J. L. Armentrout főszereplője több izgalmat él át Casteel ujjain lovagolva, mint az olvasó olvasás közben

Annak érdekében, hogy a második kötetről szabadon tudjunk beszélni, az első kötet tartalmát spoileresen emlegetjük. Aki nem olvasta volna, az a lenti linken tudja megtekinteni a Vér és hamu 1. kritikánkat. 

Armentroutnak minden lehetősége megvolt rá, hogy 650 oldalban kielégítő mennyiségű információt osszon meg olvasóival az általa teremtett fantasy világról.

Az első részben úgymond a szereplőkre koncentrált a történet, és Poppy szemüvegén át élhettük át a változás minden mozzanatát, háttérbe szorítva ezzel magát a fantasy világot. A Hús és tűz királysága szinte könyörög azért, hogy a szerző bővebben ossza meg tudását a szereplőket körülvevő világról és vallásról. Sajnos azt kell mondanom, hogy ez nem teljesen jött össze neki annak ellenére sem, hogy az első részben leírtaktól eltérően itt azért több mindent tudunk meg a népekről. Kapunk is, meg nem is, ami azt a hatást kelti, hogy szeretné megúszni a világépítést azzal, hogy az erotikus szerelmi szál vigye a hátán az egész sztorit. 

A történet pontosan ott kezdődik, ahol az előző könyv véget ért. Poppy már semmilyen értelemben nem szűz, elrabolta Atlantia királyfija Hawke, aki igazából Casteel, a Sötét Szerzet. Poppy Felemelkedett kínzói csúnya halált haltak, akárcsak Vikter, akit a lány apjaként szeretett. A Felemelkedettekről kiderült, hogy vámpírok, akik rendszeresen isszák gyerekek vérét, manipulálják a népet és az Istenek nevével takarózva tusolják el borzalmas rémtetteiket. Poppy ereiben atlantiai vér csörgedezik, ami azt jelenti, hogy amit eddig otthonának és egyben börtönének  ismert, az valójában tényleg a cellája volt. Nem elég, hogy egész élete hazugságokon alapult, elárulta az a személy, akinek a szívét és szüzességét adta. Casteel nem tagadta le előtte, hogy eredetileg őt tervezte felhasználni a fogságban senyvedő testvére kiszabadításához, a dolgok azonban gyökeresen megváltoztak, amikor jobban megismerte a lányt. 

A regény eleje nagyon nehezen indul be, lényegében egy izgalmasabb pontja van az első kb 250 oldalnak, amikor is Poppy egy elég béna és kétségbeesett módon próbál elszökni. Addig csak önmagát ismételgeti és azon kesereg, hogy Casteel hazudott neki. Fájó pont, ami érthető, de az egészet nagyon kínossá teszi az, ahogy a királyfi folyamatosan szexuális utalásokat tesz a lánynak, ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy feleségül is kívánja venni. A házasság mindkettejük számára előnyökkel járna, mindamellett nem kényszeríti rá az akaratát. Az olvasó számára is egyértelmű, hogy a férfi bele van zúgva Poppyba, mint vak ló a szakadékba, különben nem igyekezne visszanyerni a lány bizalmát. Ráadásul az eddig nagyon badass Poppy most teljesen úgy viselkedik, mint egy makacs és éretlen tinilányka, akinek miközben lángra lobban a nedves bugyija Casteel látványától, egyfolytában tagadnia kell a szemkiszúró valóságot, mert csak. Ezt a folyamatosan ismétlődő bemagyarázást pedig rohadt idegesítő 500 oldalon keresztül olvasni. Az első pár alkalommal még poén volt például, ahogy azon viccelődnek, Poppy hányszor próbálta leszúrni a királyfit. Ez a huszadik ismétlődésnél viszont már egyenesen kínos volt.

Mindenre úgy derül fény, hogy a lány folyamatosan kérdezősködik, akár egy ötéves, ám mindezt sokkal kreatívabban is meg lehetett volna oldani. Mire eljutnak oda, hogy el kellene indulni Atlantia földjére, addigra megtámadják őket a Felemelkedettek, ami végre hoz egy kis izgalmat, ám olyan gyorsan elmúlik, akár egy tüsszentés. Az első kötetben tényleg remek kis harci jelentekkel örvendeztetett meg minket a szerző, itt azonban azt volt az érzésem, hogy gyorsan túl akart lenni ezeken a jeleneteken, hogy újra a lelki vívódásra helyezhesse a hangsúlyt, meg persze Casteel ügyes ujjazási technikájára. 

