Kamasznak lenni pocsék, az első szerelem őskáosz, és még durvább, ha az embernek elváltak a szülei. De mi történik, ha ebbe a szituációba belekeverünk egy szellemet, aki macskamaszkokat árusít embereknek, és embermaszkokat macskáknak, amivel egy kamaszlány lehetőséget kap, hogy folyamatosan a kiszemeltje közelében maradjon? Vélhetően még nagyobb káoszt. Kritika.
Az A Whisker Away (más változatban Muge, illetve eredeti címén Nakitai Watashi wa Neko wo Kaburu – nyers fordításban „amikor sírni akarok, magamra veszem egy macska arcát”) Shibayama Tomoka és Sato Junichi rendezésében készült animefilm. A főszereplője, Sasaki Miyo tizenhárom éves kislány, aki elvakultan szerelmes az osztálytársába, a népszerű Hinode Kentóba. Hinode azonban látszólag észre sem veszi, mindegy, Miyo milyen elkeseredetten próbálkozik – a kínos helyzetek elkerülése mellett megvannak a problémái a saját életében is. Az anyjának nagy elvárásai vannak irányában, mivel a fia jó tanuló, sok lehetőség áll előtte a továbbtanulásra, ő azonban szívesebben tölti az időt a nagyapja bezárásra ítélt fazekasműhelyében. Miyo is küzd – a szülei válása után a nevelőanyjával nem találja a közös hangot, az apjával is eltávolodtak. Az egész őrület közepén pedig feltűnik egy különös maszkárus (aki leginkább egy hatalmas macskára hasonlít) és lehetőséget kínál Miyónak. Átváltozhat kiscicává, és így Hinode közelében maradhat… egy napon azonban döntenie kell, hogy az emberi vagy a macskaéletet választja.
A Whisker Away elsőre kaotikus, és kicsit bosszantó. Miyo maga, mint protagonista kifejezetten idegesítő tud lenni, elképesztően extrovertált, nagyhangú és tapadós. Teljesen meg lehet érteni Hinodét, aki a maga sokkal zárkózottabb jellemével sokszor szinte menekül a lány elől, mert egyszerűen túl sok az, ami a nyakába szakad. Látva a főhősnő ügyetlenkedéseit, a viselkedését a nevelőanyjával, a nézőt néha egészen elfogja a szekunder szégyenérzet, nem akar azonosulni vele, még megérteni is nehézkesen. Ahogy azonban haladunk a cselekménnyel, felmerül a gondolat, hogy a filmnek talán pont ez a célja – Miyo sok szempontból nagyon hiteles tizenhárom éves, annak a kornak minden bolondságával, gyerekes komolytalanságával és kezdődő lázadásával együtt.
Nem tudja, hogyan fejezze ki a szerelmet, de nem ez az egyetlen érzés, amivel nem boldogul – a szüleivel való kommunikációban is ugyanolyan esetlen és ideges, mint az osztálytársaival.
A problémái külső szemmel felületesnek, és akár könnyen orvosolhatónak hatnak, de egy tizenhárom évesnek a világát fordíthatják fel, és ezt a Whisker Away nagyon szépen bemutatja.
Párhuzamosan ismerkedünk azért a szerelmi szállal is. Hinode lényegében egyfajta másodlagos nézőpontkarakter – már a történet kezdetétől kapunk részleteket az életéből, a nehézségeiből, de olyankor még gyakran kíséri Miyo kommentárja, akár ember, akár macska alakban. A történet második felétől viszont teljes a váltás, Hinode szemszöge közel ugyanolyan fontossá válik, mint a főhősnőé, és kicsit meglátjuk nem csak az életét és a problémáit, de a saját hozzáállását a szerelemhez, és Miyóhoz magához.
És persze az egész történetet végigkíséri motívumként a varázslatos macskamaszk: Miyo ugyanis a történet egy jelentős részét egy Hinode által Tarónak keresztelt fehér kiscica képében tölti, miután alkut köt egy szellemmel. Itt kapunk egy kis japán folklór hangulatot: a maszkok, az árus, mind idézik a klasszikus yokai világot, csak némileg egyoldalúan – itt nem mindenféle állatszellemek járnak, csak macskákkal találkozunk, de közülük legalább jó sokkal. A film az utolsó szakaszában egészen át is megy fantasy-be, mert Miyo és Hinode kikötnek a macskák szigetén is.
