A menü borzasztóan finoman tálal fel minket egymásnak

A főzés egy emberspecifikus tevékenység. Vannak állatfajok, melyek előre megrágják kicsinyeiknek az ételt, viszont a táplálékok specifikus kombinálását és elkészítését  – jelenlegi ismereteink szerint – egyedül az ember végzi ebben a formában. Az étkezés és főzés köré számos teljes szubkultúra alakult ki, és rengeteget elárul az egyénekről és társadalmakról az, hogy mit, mivel és hogyan esznek. Az étkezés áthatja a hétköznapokat is, és egy egyszerű, az életbenmaradáshoz elkerülhetetlen szükség kielégítésén túl komoly üzeneteket es élményt is hordoz. Az otthoni főzés más jelentéssel bír, mint az éttermi, és nem mindegy, hogy egy kifőzdében, egy büfében, egy gyorskajáldában vagy egy kifinomult helyen fogyasztunk. Ebben a vonatkozásban a főzés és a vendéglátás is szoros kapcsolatban állnak, apró, kifinomult és kidolgozott, az évszázadok alatt kifejlesztett és csiszolt nüanszokkal. Georges Escoffier XIX. századi francia szakács és a luxus haute cuisine egyik kodifikálójának módszerei és ethosza a mai napig élnek nemcsak a séfeknél, hanem a személyzet kezelésében is. A főzés tehát elképesztő mértékben áthatja kultúránkat, így nem meglepő, hogy remek alapul szolgálhatott a fekete humorával élesen társadalomkritikus A menünek.

A cselekmény középpontjában Julian Slowik (Ralph Fiennes) sztárséf áll, aki személyesen válogatott össze egy az előkelő étkezést kedvelő társaságot ahhoz, hogy megtapasztalják kulináris műveit egy izolált szigeten. A fókusz Tyleren (Nicholas Hoult), a „hobbigourmet-n” és kísérőjén, Margot-n (Anya Taylor-Joy) van, de a csoport többi tagja is fontos része az eseménynek. Jelen van egy gazdag, idős, Slowik konyháját régóta ismerő pár; egy filmsztár és asszisztense; fiatal üzleti mogulok és az elengedhetetlen ételkritikusok. Az exkluzív létesítménynél (az említett Escoffier által normalizált) katonás rend mentén dolgozik az elhivatott személyzet. Mindennek az origója pedig a címadó menü: egy precízen, tematikusan, komoly jelentőséggel bíró összeállítás ennek a parádés közönségnek, aki – a séf reményében – képes érteni és értékelni. Idővel azonban bizarr és erőszakos fordulatot vesz a vacsora, amit tovább bonyolít Margot jelenléte: ő nem a fine dining top százalék tagja, hanem egy kívülálló, akit a véletlen juttatott ide.

Egy éles társadalomkritika, ami „hozzávalói” miatt működik igazán jól. Alapja Seth Reiss és Will Tracy remek forgatókönyve, ami az üzenetet és a hangulatot helyezi előtérbe. A szimbolika ötletes és nuanszolt, de mégis könnyen fogyasztható, anélkül, hogy álszent lenne. Leegyszerűsítve, ez egy újabb „gazdagok kontra szegények” felállás, de a lényege ennél sokkal több. Élesen bírálja azt a színjátékot és azt a felületességet, amit a felső tízezer megenged magának, és amivel a „bennfentesek” mernek uralni másokat. Másfelől pedig kitér a kiszolgáló személyzetre, akik modern szolgálókként a vélt „uralkodói kasztot” akarják lenyűgözni, egymást és magukat adva fel a folyamat során. Mark Mylod rendező feszes munkája izgalmassá és szórakoztatóvá teszi a filmet, és nem válik vontatottá. A tudatosan összerakott jelenetek kiváló ötvözetei a humornak és az undornak, a könnyedebb pillanatoknak és a nyomasztó szegmenseknek, ami igazán „finommá teszi a főztöt” (csak hogy ne engedjük el az ételes hasonlatokat…).

Az alkotást a kiváló színészek teszik még finomabbá. Ralph Fiennes elegáns és precíz, tartása, mimikája és teljes játéka nemcsak a színészi, hanem a szakmai profizmust is árasztja magából, amivel hiteles és magával ragadó a játéka. Anya Taylor-Joy pedig kiváló kívülálló, aki nem érti a felhajtást a csipetnyi ételadagokon és a vendégeket kínos vagy nevetséges helyzetbe hozó szituációkon. A mellékszereplők is remekül játszanak, de a két említett színész Nicholas Houlttal együtt tölti meg tartalommal az ötletet, amit a forgatókönyv kínál.

és érti a haute cuisine mögötti szellemi munkát – legalábbis úgy tesz, mintha.

A remek alapanyagok mellett A menü azért is szuper, mert aktuális a téma. Nyilvánvalóan az „osztályharc” mindig releváns, de a jelenlegi hazai és a nemzetközi történések is fontossá teszik. Nem véletlenül lett ennyire népszerű a Squid Game is – egy kultúráktól valamennyire független, több csoportot összekapcsoló témáról van szó. Persze ez önmagában nem garantálja, hogy valami működjön, de a A menü nagyon jól, humorral, szájbarágás és rossz utóíz nélkül dolgozza fel a témát egy igazán emberi tevékenységen, a főzésen keresztül. A konyha mindkét oldalát górcső alá veszi, és elgondolkodtató módon közvetíti üzenetét a luxusról, a felszínességről, a megjátszásról és mindazokról, akik ebben közreműködnek. Mert a haszon- és profitszerzés során, a siker felé vezető úton a szeretet és a szenvedély veszik ki belőlünk. Anélkül pedig fokozatosan nem embereket, hanem fel- és kihasználandó eszközöket, alapanyagokat és kellékeket látunk csak egy idő után.