény drámai hangvételét a színes-szagos szupervilágba. Művelve ezt úgy, hogy az eredmény szinte sosem tűnik természetellenesnek.
A Fekete Párduc valójában nem is akciófilm, sokkalta inkább intelligens társadalmi-politikai dráma.
Ezért is tűnik kicsit furcsának utólag, hogy Coogler filmnyelve legelőször a történet bevezetőjének végén érkező, kaszinóban játszódó, vágatlan(nak tűnő) akciójelenetben köszön vissza, hiszen egészen élénken felidézi a Creed: Apollo fia lenyűgöző egysnittes bokszmenetét. Később azonban a néző nagy örömére és nem kicsi meglepetésére a zúzás inkább körítési funkciót kap, a hangsúly pedig a tartalmi világra helyeződik át. Coogler úgy ábrázolja Wakandát, mint a nélkülöző, de rengeteg történelmi és kulturális értékkel rendelkező, ám a nyugati országok által mégis kizsákmányolt harmadik világ szimbólumát. Ám nem elégszik meg ennyivel, hanem igen hamar elő is hozza a témát, ami érezhetően legmélyebb zsigereiből fakad. A hibátlanul alakító Andy Serkis nagypofájú vibrániumkereskedője is egészen jó negatív figura, ám a játékidő harmada táján rájövünk, hogy a direktor nem véletlenül hozta magával kedvenc színészét, Michael B. Jordant, akinek figuráját, a sebzett múltú Koncolót, az első blikkre unalmas karakterből a Marvel-univerzum egyik legkomplexebb háttértörténetével és motivációs rendszerével rendelkező antagonistájává lépteti elő.
A feketéket sújtó történelmi bűnök és a rasszizmus napjainkban sem megoldott szociális konfliktusa a bosszúvágy, a harag és a kiábrándultság vérszomjas szörnyetegét hozta a világra.
Abban a ritka helyzetben vagyunk, amikor a történet negatív erőinek indokait és frusztrációit is megtudjuk érteni. Sőt amikor a néha sajnos rajzfilmesen gonosznak ábrázolt, de ennél valójában sokkal összetettebb antagonista figura könnyáztatta szemébe nézünk, még a kontrollálatlanul lángoló dühöt is képesek vagyunk átérezni. T’Challa öröksége ugyanis közel sem annyira makulátlan és tökéletes, mint ahogy azt az egykori, fiatal herceggel elhitették. Ám a hibás történelmi minták eredményezte szolgaságért, lenézettségért és vérontásért a radikálisok által kiszabott erőszakos büntetés helyett Coogler az előrelépés érdekében magának létjogosultságot követelő kompromisszum és a minél szélesebb körű békét eredményező megegyezés mellett teszi le a voksát.
Mindemellett ráadásul nagyon merészen vállal – igaz, hogy nem különösebben részletezett, de így is erőteljes – politikai állásfoglalást, amikor azt mondja, hogy a világ gondjainak megszüntetése, vagy legalábbis csillapítása végett megszülető globális összefogás napjainkban legalább annyira fontos, mint a nemzeti identitástudat ápolása.
Igen, az elemző hozzáállásnak és a Marvel-filmektől megszokott ütős látványvilágnak köszönhetően a produkció csaknem minden egyes képkockája csillog, a pozitívumok pedig egyértelmű túlsúlyban vannak, ám mégsem minden arany, ami fénylik. Ryan Coogler jó úton halad afelé, hogy sokunk egyik kedvenc rendezője legyen, de az biztos, hogy az ezen műben látható, kínosan rosszul koreografált párbeszédes jelenetekért nem fogjuk imáinkba foglalni. Mintha egy amatőr szerkesztő által végigvitt televíziós beszélgetős műsort néznék, sokszor olyan ütemtelenül van vágva, és legalább annyira rosszul van narratíva szempontjából is irányítva a legtöbb dialógus (üdítő kivétel persze akad). További rosszul eső részlet maga a főszereplő Chadwick Boseman, aki az Amerika Kapitány: Polgárháború mellékszereplőjeként szépen helytállt, ám önállóan már nemigen képes cipelni a hátán egy egész filmet. Szerencsére a gárda többi tagját jól castingolták, különös tekintettel Andy Serkisre és Michael B. Jordanre. Ezek mellett az is zavaró, hogy habár a Marvel képregényfilmjeiben ismerős vendég a humor, viszont a stúdió ezúttal nem vette észre, hogy ebbe a történetbe a viccelődés nemigen illeszkedik. Szinte összeszorítja az orrunkat az izzadtságszag, amikor Coogler érezhetően akarata ellenére igyekszik beleerőszakolni a filmbe valamilyen szellemesnek szánt, de végül rendkívül cikire sikeredő megszólalást.
Utóbbiak dacára, és előbbiek eredményeképpen azonban a Fekete Párduc meglepően okos, jól végiggondolt, szépen összeálló film lett, ami bizonyítja, hogy vannak a Marvel őserdejében eddig még kihasználatlan csapásvonalak és izgalmas, felfedezésre váró ösvények, amelyek biztosíthatják azt, hogy a mozis univerzumépítés a jövőben se váljon unalmassá és túlzottan sablonossá.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