A motívum és a cím dacára azonban a Whisker Awayt nem mondanám erősen állatos vagy macskás filmnek.
Megvannak a bájos pillanatai, némi macskás humor (Miyo viselkedése is néha mintha parodizálná, mennyire nem ismerik a személyes tér fogalmát ezek a kedvenceink), de elég kicsi a hangsúly magukon az állatokon. Gyakorlatilag egyetlen tényleg fontos gazda-cica párost ismerünk meg, akiknek valóban szép és kicsit szomorú a kapcsolata, ezek Miyo nevelőanyja, Kaoru, és a macskája, a már öregedő, kicsit cinikus, de nagyon ragaszkodó Kinako. Az ő dinamikájuk, és különösen Kinako karaktere egy nagyon erős szál, macskás gazdikat kifejezetten elbűvölhet, és valahol a film központi témájához, az emberek különböző kapcsolataihoz, és azok fontosságához is kötődik. Két ember kötelékét nem pótolja egy kedves háziállat, Miyónak és Kaorunek muszáj megértenie egymást, de egyben egy macska olyan örömet és békét hozhat a gazdájának, amit potenciálisan egy szeretett rokon sem.
A film egyik nagy hátránya, hogy darabos. Miután nagyon szépen felépítette az enyhe misztikummal kevert, bájos slice of life hangulatot, kicsit abszurd és hirtelen a váltás a kaotikus fantasyre és a macskavilágra. Egészen addig a pontig nem kellett tudnunk részleteket, nem volt valódi háttérépítés: a macskamaszk csak egy eszközként szolgált, hogy Miyo megismerje Hinodét, hogy legyen egy alakja, amiben a fiú őszintén megbízik, akiben megnyugvást talál, és amiben a lánynak is kicsit el kell hallgatnia, és tényleg minden figyelmét a másikra irányítani. Onnantól azonban a cselekmény tényleg a szellemek, a macskavilág és a varázslat körül bonyolódik. A bosszantó elemek ellenére a slice of life részek összeálltak, ez viszont a fantasyre jóval kevésbé mondható el – sokszor jóformán nem is tudjuk, mi miért történik, a mágiának nincsenek korlátai vagy szabályai, a film pedig nem igazán magyaráz el semmit. Sajnos, ahogy kaotikusabbá válik maga a cselekmény, az érzelmi háttér is kicsit szétesik. Igaz, a Whisker Away első háromnegyed-egy órája szépen felvezeti, melyik főhősnek mik a problémái, kapunk köztük néhány konfliktust is, és egyértelmű, hogy Hinode bár nehezen boldogul Miyóval, de nem gyűlöli, és nem akarná kidobni az életéből. Az utolsó szakaszon viszont egészen nagy hangsúly kerül a romantikára, és a csetlő-botló gyerekszerelemből teljes és működő kapcsolatot akarnak írni, erre pedig egyszerűen nincs idő.
A grafika és a zene szintén nem tartozik a legkiemelkedőbbek közé. Kellemes, aranyos az egész film, a figurái karakteresek, a szinkronhangok is jól teljesítenek, de nagyon kevés a tényleg látványos kép, a legtöbb karakterdizájn sem valószínű, hogy megmarad a néző emlékeiben. A Whisker Away kellemes, jó nézni, de nem az, ami filmtechnikailag igazán nagy nyomot hagy maga után.
És talán ez az, ami az egész filmre, általánosságban is nagyon igaz.
Az üzenete értékes és bájos – arra tanít, hogy figyeljünk egymásra, hogy mindenkinek vannak problémái és vágyai, hogy a kamaszok kaotikus világa is tele van valid és fontos érzelmekkel.
Hogy mennyire értékesek az ember és ember, vagy akár az ember és állat közötti kötelékek. És mennyi lehetőségünk van, hogy támogassuk és gyógyítsuk egymást, ha kinyújtjuk a kezünket, és adunk egy kis bizalmat. Ugyanakkor a maga kicsit komolytalan módján a Whisker Away sehol nem hagy mély nyomot. Egy vidám, picit megható és nevetgélős délutánt ad csupán, amire jó szívvel emlékszünk, de beszélgetni róla már nem könnyű.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.