A science fiction és a horror már szinte a két zsáner születése óta kéz a kézben jár. Az új tudományos felfedezések képesek félelmet kiváltani, így tökéletesen alkalmasak horroralapanyagnak. A világűr pedig felfoghatatlan mérete és fojtogató, szorongást okozó rideg sötétsége miatt az egyik legtökéletesebb helyszín nemcsak a sci-fik, de a horrorok számára is. Mi történik viszont akkor, ha a zsánerek két legklasszikusabb témáját próbálja meg valaki összeereszteni? Történetesen az űrbéli felfedezősdit és a gótikus kísértettörténeteket. S. A. Barnes Síri csend című regényét a külföldi ajánlók rendszerint úgy jellemzik, hogy abban “a Titanic találkozik A ragyogással”, ami felületesen talán igaz is lehet. A helyzet azonban az, hogy Barnes valójában nagyon is ismerős zsánertoposzokat hasznosít újra. Amivel nem is feltétlenül lenne baj, de nem mindig képes egyenletes színvonalon kiaknázni az alapötletében rejlő potenciált és feszültséget. Síri csend könyvkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Az űrben senki sem hallja a sikolyod
A Síri csend története 2149-ben játszódik, egy régóta eltűnt luxusűrhajó, az Auróra visszaszerzésére irányuló expedíció után. A tragikus végkimenetelű akció után Claire Kovalik parancsnokot azzal vádolják, hogy megölte legénysége több tagját, a többieket pedig hátrahagyva elmenekült a pusztulásra ítélt hajóról. Ráadásul nem ez az első alkalom, hogy egyedüli túlélőként menekül meg egy űrjáró hajóról. A gyerekkori trauma azóta is kísérti: elhunyt rokonai, barátai szellemalakként jelennek meg előtte. Beszámíthatatlan elmeállapota sokak által ismert, így még gyanúsabb, hogy ködös magyarázkodása nem áll közel a valósághoz. Az Auróra viszont megmenekülése óta is sodródik az űrben, mi több, továbbra is vészjeleket küld. Hogy igazolja történetét, Claire-t visszaküldik egy biztonsági csapattal a hajó fedélzetére, hogy megbizonyosodjanak a nő sztorijáról. Meg még egy dologról, amiről a Claire kihallgatását vezető Maxen kívül senki más nem tud.
Az alapsztorit megismerve, és pár oldalnyit olvasva a regényből nem nehéz felfedezni azokat a filmes és könyves kapcsolódási pontokat, amik hathattak a Síri csendre. A Titanic és A ragyogás mellett sokkal erősebben sejlenek fel olyan művek, mint a Halálhajó (Event Horizon), a Kísértethajó, az Alien és A Hill-ház szelleme. De a hangulatról akár a Star Wars univerzum első zombis regénye, a Halálosztag, vagy a StarCraft képregények közül a Roncsvadászok is beugorhat.
Ezeket a hatásokat simán betudhatjuk a zsáner előtti főhajtásoknak is. Azonban Barnes sajnos nem tudja minden ponton eredményesen ötvözni őket, sem megfelelően a saját képére formálni őket.
Persze minden ismerősség ellenére is lehetne egy szimpla szórakozást garantáló regény a Síri csend. De sajnos ezen a téren is akadnak hiányosságai.
HIRDETÉS
Síri csend és gótika
A Síri csend lényegében akkor működik a legjobban, amikor a sci-fi helyett a gótikus él kerül előtérbe. A regény középső harmadára ér a csúcsra ez az aspektus, és az ott bekövetkező akciódús események is jól működnek. Előtte azonban minduntalan ennek a gótikus elbeszélésmódnak az árnyoldalai veszik át az uralmat.
Gyakran esik az önismétlés csapdájába, olyan dolgokat kezd el újra és újra megmagyarázni, amit már egyértelművé tett az olvasó számára.
Kifejezetten igaz ez az Auróra minden részletre kiterjedő, de végső soron sehová sem vezető bemutatására. Amikor már megismertük, hogy felfoghatatlan luxuskörülmények közt éltek az utasai, akkor még párszor az arcunkba tolja, hogy biztosan ne felejtsük el.