Pozitívum, hogy a központi szereplőinken kívül megismerhetünk új karaktereket, akikben látni potenciált a továbbiakkal kapcsolatban. Itt van például Alastir, aki a király jobb keze, és folyamatosan elbizonytalanítja az olvasót valódi szándékairól. Nagyon erős utalásokat tesz Armentrout vele kapcsolatban, és Poppy is érzi, hogy van valami a férfival kapcsolatban, amit nem tud megmagyarázni. A másik kulcsszereplő a vérfarkas Kieran, aki Casteel legjobb barátja és elválaszthatatlan kötelék fűzi őket össze, olyan “amíg a halál el nem választ”-féle. Kieran egy nagyon könnyen szerethető karakter, akinek a humora és iránymutatása nélkül nem lenne a helyén a sztori. Tipikusan az a fickó, akinek a spin-off sztorijáért sikoltva könyörögnek a fangirlök. Hűsége megkérdőjelezhetetlen a királyfi felé, és elszántan védi azt, ami vagy aki fontos Casteel számára. Bár Poppyval folyamatosan beszólogatnak egymásnak szerencsére szó sincs szerelmi háromszögről, viszont Armentrout felvázolta egy lehetséges gruppen vágyképét az erotikus részekért rajongók lelki szemei előtt. 

Ehelyett viszont inkább jobb fele, ha helyére kerülnének a dolgok, hogy választ kapjunk a vallási kérdésekre és belecsapjunk az akció közepébe. Bár eljutunk nagy nehezen Atlantiába, Poppy származásról csak találgatások születnek, miközben egyre jobban felerősödnek olyan képességei, amelyekkel eddig nem volt tisztában. Hiába jelentik be végül eljegyzésüket a herceggel, nem mindenki nézi jó szemmel ezt a frigyet. Vannak akik egyenesen félnek a lánytól, mások pedig gyűlölik azért, mert ő volt a Szűz, a Felemelkedettek oldalán. Poppynak tehát nemcsak egyre felerősödő képességeivel kell szembenéznie, hanem egy addig idegen nép haragjával, elfojtott vágyakkal és legfőképpen saját magával. Szerencsére végül kinyílik a szeme, és teljesen maga mögött tudja hagyni azt az énjét, akivé nevelni próbálták Szűzként. 

A könyv végefele beindulnak az események, és a bizsergető jelenetek mellé kapunk egy kis félelmet és feszültséget. Nem várt módon azonban egy elég ízléstelen hintós jelenettel Armentrout ezt jól pofán is baszarintja. Köszönjük szépen. A végkifejlet pedig sejthető volt, ahogy az egész könyvön keresztül építgette a dolgokat Poppy erejével kapcsolatban. A függővég ellenére a harmadik rész utáni vágyakozás kevésbé felkorbácsoló, mint amilyen az első kötet vége volt. Nagyon bízom benne, hogy mivel Poppy érzelmei is a helyére kerültek végre, a harmadik részben semmi nem szabhat gátat egy kis csavarnak, meghökkentésnek, még több árulásnak, izgalomnak és véres csatározásnak. Kicsit kevesebb szexualitással és több fantasy elemmel a szerző egy méltó lezárást adhat ennek a sorozatnak, amit ezzel a második résszel sikerült lelohasztania. Ha eddig voltak is férfi olvasók, akik kezükbe vették ezt a sorozatot, akkor ez a rész valószínűleg nem erősítette fel bennük az olvasási kedvet egy ütős fantasy történet iránt, ami akár tudott is volna valami újat mutatni a szokványos vámpíros, vérfarkasos sorozatokkal kapcsolatban. Akinek viszont pont az erotikus vonal jön be, akkor az lubickolni fog az élvezetben olvasáskor.

A Hús és tűz királysága nem ütötte meg az első rész mércéjét több okból sem, de mindenképp érdemes adni neki egy esélyt, és nem elkaszálni a sorozatot. Ha kicsit összeszedi magát Armentrout és végre elfogadja, hogy ez a fantasy világ működhet kevesebb erotikával és több odafigyeléssel, akkor minden remény megvan rá, hogy ne csupán egy unásig ismételt fantasy elemekkel megtűzdelt erotikus regény maradjon.