A feszültségépítés sem minden esetben eredményes. Ennek egyik oka, hogy a regény lényegi része valójában egy jelenidejű megszakításokkal tarkított flashback, és már az elején ismerjük a legénység sorsát. A tragédiáig vezető út viszont kevés érdekességet vagy izgalmat tartogat. Jóformán egy túlnyújtott, céltalan bolyongás tanúi lehetünk. Tovább gyengíti a hatást, hogy a hajón tett felfedezések is lényegében érdektelen utasok érdektelen csetepatéiról szólnak, amiről már előre tudni, hogy az az erő okozta, ami a hajó pusztulását. Ráadásul a neveknek néhány kivételtől eltekintve később sem nagyon lesz jelentősége, viszont mégis sok utasról tudunk meg feleslegesen sokat. A legénység tagjai viszont leírhatóak egy-egy fő jellemvonással. Így túlzottan kidolgozott, vagy elsőre is jól megkülönböztethető alakokról aligha beszélhetünk.
A Síri csend főszereplője, Claire azonban egy érdekes szenvedő személyiség lehetne. Már az elején képet kaphatunk kiábrándultságáról és szuicid hajlamáról, ami képes egyediséggel felruházni.
A tetteiben is mindig érezhető az életösztön és öngyilkosság közti feszültség. Megbízhatatlan narrátorként pedig az is ad némi pikantériát az eseményeknek, hogy sosem lehetünk biztosak az elmeséltek valóságtartalmában. Kár, hogy Barnes őt is csak ritkán mutatja cselekvő alakként, a regény nagyobbik részében inkább csak passzívan sodródik az eseményekkel, mintsem alakítja őket.
Az viszont rejtély, hogy előtörténete és pszichés kórtörténetének ismeretében felettesei miért gondolták alkalmasnak egy ilyen felelősségteljes pozíció betöltésére? Ez egy olyan égető kérdés, ami egyszerre vet fel logikai problémákat, és a cselekmény hitelességét is képes zárójelbe tenni. Legalábbis a végjátékban érkező fordulatig, ami némi magyarázattal szolgál. Ha már fordulat: az szinte biztos, hogy a rejtély feloldása sokaknak okoz majd csalódást. De mindenképp Barnes egyik legérdekesebb és bátrabb húzása, amivel képes meglepetést okozni. És némileg zsánert váltani.
Légüres tér
Barnes azonban mintha érezhetően jártasabb is lenne a gótikus terepen – mégha nem is mindig alkalmazza eredményesen–, mint a tudományos fantasztikumban. Igyekszik magyarázni a Síri csend világának aktuális helyzetét, vagy tudományos szakzsargonnal alátámasztani a történéseket, de a felületességtől és közhelyektől ritkán lát messzebb. A Föld természetesen közel lakhatatlan, és óriásira duzzadt, gátlástalan megavállalatok irányítják a politikát és gazdaságot. Ebben megfigyelhető némi felületes társadalomkritika, és amúgy is csak egy kisebbik szeletét teszi ki a könyvnek – legalábbis az elején. A regény második felében előrébb kerül a sci-fi aspektus, de a tudományos háttér kidolgozása kimerül a monologizáló/kitárulkozó gonosz elbeszélésében. Az “antagonista magyaráz” dramaturgiai hatása pedig az, hogy az addig követett szereplők még inkább saját történetük passzív megfigyelőivé degradálódnak. Barnes cselekményalakítása az Aurórán pedig többnyire kimerül a “karaktermomentum–ezt látnotok kell!/mutasd meg nekik!–infótömeg” formulában.
Nem a Síri csend lesz tehát, amire a sci-fi horror regények alapvetéseként fogunk emlékezni.
Tartalmaz jó ötleteket és hatásos jeleneteket, de összességében kevés olyan megkapó eleme van, ami, maradéktalanul kielégítő lenne akár a sci-fi, akár a horror fanoknak. A szöveggondozás is tartogat kisebb-nagyobb hibákat, amik ronthatják az olvasási és megértési élményt. Kár érte, mert az alapkoncepcióban több rejlett, de csak részletekben és hullámzóan teljesít eredményesen. Akik viszont feltétel nélkül kedvelik az űrrejtélyeket, azoknak egy próbát megér.
